Egy (másik) erkölcsös éjszaka III. rész

A hirtelen támadt csöndben – mert a magnókazetta is lejárt, búcsúkattanással – pár pillanatot követőn már csupán a diszkrét kopogás és a diszkrét köhécselés hallatszott.
– Hagyjuk a kártyát, új játék kezdődik!
Az elhajított, szétszórt kártyalapok sértődötten, némileg neszülten hevertek szanaszét az ágyon, a pakli, no meg felfordított magános társuk társaságában. Mert arra gondoltak, ez a játék már nem róluk szól. És ebben igazuk volt.
Diszkrét köhécselés, halk kopogás.
– Itt vagyok én édesem! Drágám! Tudom vártál rám! Kívántál, hát megjöttem, itt vagyok.
Csábítóan hangzottak a kintről hangzottak, de Mari csak suttogott hadarta magában: „Na ne már”! Tekintetéből hősünk más – ki nem mondott – gondolatokat is kiolvasott. Mármint: „takarodj innen vén bakkecske! Kellenék? Naná, hogy kellenék. Legújabb trófeának, hogy aztán eldicsekedj velem? Nem volt még dolgod ilyen boszorkánnyal, mint amilyen én vagyok. Pillanat alatt söprűmre pattanhatnék, ha úgy tartaná kedvem. Aztán mehetnél zuhanyozni hideg vízzel. Hogy lekonyuljon bűnös gerjedelmed. De kicsit még maradok, hogy megleckéztesselek. Életre szóló leckét kapsz, ígérem”!

Valójában hősünk nem bánta volna, ha a szép szemű, vöröshajú boszorkány seprűjére pattan, és elhagyja a szobát. Az ablakon át. Mert abban az esetben Vadkan elvtárs egyedül csak őt találta volna a szállodai szobában, és bízva Vadkan elvtárs nemi identitásában, nem gondolta volna, lehetne köztük akár „valami”. De Marinak láthatón esze ágában se volt söprűre pattanni. (Sajna.)
– Tudod, engem nem tud ám csak úgy akárki „megprivatizálni” – súgta Mari, és hősünk bólogatott.
Közbevetőleg akkoriban épp a rendszerváltás, no meg a privatizáció is, no de ez más történet. Csak semmi „politifikáció”! Abból mindig csak lesz a baj!
Aztán kezdetét vette a mantrázás, az ajtó két oldalán.
– Kisbogaram, úgy lennék fullánkos méhecskéd, ha beengednél! Züm-züm! Ígérem, sose bánnád!
Hősünk magába arra gondolt, bárcsak százlábúak lennének ők ketten Marival, inalhatnának el ajtórepedésekbe, öreg parketta zugaiba. De nem lehetett. Ő ugyanis nem értett a varázsláshoz. Mari meg felvette a harcot. Aztán az ajtó túloldalán az illető áttért madártani ismereteire:
– Madárkám, édes cinegém, pintyőkém! Gerlicém, galambom! Tiszta búza, friss víz vár kedves kalitkádba! Elrepülhetsz bármikor! Miután beengedtél.
„Most már csak az van vissza, hogy az emlősök osztályába soroljon. Ha kedves tehénkéjének nevez, kimegyek, és azonnal megfojtom.” Súgta Mari, aztán válaszolt az odakintinek. Mert ő is tudott mantrázni, ezúttal egyelőre védekezőn.
– Jaj, Vadkan elvtárs! Kérem ne zaklasson! Én csak egy egyszerű sorbunkó vagyok a végekről! Tisztes családanya, odahaza vár a férjem, meg két kocsi csimotám! Hogy lehetnék én méltó magához?
De mindez csak olaj volt a tűzre…

/vége a III. résznek/