Szakítás

Álltam az állomáson, szakadt az eső. Eleinte észre sem vettem, hogy reszketek, annyira lefoglaltak a fájó gondolataim. Örökre vége tehát… a lelkem sírt, a szememből patakokban folyt a könny. A pályaudvaron várakozók észre sem vették a nagy lelki-tusámat. Nyár volt, és egy cseppet sem foglalkoztam azzal, hogy menedéket keressek magamnak. Ott álltam kábán, megalázottan, és néztem a nagy semmibe, mert még látni véltem a vonatot a tovatűnő semmibe.
Elment, és örökre elvesztettem . Ordítani szerettem volna, de hang nem jött ki a torkomon. Az idő megállt számomra, az esőcseppek pedig folyamatosan áztatták a testem. Lassan hideg lett minden, és a ruhámból csepegett a víz. A testem párolgott, s én dideregtem. Feleszméltem réveteg állapotomból. körbe néztem, és kíváncsiskodó emberek arcát láttam, fáztam. A vékonyka nyári-ruha alól hegyesen meredtek égnek a mellbimbóim, és a ruha áttetszővé vált, a férfiak nagy megelégedésére……. bágyadtan néztem rájuk, és egyáltalán nem érdekelt, hogy legeltetik a szemüket.. A sebeim mélyek voltak, és fájdalmasak…..

folyt. köv.