Szállni, lebegni

Ilyen gyönyörű október végi napra nem igazán emlékszem. Szinte hihetetlen, nyári meleg van, ragyog a nap, kék az ég, az emberek egy szál pólóban, strandpapucsban rohangálnak. Csak éppen az egyre csupaszabb fák jelzik, hogy már rég vége a nyárnak, no meg a tarka levélszőnyeg, amit az október a fák alá terített. Bár a fák még nem engedték el minden gyermeküket, fogják a kezüket, szorosan tartva, amíg csak lehet.

Sétára indultam a domboldalra. Vittem magammal egy kosárkát, hogy színes leveleket gyűjtsek. Ez a mániám. Családtagjaim már tudják, hogy őszi színeket varázsolok ilyenkor a lakásba, sőt az ősz illatát is becsempészem a szobába. Máris megállít a gesztenyefasor. Nyújtogatják ágaikat, szinte megszólítanak, kiabálnak felém zöldessárga, rozsdabarna levelei, mintha mondanák:
– Engem is vigyél magaddal, úgyis lehullok hamarosan, talán jobb helyen leszek nálad. Vigyél el kérlek! – Levelei mint óriás tenyerek integetnek felém. Válogatok a gyönyörű tarkabarka levelekben, szaporodnak, sokasodnak a kosaramban. Tovább ballagok, mert ott, kicsit arrább, aranysárgán bólogat egy öreg hársfa. Alig simogatom meg a leveleit, a kezemben maradnak. Ha jön egy fuvallat teljesen csupasz marad a fa. Igyekszem is, szinte telhetetlenül rakom a kosárba a szebbnél-szebb leveleket. Ezek az aranysárga levelek pompás díszei lesznek a lakásnak. Az öreg platán is hívogat, kínálja leveleit, bár még sok a zöld levél, majd lepréselem őket, és a sárga között a zöld is nagyon megnyugtató szín a tél kellős közepén. Tehát ebből is szedek bőséggel. Aztán rábukkanok egy kis vadkörtefára, aminek szép bíborszínű levelei is vannak, meg persze még zöldek, és a vegyesek, amikben oly sokáig gyönyörködök, ahogyan a zöldből átváltozik előbb barnássá, aztán a levél hegye már egészen bordó, no, ilyenből is rakok a kosaramba.

Aztán leülök egy kis juharfa alatt. Hátam neki támasztom a fa törzsének. Bámulok felfelé, gyönyörködök a sárga, narancs, piros színekben. Levelei tenyeresen osztottak, ötkaréjúak, szíves vállúak, s a színük egészen káprázatos. Észreveszek egy kis levelet, amint himbálózik az ágon, szinte már csak a szentlélek tartja ott. Egészen lenyűgöz, csodálom hosszasan.
– Jó hintázni, levélke? – kérdezem, szinte önkéntelenül.
– Várom a barátom? – hallani vélem a választ.
– Igazán, és ki a te barátod? – kérdezem szinte hitetlenkedve.
Azonban a válaszra már nincs ideje, mert jön egy könnyű fuvallat, s elkapja a kis levelet. Röpíti egy darabon, aztán lebegve hullik alá. Még hallom a kacaját.
– De jó, repülök! Látod? Érzem a lebegést. Juhé, de boldog vagyok!
Csak ámulok, bámulok, s megértem kire is várt ő. A szellő már tova suhant, messze jár. Ám a kis levélke lebegve éppen felém tart, majd az ölembe pottyan. Gyönyörű aranysárga színe van, csak úgy ragyog a boldogságtól.
Forgatom, gyönyörködök benne, s mintha hallanám cérnavékony hangocskáját.
– Vigyél magaddal, ha itt hagysz, meghalok. Ugye magaddal viszel? – simogatom a kis levelet, majd a fára nézek. Jön egy újabb fuvallat, s hullanak a levelek a kezembe, a fejemre, egészen beborítanak. A kis levélkét még mindig a kezembe szorongatom, aztán összeszedem a testvérkéit is, majd a kosaramban landolnak.

Jól megtelt kosárral, elégedetten indulok hazafelé. Útközben még bekéredzkednek kosaramba a szomorúfűz levelei, a nyírfa aranyló levélkéi, útszéli bokrok csodás színben pompázó lombozata, bogyói. Otthon aztán egymás után kreálom a levélkompozíciókat, az asztalra, a komódra, az ebédlőszekrény polcaira. Aztán előkerülnek a nagy szótárak, lexikonok. Gondosan két papírlap közé bele rakom a szebbnél-szebb színes leveleket, s lepréselem őket. Így megőrzik eredeti színüket. Ha majd ezek itt a szobában már színüket vesztik és elszáradnak, akkor előkerülnek a préselt levelek, így az őszi színkavalkádból, és varázslatos illatából még a zimankós téli időkre is elraktározok egy kicsikét. És emlékezem majd a kis juharfa levelének utolsó, boldog lebegésére.