Szegényember szerencséje

Szegényember szerencséje

Élt egyszer Madhja Désában egy szegény bráhmana, Valit. Madhja Désa szó szerint azt jelenti, Középfölde, de itt nem a hobbitok éltek, hanem Csandini, Valit házsártos felesége. Csandini reggeltől estig perelt, és nem is egészen ok nélkül, mert a férje sosem vásárolt neki szép ruhákat és ékszereket. Lehet, hogy nagyon jó ember, az is lehet, hogy szent ember, sóhajtozott Csandini, de nekem rongyos száriban kell járnom, és utoljára az esküvőmre kaptam egy aranyláncot. Mit használ a jóság és a szentség, ha ilyen nagy nyomorúságban kell élnünk? Nem szent ember az én férjem, hanem élhetetlen. Ha a király mindenkit megajándékoz egy borjas tehénnel, ő akkor is csak egy kecskével állít haza. Még az sem éri meg a másnapot.

De hiába veszekedett Csandini, a férje már csak olyan volt, amilyen; nem tudott megváltozni. Egyszer aztán megfogadta az asszony, nem szolgálja tovább ezt a szerencsétlent. Akármit kér, annak pontosan az ellenkezőjét fogja tenni. Hátha Laksmi istennő meggondolja magát, és mégis segít rajtuk.

Ettől a fogadalomtól nem lettek gazdagabbak, de Csandini nagyon leleményesen bosszantotta a férjét, akinek már az élettől is elment a kedve. Éppen azt fontolgatta, hogy felköti magát egy fára, amikor arra jött egy barátja, Ganés Sarma, és megkérdezte, miért van úgy elkeseredve. Valit elpanaszolta, hogy az asszony így meg úgy, ha ételt kér tőle, vizet ad neki, ha tiszta ruhát, bemocskolja azt is, ami a ládában pihen, ha azt mondja neki, hogy maradjon otthon, csak azért is elmegy, és órákig fecseg a baolinál a szomszédasszonyokkal. Ganés Sarma alaposan kikérdezte, mintha még sosem hallott volna hasonlóról, aztán nagyon bölcsen azt tanácsolta neki, ő is kérjen mindig valami mást, mint amit szeretne, akkor biztosan eléri a célját. Hm, gondolta a szerencsétlen Valit, ez nem rossz tanács. Megpróbálom, és még mindig ráérek felakasztani magamat.

Éppen az apja halálának az évfordulója közeledett, ezért azt mondta a feleségének, hogy most nem kell felkészülni a sráddhára, a halotti szertartásokra, ne is hívja meg a bráhmanákat. Ebből következően az asszony mindent szépen elintézett, meghívta a falu összes bráhmanáját, és nagy lakomát tálalt nekik. Fog ez menni, mondta magában Valit. Drága barátom, milyen jó tanácsot adtál! – De már a következő pillanatban megfelejtkezett a jó tanácsról, és azt mondta Csandininak, hogy a pindákat dobja be a folyóba. Persze hogy Csandini a szemétbe dobta; most aztán sokkal rosszabb, mintha el sem végezték volna a szertartásokat.

Valit szó nélkül kifordult a házból, elment az erdőbe, és megfogadta, hogy egy falatot sem eszik, amíg Laksmi istennő meg nem áldja. Laksmi istennőnek nyilván kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy melyik földi ember mit követel tőle, és a bráhmana már csaknem éhen halt, amikor egy teliholdas estén azt látta az erdőben, hogy három szép kígyólány éppen Laksmit imádja; kockázni szeretnének, és keresik a negyedik játékost. Rögtön odahívták ezt a szegényembert, kockázzon velük.

A szerencsejáték nagyon nagy bűn, húzódozott Valit. – Ugyan már! Hiszen csak játék. – A kockákban démonok laknak. – Lehet, mondta erre az egyik kígyólány, de most éppen Asvina hónap teliholdas éjszakája van, és ilyenkor mindenki kockázik. – Mindenki, de én nem. – Úgy beszélsz, mint egy unalmas pandit! – csattant fel erre a kígyólány. Minden szabály alól van kivétel, és igaz, hogy egész évben nem szabad kockázni, de ezen az éjszakán kötelező. Laksmi istennő sohasem fog megáldani, ha ellenkezel.

Valit kifogyott az érveiből, és leült kockázni. Háromszor is vesztett; elvesztette a botját, a szent zsinórját és az ágyékkötőjét. A kígyólányok jól szórakoztak, tovább akartak játszani, és már azt fontolgatták, hogy mindent visszaadnak neki, hadd veszítse el még egyszer.

De ebben a pillanatban éjfél lett, és Laksmi istennő körülnézett a világban, ki van ébren, és ki kockázik? Meglátta a szerencsétlen csupasz embert, megsajnálta, és megáldotta. Valitból egyszerre olyan lett, mint egy fiatal, szépen és gazdagon öltözött herceg. Most már egészen másféle játékhoz lett volna kedve, és megkérdezte a kígyólányokat, hozzájönnének-e feleségül. A kígyólányok nevetgéltek, aztán azt mondták, játsszanak még egyszer. Ha megnyerik a játszmát, hozzámennek feleségül, ha elvesztik, Valit azt teheti velük, amit akar. A bráhmana megértette, hogy mindenképpen eléri a célját, de azért nagy figyelemmel játszott tovább, és meg is nyerte a partit. Feleségül vette a lányokat ott helyben, az erdőben, ahogyan a gandharvák szokták, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Csandiniról meg az a legújabb hír, hogy kockajátékra hívta a férje barátját, Ganés Sarmát.