Számonkérés

Keljetek már fel, mondta az asszony, enerváltan inkább, mint felszólító módban. Egész nap az ágyban akartok dögleni?

A gyerekek ébren voltak, de nem válaszoltak, juszt se. A sok * felnőtt, mindig megtalálják, mivel lehet a legjobban bosszantani. Ezt kell, azt kell, többnyire olyasmit, ami csak púp a hátadon. Cserébe föl se lehet sorolni azt a sokat, amit nem szabad. Bizonyos szavakért nagy pofon jár, pedig istenbizony tőlük tanultuk mindegyiket. Mondjuk, apa úgy beszél, ahogy akar, anyának a szeme se rebben, amikor azt hallja, ¬¬***, persze ha mi próbálkozunk, akár csak annyival, hogy ** vagy *, mindjárt áll a bál, és még apa is elküld minket a *.

Gyerünk már, elkéstek az iskolából.

Mi a jóságos, redvás * kell iskolába menni?

Csak. Mindenki megy. Nekem is jár egy kis nyugalom.

Borka nagynehezen kipaterolta a házból a puruttyákat. Hála annak a Magasságosnak. Mi lesz ebből a két nagy culából? Tanulni nem akarnak, nincs hozzá elég eszük. Már látom, hogy ott állnak az utcasarkon, riszálják a *, és valahogy megélnek, mint mindenki más. Aztán valamelyik * elveszi őket feleségül. Ilyenkor nagyon örül az egész família. Van nagy evés-ivás, dajdaj, dínom-dánom. Miért is kell örülni annak, ha két ember összeköltözik, és ugyanazt csinálják, amit addig? Ezt senki nem tudná megmondani. Nem kell sokat kérdezgetni, hogy meddig vagy merre. Emberemlékezet óta ez a szokás, aztán meg kik vagyunk mi, hogy ujjat húzzunk egy olyan nagy * hatalommal, mint a szokás, meg minden, ami együtt jár vele: családi prés, borsdaráló, társadalmi kényszer, politikai nyomás.

Nem igaz, hogy nekünk nincs kultúránk, ahogy itt ezek beszélik. Olyan világban éltünk, amelyben mindennek és mindenkinek megvolt a helye. A király fiából király lett, a fazekas kölyke agyagot dagasztott, a tolvaj csimótái korán kitanulták, hogyan kell a házfalakat kibontani. Elosztották az összes munkát és foglalkozást, és a szegény domoknak nem jutott semmi. Elmentek a nagy Bramha istenséghez, és elpanaszolták a bajukat. Bramha gondolkodott, mit lehet itt tenni? Senkitől nem veheti el az adományt, amit egyszer már odaadott, nem is lenne semmi haszna, mert akkor meg azok jönnének sápolyogni. Azt mondta erre Bramha: Nektek adom az országutakat, ti szegény domok, Tarka szekereket kaptok hozzá. Menjetek és utazgassatok, nagy a világ, mindig találtok magatoknak valami ételt. – A domok nagyon örültek, fölkapaszkodtak a tarka szekereikre, vitték magukkal az egész retyerutyát. A jóságos Bramha mindig úgy intézte, hogy ne maradjon üresen a kezük. Jutott is, maradt is. De aztán az emberek nagyon önzők meg irigyek lettek. Kerítéseket építettek, kirakták a tilalomfákat. Eddig, és ne tovább! Eddig se! Ez itt mind magántulajdon. Be ne tedd a lábad, mert elvisz a rendőr, a zsandár, az egész katonaság kivonul a szegény domok ellen, elkonfiskálják a tarka szekerüket. Úgy kell nektek, nem fizettétek meg az útadót, útszéli vámot, levegőhasználati díjat, meg amit éppen kitaláltak. Ezek mind nem voltak benne a Bramha törvényeiben.

Borka levette az elnyűtt pongyoláját, és csinibe bújt. Ezért is megszólják, pedig hát milyen csini. Miért baj az nekik, hogy piros vagy virágos? Ezüstcsengő csilingel az alján? Felhúzzák az orrukat, és összesúgnak: Figyelj csak, ott is jön egy! Menjünk át gyorsan az utca másik oldalára, forduljunk el, forduljunk vissza, mert ezekkel mindig baj van, kéregetnek, lopnak vagy cserélnek. Tudjuk már, hogy mit jelent náluk a csere. – Mit jelentene? Egy pár ügyes kezű asszony összeszedte az eldobált rongyot (mert ezek mindent eldobálnak, tiszta új is van köztük, ott lóg az árcédula, és ők máris megunják, kiteszik a kuka mellé, vagy csak bevágják a dzsuvásba), rongyszőnyeg lesz a rongyból, azt próbálják szegény dom asszonyok eladni vagy elcserélni. Mi ebben a rossz? Meg lehet azt mondani szépen is, ha nem kell, megértjük mi a puccos vakert.

Mert a szegény dom nem fizet adót a rongyszőnyeg után, és ez gyalázat. Mi meg azt feleljük, senki nem adott segítséget ahhoz, hogy megcsináljuk, senki se mondta, gyere te dom asszony, adok neked munkát meg fizetést. Azt nem. Sehol se kell a dom. Piszkos meg tetves. Persze ha ki lehet fosztani, akkor már nem piszkos vagy tetves a pénze. Bramha törvényei nem arról szóltak, hogy elveszik attól, akinek nincs, odaadják annak, akinek van. Dom zsebében nem kotortak. Szabadok voltunk, mint a madár, odamentünk, ahova nekünk tetszett.

Vásárolni kellene, mert előbb-utóbb hazaeszi a * a gyerekeket az iskolából, és a két kis anyaszomorító enni akar. Egész nap zabálnának. Persze csak a hambit, csipszet, kólát tolnák, derogál nekik a rendes étel. Borka kifordította a pénztárcáját. *** Ebből nem lesz ebéd. Majd eszünk este, amennyiben hoz valamit az apátok. Nehogy már azt higyjétek, örül, ha minden este pénzért nyaggatjátok. A lóvé nem a fán terem. Annak idején ez se így volt. Folyóparton, erdőszélen mindenütt kalpavrksák álltak; nemcsak gyümölcs termett rajtuk, de mindenféle, ami kell a szegény domoknak: egy kis kenyér, borocska, cigaretta, cipő, ha a régit már kinőtte a gyerek. És ezeket a kalpavrksákat nem strázsálták, senki se tartotta számon, ennyit meg annyit szakítottál, mit akarsz már megint azzal a pályinkával, tegnap is vittél egy fiolával. Fizess, amiért ideengedtünk a fa közelébe, fizess még azért is, hogy megnézed, mit szednek le mások. Nem ám! Bramha úgy rendelkezett, hogy senki nem sarcolhatja meg a szegényeket. A fák Isten nevében nőttek, Isten nevében adták, amit adtak, nem sajnálták a nyomorult domoktól. De aztán a többi ember nagyon elszaporodott, az utolsó falevelet is leszaggatták a kalpavrksákról, mire azok mind kiszáradtak; manapság csak az üveghegyen túl teremnek meg a csodafák.

Mennénk is, tarka szekéren vagy repülőn, kifelé engednek is, mert hátha nem jövünk haza. De a csodafákat mérges emberek őrzik. Nincs vízum, nincs munkavállalási engedély, nincs letelepedési engedély; ha nincs házad, nem kapsz munkát, ha nincs munkád, pénzed sincs, amiből házat vehetnél; nézd meg, mennyi itt a dom, a pakisztáni, marokkói, balkáni, mindenféle náció, annyi szabad hely sincs az üveghegyen, mint a kisujjad körme. Eredj haza. Tudjuk, hogy ott se jobb, de ott születtél, szeresd azt.

**, mondta Borka, és mert nagyon éhes volt, azt gondolta, miért ne látogatná meg az unokahúgát? Úgy lehet, akad egy tányér leves. Vett egy csomag cigarettát az utolsó pénzén, mert az már igazán a csóróság legalja, ha szálanként kell koldulni a dohányt.

Zitáéknál vendégség volt, hangosan szólt a zene. Mi a *, gondolta Borka, messze még az este, vagy ezek még tegnapról felejtették itt magukat? Férfiak, nők szórakoztak, egy se volt színjózan. Zita először magához ölelte a jó barátnőt, aztán eszébe jutott ez meg az, ellökte magától. Mi a * van veletek, kérdezte egy nagydarab kopasz legény, puszi, aztán *. – Zitának volt egy-két régebbi sérelme, legyen az mondjuk SpongyaBob, felejtsük el, de csak a múlt héten mi történt? Borkának igen szép haja volt, hosszú és fekete, leért a * közepéig. Ezzel csalogatott a Borka, és ha még csak csalogatott volna, jutalmazott is; mindenki tudta, ki mehetett * egy menetre. Ez se így volt régen, mert Bramha megmondta, hogy az asszony kössön kendőt, viseljen fátylat, takarja el a haját a ruhája végével. Tisztességes népek nem vigyorognak úton-útfélen a *, ügyelnek arra, hogy ne mutassanak sokat magukból. Borka meg, akinek két nagy lánya van, és jóval elmúlt harminc éves, mégis teszi-veszi magát, * mód viselkedik. Zita is elment mindenhová, csak éppen az apácazárdába nem, de az más, neki fiai vannak, és még csak az kellene, hogy az anyjáról ítéljenek meg egy fiút. Bramha szent parancsa, hogy a férfiembernek mindent szabad, egy napos, egy perces korától kezdve; csajnak, máminak kuss a neve. Kezdetben volt egy kis lázadozás, de aztán mindenki belátta, hogy ez így jó, Bramhából az isteni bölcsesség beszél. De aztán olyan sok lett az ember, hogy Isten se tudott rendet tartani köztük. A nők is felnyitották a szájukat, addig követelőztek, amíg megkapták, most meg tessék, itt van a nagy kavarodás.

Mit bámultok egymásra? – mordult rájuk a nagydarab kopasz, megmondtam, hogy puszi, pacsi, ne kéressétek magatokat.

**, Zita megölelte Borkát, és közben ujjongott magában: Jól tettem, hogy rábeszéltem erre a hajvágásra, elkísértem a * fodrászhoz, hogy a dolog biztos legyen. Megnyesték azt a * fekete haját, most aztán odavan a szépsége, olyan lett, mint egy borotvált csirke. A fodrásznő persze áradozott: Nagyon csini lett, szuper, mint a Halle Berry vagy az Emma Watson, tisztára mint a mozisztárok. – Borka már az első nyisszantásoknál elkeseredett. Nem akarok modern frizurát! De akkor már benne voltak, Zita megállapodott a fodrásznővel, hogy tőből vágjon. *, nyafogott Borka, és bizony megsiratta a fekete hajkoronáját. De hiszen megint kinő! – Tudom én azt, te büdös *, füstölgött Borka, eltart egy évig, mire megint kinéz valahogy, három évig, mire leér a **. Hát még, ha azt is tudta volna, hogy miért találta ki ezt a Zita. Jól van, azóta már tudom, és nem is fogom neki megbocsátani.

A vendégek mind kapatosak voltak, hangosan beszéltek és daloltak, * a jó dolgukat. Mindjárt átjön a szomszéd, aki biztosan a nagy életszentségéről híres, aranyrózsát kapott a pápától, vagy mit tudom én, lehet, hogy Ratzinger nem osztogat rózsákat, úgyis ő lesz az utolsó pápa, ki más következne utána, mint az Antikrisztus. Megmondta a Malackiás. Addig is Borka szétnézett, van-e valami harapnivaló. Volt minden, csirkepöri nokkedlivel, marhapöri tarhonyával, pöri tejfölösen. Lecsitította a háborgó gyomrát, pár zacskó mogyorót elsüllyesztett a táskájában, legyen egy jó napjuk a gyerekeknek is. Aztán visszament a szobába, ahol már a bútorokat tologatták széjjel, rugdosták félre a szőnyegeket. Semmi különös, csak a szokásos cicázás. Borka nem ismert senkit a társaságból, de hát nem is kell, elég egy-két oldalpillantás, és a csávók máris tapadnak, mint a legyek a légypapíron.

A domok mindig is szegények voltak, de azért jól éltek. Sziniváli istennő tanította meg nekik a táncokat. Akárhányszor előfordult, hogy nem volt mit enni, mégis szépen kirittyentették magukat, és a férfiemberek lekuporodtak a dobok mögé. Bumm-bumm, puffogott a nagydob, pikk-pakk, mondták a kicsi kézi dobok, hosszan víjjogtak a sípok, az öregebbje énekelt, ahogy a torkán kifért. A fiatalok táncoltak, a fiúk nagy bakugrásokkal, a lányok szendén, pörgött a sok tarka szoknyájuk, menekültek az erdő félénkebb lakói. De aztán egyre több lett az ember, nem volt elég a falu, házak épültek a patak partján és a réten, a fölperzselt erdő helyén; volt ott minden, a kalyibától a palotáig. Nem bírták a zajos szórakozást. Hagyjátok abba, nem tudunk aludni, nem tudunk pihenni. Könnyű nektek, naphosszat dávoriázhattok, ricsajozhattok, de nekünk holnap már kora reggel dolgozni kell. A szegény domok sokáig nem értették, miféle szentsége van a munkának, amelyet csak a tökéletes tisztaság és ártatlanság állapotában szabad megkezdeni. Elmentek a faluból, elmentek az emberek közeléből, akikkel nem tudtak szót érteni, keresték a szikes földet, sívó homokot, de nem sok eredménnyel. Az emberek megelőzték vagy bekerítették őket, mindenütt házak épültek, kerítések ácsolódtak, csendrendeletek fogalmazódtak – a hangoskodókat megbírságolom. Hát ezt se Bramha mondta. Hogyan tiszteljük az isteneinket, ha megmukkanni sem szabad? – Sziniváli nem is bírta sokáig, összeszedte a rása szoknyáit, bokacsengettyűit, hangszereit, és elment, visszaköltözött a domok mennyországába, ahonnan ki van zárva minden alkalmatlankodó.

Nagy ritkaság a mai nehéz időkben, ha egy vidám társaság táncra perdül, az meg egyenesen csoda, ha békén hagyják őket; egyetlen szomszéd se nyavalyog, hogy jaj, a pólyás gyerekem, jaj, a halálos beteg ángyom, vagy csak egyszerűen ***, azért, mert nem fehér a bőrötök, magyarul se tudtok rendesen, nem vagytok közénk valók. Úgy látszik, mind elvitte a Devla a szomszédokat. Borka nagyon készült a táncra, illegette magát, riszálta a *, rázta a *, nagyot néztek a **, de nem hívták a táncba. Elvoltak egymás között.

Mi a *, gondolta Borka, mi a ** van ezekkel, a múltkor még odáig voltak, könyörögtek egy kis érintésért, nyelves csókért, miegymásért? Azok is mind idegenek voltak, a kerthelységben vagy a falunapon, tettünk is róla, hogy ne maradjunk egymásnak idegenek.

Zita vendégei kerülgették Borkát, mint a rühes macskát; meg kéne markolni a nyaka bőrét, kivágni az ajtón a bús *, de nem fogjuk meg, mert hiszen rühös. Inkább kikerüljük, nem gond ez tánc közben, mintha csak véletlenül tennénk.

De fennhordják az orrukat, gondolta Borka, és meg is kérdezte Zitát, mi a * van ezekkel, mire megy ki a játék? – Zita csak nevetgélt. Mit tudom én! – Közben csak úgy sugárzott a boldogságtól. Hát igen, elég sok sértést szenvedtem el a Borka miatt, de most sikerült megtorolni. Olyan ezzel a csutka hajával, mint egy *, mint egy * vénség, húsz évet dobott rajta ez a csutka haj, mindenki azt hiszi, hogy öreganyám jött vendégségbe. Egyen-igyon, ha már itt van, aztán húzza el a belét, miért, miért, mert rossz ránézni, olyan, mint a gonosz boszorkány a mesében.

Közben Borka kiment a fürdőszobába, mert ez egy jobb ház, ebben fürdik egy egész szoba. Nem jó nekik a mosdótál, odakészítve a hokkedlire. Régen a szegény domok a patakra jártak mosdani, a tóra nem mehettek, mert onnan elzavarta őket a többi ember, aztán úgy is jó volt. Nem időzött ott sokat, nem is lehetett, mert hát ott volt egy csutakfejű rút banya. **, hogy beeresztik a fürdőszobába! Aztán hirtelen megébredt benne a felismerés: Ez itt egy tükör, ez meg én vagyok. Jaj-jaj, levágattam azt a szép hosszú hajam. Abban volt az erőm, az tetszett a * férfiaknak, attól lettek *. Haj, Sziniváli, mindegyik a hajra gerjedt! Bárcsak ne hallgattam volna Zitára!

De miért is akarta ennyire ez a kis rohadt *? Miért örült annyira, amikor a fodrásznő nekem esett az ollójával? – És ahogy az lenni szokott, az egyik felismerés hozta a másikat. Biztosra veszem, hogy a Renátó miatt! Azt hitte, hogy elszerettem tőle a Renátót, azt a két lábon járó majmot, aki úgy néz ki, mint egy *, sztár lehetne a melegfelvonuláson. Egyetlen egyszer kavartam vele, de nem akartam tőle semmit, mit akartam volna egy olyantól, aki *** keresi a pénzét, a sok vén * elkapja, és még fizet is neki.

Ez is csak egy újabb dolog, Bramha nem engedett mást, mint a rendes házasságot, azt is csak azért, hogy legyen sok gyerek. De aztán olyan sok gyerek lett, hogy már senki nem tudta számon tartani, melyik a lány, melyik a fiú; fölvették azt a szokást, hogy mind farmerban-pólóban jártak, mindegyik nagy karikát akasztott az orrába, olyanok lettek, mint az ökör, csak éppen szekeret nem húztak. Mondjuk, az nem is kell, mert itt van ez a * sok autó, mindegyik zajos és büdös, alig férnek el egymástól, * se tudja, ki ül a kormánynál, csak annyi biztos, hogy nem ért hozzá. A templomban se tudják, kiket adnak össze, két lányt, két fiút, három kutyát; ebben a nagy tömegben nem is csoda. Bramha és Sziniváli levették a kezüket rólunk, megbolydult az egész világ. Zita féltékeny lett erre a * Renátóra. Minek ez neki? Ennél még a férje is jobb. Kacska kezű, kacska lábú, de legalább fiúkat tudott csinálni, és nem *.

Borka idegesen húzkodta a haját, ami a hajából megmaradt, hátha attól lesz hosszabb. Persze nem lett, és Borkában egyre jobban feszült a *, izé, a feszültség, a frusztráció. Így van ez, ha nem szólnak hozzám, frusztrált vagyok. Ha rábeszélnek egy divatos hajvágásra, aztán nem tetszik a végeredmény, frusztrált vagyok. Renátó ígért ezt-azt, de másnap már el se jött a bokrok alá, naná, hogy frusztrált vagyok. Ja, és jó, hogy mondod, ott vannak még a gyerekek is, a két nagy cula, akik nem akarnak tanulni, nem akarnak dolgozni, egész nap feleselnek. Nem tisztelik az anyjukat. Minden baj ott kezdődik a nevelésben, hogy a büdös kölök nem tiszteli az anyját.

Ennyi, elpattant a húr. Borka fölkapta a nagyollót, amit egyenesen a végzet készített oda az üvegpolcra. Te rohadt *, ezt most megkeserülöd!

Kirontott a szobából, amely közömbösen fürdött tovább, mit csináljon egy fürdőszoba? Levágom a hajadat tőből, te szopós *!

** ebbe a fúriába, mondták a vendégek, akiknek fogalmuk sem volt a Borkában lejátszódó érzelmi viharokról, és azt hitték, egyszerűen, a leghétköznapibb módon meg akarja ölni Zitát. Kicsavarták a kezéből az ollót, és kilökték a kertkapun. Ezt nevezik manapság jó modornak? Beleavatkozni mások legszemélyesebb belügyeibe, megakadályozni egy régóta húzódó vita lezárását, amelynek tárgya mindössze egy *?

Amikor napnál is világosabb, hogy Zita a hibás, Renátó a hibás, esetleg az a rengeteg sok ember, akik felborították a természet rendjét, kiszorították a szegény domokat az életterükből, és azóta is csak szaporodnak, mint a nyulak?

A gyerekek már otthon voltak, és nagyon rossz néven vették, hogy nincs ebéd. Borka elővett egy cigarettát, meggyújtotta, és kedvtelve nézegette a felszálló füstöt. Aztán eszébe jutott még valami. A négy csomag mogyoró.

Nesztek, csemege, tudom, hogy szeretitek.

***, mondták egyszerre a lányok, és rávetették magukat a mogyoróra.