Szakítás 2

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak mentem előre. Azt sem tudtam merre visznek a lábaim, teljesen kivetkőztem önmagamból. Fejemben a gondolatok egymást kergették őrjítő iramban. Miért történik mindez velünk? Még éreztem ajkamon a csókját, bőrömön a kezének melegét, és hallani véltem a hangját amint a fülembe súgja; – Nagyon szeretlek!
Akkor még nem tudtam, hogy ezek a búcsú percei.
Miután felszállt a vonatra, könnyes szemekkel integetett! Nagyon szeretlek!
Ne várj rám többé szerelmem. Nem tudtam neked elmondani, hogy valaki más lépett az életembe, és szeretném az életem újra kezdeni. Azt nem tudtam, hogy miként fogsz reagálni, de láttam a szemeiden és éreztem mennyire fájna, ezért levélben írom, mert nem tudnám elviselni a könnyeidet. Nem akarlak elveszíteni, szeretném, ha találkozhatnánk, és barátként néha összejöhetnénk beszélgetni.
Nem is tudom hányszor olvastam el ezeket a sorokat, és nem akartam hinni a szemeimnek.
MIÉRT?!!! Egyre csak ez a kérdés dübörgött a fejemben. Amikor szeret, és én is olyan nagyon szeretem! Akkor miért van minderre szükség. Választ nem kaptam, és ez nagyon fájt. Enni sem volt kedvem, élni sem. Gondolataimba merülve vitt a lábam valamerre. Egyszer csak éles fékcsikorgásra riadtam fel, és láttam a buszsofőr intenzíven gesztikulál. Hangját nem hallottam, nem ért el a tudatomig, csak sejtettem, miközben a számomra piros lámpánál, az úttesten álltam. Erőm nem volt vele vitatkozni, ezért csak legyintettem, és tovább léptem, a járdaszigetre.
Azóta többször beszéltünk, de a sírás, és mennyire nagyon szeretlek, nem akarlak elveszíteni, mindig a kezdőpontra vittek vissza.
Drága szép szerelmem! Találkoznunk kell! Meg kell ezt beszélnünk!
Ugyan minek? Miért? Képtelen lennék rá, mint ahogy arra is, hogy normálisan higgadtan beszéljek vele.
Akkor soha többé nem fogunk beszélni, és nem is láthatlak?
Ekkor őrült nagy fájdalmat éreztem a mellkasomban.
NEE! Kérlek!
Akkor mi legyen?
Nem tudom!
Küszködtem a könnyeimmel a monitor előtt. Csak azt tudtam, hogy bele halok, ha nem tudok vele még beszélgetni sem.
Nem akarlak elveszíteni nagyon, szeretlek. Olvasom a sorokat, és még mindig nem akarom elhinni amit olvasok. Mire jó akkor ez a gyötrődés, és kínlódás, ha mindketten szeretünk.
Sorba írtam ki magamból a fájó gondolatokat, de semmivel sem volt könnyebb.
Közben volt hogy minden nap, volt hogy hetente csak egyszer jelentkezett be.
Éreztem, hogy egyre távolabb kerül tőlem, miközben szép lassan minden gondolatomat ő töltötte ki. Akár merre jártam, mindenhol azok a boldog percek jutottak eszembe, amikor még fogta a kezem, ölelkezve sétáltunk. Ilyenkor észrevétlen törtek fel a könnyeim, a mellkasom szúrt, és a levegőt is nehezen vettem. Nagyokat sóhajtoztam, és az összes fájdalmam-kifújtam a levegőbe, de megint jött a nyomás, és minden kezdődött előröl. Ennek sohase lesz vége! A kis-manó rátelepedett végleg a mellkasomra, és úgy tűnik nagyon jól érzi magát. Közben teltek a hetek, észrevétlenül eltelt egy hónap. Egyszer csak azt vettem észre, hogy kezdek kimerülni, Időnként megszédültem, Néha még mindig figyelmetlenül keltem át a gyalogátkelőhelyeken. Ilyenkor mindig megkaptam a kellő megrovást, a vezetőktől. Már nem is érdekelt. Szerettem volna nem létezni tovább. De úgy tűnik, még dolgom van ezen a földön, mert megúsztam káromkodásokkal. Különben is mit keresnek ezek a hülye buszok az ellenkező oldalon. mordultam fel a legutolsó kamikaze akcióm alkalmával. Sok időt töltöttem az óta a barátaimmal. Gondolom elegük volt már a sóhajtásaimból, meg a könnyeimből.
Egyszer csak megszólalt a barátom. Nézd, vannak jó barátaid, ennek örülj, és felejtsd már végre el! Lépj tovább! Ő egy új életet él, amiben te már nem szerepelsz.
Könnyes szemekkel ránéztem, és sírva mondtam. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak, ha ti nem lennétek, sokkal többet sírnék.
Csak nézte a legördülő könnyeimet,és csak ennyit mondott. – Köszönöm.
Eltelt megint pár hét, úgy döntöttem, ha bele is pusztulok de nem fogok írni egy sort se többet, amíg nem jelentkezik. A negyedik napon bejelentkezett, és megint csak könnyes szemekkel ültem a monitor előtt, és még mindig nagyon szerettem. Visszaemlékeztem a beszélgetéseinkre, és megkérdeztem. Mondd szép szerelmem. Harcolt e valaha is érted ennyit bárki is? Szeretett e téged ennyire valaki! Óráknak tűnő pillanatok után érkezett a válasz. NEM.
Akkor miért gyötrőjük egymást szép szerelmem? Miért nem lehetünk boldogok?
Válasz továbbra sincs.
Azt hittem kicsit megértesz. Mondta később.
Akkor már a betűket sem láttam a könnyeimtől. Mindig azt írta. – Azt hiszed nekem olyan könnyű?
Hát igen azt hiszem kiáltott bennem a gondolat, de nem mertem leírni. Nem akarlak elveszíteni. Rájöttem mennyire szeretlek jobban, mint gondoltam volna.
Már nem emlékszem, de azt hiszem én írtam először, hogy töröljük ezt az időszakot, és folytassuk újra. Ekkor már mindketten sírtunk. Kérte, hogy adjak neki egy kis időt, mert rendet kell tennie a fejében. Félretettem minden női büszkeségem, és mindent megadtam volna azért, hogy újra a karjaiba zárjon, hozzá simulhassak, és újra boldog legyek. Abban a pillanatban megint boldog voltam, mert hittem neki, hogy soha többé nem enged el.
Eltelt pár hét, és az óta nem jelentkezett. Hinni és bízni szerettem volna, de már nem ment. Ott motoszkált bennem a gondolat. Csak nekem akar időt adni hogy hozzászokjak a gondolathoz, hogy kettőnknek nincs közös jövője többé.
Megint elfelejtettem nevetni, a hangulatváltozásaim egyre többször megjelentek .A mellkasomon megint ott csücsült a manó, és közben az orvosom nagy örömére, egyre csak fogytam.
Azért sem írok! Határoztam el magamban, bár mindig megnéztem naponta többször is, hogy nem jelentkezett e, amióta nem voltam gépközelben. Minden nap így telt el. De semmi.
Majd elájultam, amikor végre írt, hogy találkozzunk. Nagyon szeretne látni.
Madarat lehetett volna velem fogatni, oly boldog voltam!.
Javasoltam, hogy ne az utcán találkozzunk, mert nem bírnám őt elengedni, és sírás nélkül sem menne.
Nagyon sok dolgot kell megbeszélnünk szerelmem. Én is úgy érzem írtam vissza, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről.
Eljött hát végre a nap! Nagyon izgultam, képes leszek e önfeledten a karjaiba omlani, és kitörölni ezt az időszakot.
Mikor beléptem az ajtón. már várt. Elém sietett, és mindent elfelejtve a karjaiba repültem, könnyes szemekkel szenvedélyes csókban olvadtunk össze. soha többé nem akarlak elengedni szép szerelmem. Suttogtam és szinte megfojtottam az ölelésemmel. Egész éjjel a karjaiban tartott, de éreztem számára ez már nem olyan, mint régen. Csak én akartam, és ezért beleegyezett a találkozásba.
Még mindig nem sikerül elengednem! Még mindig hinni akarok szerelmünkben.
A fájó sebek újra felszakadtak, és most már a szerelem átment őrült dühöngésbe,
Gyűlöltem azt a napot, amikor megismertem. Fájt minden gondolat, a szívembe mart, mert elvesztettem.
Egy percet sem pihentem. a sötétben sírtam. Már meg se próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem is emlékszem mikor szenderegtem el.
Arra ébredtem. hogy simogatja az arcom és néz. Csókra nyitottam az ajkaimat, de csak egy puszik kaptam, és egy ölelést. Éreztem, hogy teste megrándul, de hiába szerettem volna a szemébe nézni, nem ment. Olyan erősen tartott a karjaiba, hogy mozdulni sem bírtam, és éreztem a könnyeit a csupasz vállamon. Nagyon szeretlek! Mondta elcsukló hangon. De ez az időszak nem fog kitörlődni sem belőled, sem belőlem. Egy gödör lesz mindig köztünk, és tudom, hogy bár hinni szeretnél nekem, de nem fog menni. Édes Istenem! Mennyire szeretem nem is tudja!
De csak hallgattam, miközben nem is tudom hányadszorra suttogtam el, hogy szeretlek!
Reggel duzzadt égő szemekkel ébredtünk mindketten. Esett az eső, az alkalomnak megfelelően. felöltöztünk néma csendben, és egy utolsó ölelésre összefonódtunk mielőtt kiléptünk volna az utcára.
Elkísértem a vonathoz, Megvártam, amíg elindult, és most visznek a lábaim előre a nagy semmibe, mert az utat nem is látom, csak az egyre közeledő fényt velem szemben. Nem akarok élni. ezek voltak az utolsó gondolataim, amikor felébredtem a kórházi ágyon.

folyt.köv