Száraz kenyérmorzsák avagy Mi is lehetek én ebben az országban?

Ez a kérdés szerintem kisgyerekkorától foglalkoztat mindenkit. Mi is lesz ha nagy lesz? Mit is fog csinálni ha a felnőttek közé csöppen?. Hát én már elég sok minden akartam lenni mire eljutottam idáig hogy 20 éves lettem. Na de nem szaladok ennyire előre, kezdem inkább a legelején. Mikor kislány voltam olyan 6-7 éves mindig azt mondogattam én „rajzművész” leszek. Hm „rajzművész” , ez elég furán hangzik, egyáltalán létezik ilyen szó? Vagy csak külön , külön használjuk a két szót. Nem tudom. Mindenesetre én eléggé ragaszkodtam elképzelésemhez. De ha jobban belegondolok most így felnőtt fejjel, mégis mit gondoltam? Talán majd „Da Beya Vinci” néven az én rajzaim esetleg festményeim is majd a szépművészeti múzeumban fognak pompázni a falon és az elvon művészlelkek azt fogják csodálni ,hogy képes voltam húzni két párhuzamos és egy függőleges vonalat a papírra és ezt még cifráztam a lap bal és jobb szélén található piros és kék körrel?? Mert manapság ez a művészet. Ha egy ember rajzol három kockát egy papírra attól már elájulnak és két millió forintokért el licitálják a művet! Bezzeg mikor rajz érettségin négy órán keresztül szenvedtem , hogy megrajzoljam az Eiffel tornyot, az előtérben egy parkkal, padokkal, a háttérben a várossal akkor a rajz tanár nagy kínlódással elkészült munkámra csak annyit tudott mondani:
„ Ez úgy szar ahogy van, rajzold meg újra az egészet” Ez van ennyire értékelik a művészetet manapság, így lemondtam a kislánykori álmomról és nem akartam többet „rajzművész” lenni. De szerencsére nem voltam olyan mint a többi kislány akik ezután királynők vagy balett táncosok akartak volna lenni. Én nem én sokkal komolyabb dolgokban gondolkodtam. Ezután jött az a korszak mikor színésznő akartam lenni. Hát igen megint egy furcsa elérhetetlennek tűnő álom, legfőképpen azért mert az én pontszámaim meg se közelítik a Színművészeti Főiskola színész szakának égbe szökő pontjait. Meg egyébként is már megint mit gondoltam? Majd egyből szerepet kapok a Romeó és Júliába, én leszek Júlia és gyönyörű pompázatos ruhákban lejthetek a színpadon majd és mindenki nekem tapsol? Ugyan már. Biztosan megkapnám a háttérben megszoruló „bokor” szerepét. Tarthatnék magam előtt egy kartondobozból kivágott bokrot és még csak egy szót se szólhatnék egész előadás alatt. Így hát erről az álmomról is lemondhattam. Ekkor jött a legképtelenebb ötlet. Miszerint én újságíró vagy műsorvezető leszek. Ezekről hamar le is mondtam, mivel személyes tapasztalataim során rájöttem hogy mindkét szakmának egy a lényege, az hogy hogyan taposson át embereken és gázoljon bele mások életébe nem törődve avval, hogy az illető mit is érez. Na erről gyorsan lemondtam mert nem akartam én is azt tenni szegény emberekkel amit velem tettek az újságírók és az a bizonyos műsorvezető, aki egyszer próbáljon szembe jönni velem az utcán, abban nem lesz köszönet!! Hát most 20 éves vagyok most épp ott tartok hogy talán jó lenne pszichológusnak lenni, hogy megértsem végre az emberek lelkén, titkain és problémáin keresztül ezt a bonyolult világot. Mindig szerettem segíteni másokon, és meghallgatni másokat, de biztos majd ebben is megtalálom a kivetnivalót. Lehet két perc múlva már más akarok majd lenni. Még nem tudom. Ugyanis még nem telt le a két perc. De ha ezt a kérdést hogy „Mik is vagyunk mi az országban vagy mik is lehetünk?” közelebbről vizsgáljuk akkor ha jobban belegondolok egy tíz emeletes ház erkélyéről nézve vagy egy repülő ablakából letekintve esetleg egy kilátóból nézve az emberek nem mások mint kicsi apró kenyérmorzsák. Hiszen fehérek vagyunk, sokan vagyunk és kicsik vagyunk ebben a hatalmas nyűzsgő értelmetlen országban.