Szégyellem magam

Az emberi tartás, a jólelkűség egy olyan hihetetlen mozzanatát osztom meg veletek, akik olvassátok most ezeket a sorokat, amelyet nagyon kevés ember tesz. Egy gesztus egy embertársunktól ebben az önzőségtől elvadult világban.

Ma elintéznivalóm akadt a közeli nagyvárosban, ezért a hetek óta tartó hőségriadó elől menekülve még a délelőti órákban busszal szándékoztam utazni a lányommal. A falu buszmegállójában várakozás közben körbenéztem és olyan dolgot láttam, amelyre nem voltam lelkileg felkészülve, ezt látva még jó sokáig kísértett, utána sírva utaztam tovább a buszon. Még jó, hogy feltalálták azt a fránya napszemüveget, bár a könnyek úgy tűnt, verejtékként csorogtak végig az arcomon.

Megláttam egy falubelimet lábak nélkül kertet kapálni és gazolni a saját portáján. A látvány a kerítés rácsain keresztül átszűrődve is fájdalmas és szívszorító volt. Nekem, akinek lábai vannak, még ha rozogák is, ezek után már meg sem szabad szólalnom az órákig tartó, városban való fárasztó gyaloglás utáni fájdalomtól.

Merjek-e odamenni és megkérdezni, miért csinálja ezt a munkát a földön csúszva? A kérdés motoszkált az agyamban, és a pár perc múlva érkező távolsági busz sem tudott megakadályozni, hogy odaszaladjak hozzá.

Gyors üdvözlés és beszélgetés után megtudtam, hogy a barátok, akiknek ő párnappal előtte fizetett egy kis italt a közeli boltban, megígérték neki, hogy elmennek segíteni, kigazolni a feljárót, de még nem értek oda, mert nem tartották fontosnak az ő kérését, ezért ő maga állt neki megcsinálni ezt a kerti munkát, hiszen a múltkor is fát hordott be lábak nélkül.

A sorok fájnak, sóhajtozva írom ezeket a sorokat. A gondolatok is égetnek. A tehetetlenség haragot ébresztett bennem.

Elbúcsúztunk egymástól, de előtte megígértette velem, hogy visszafelé bemegyek hozzá, mert adni akar nekem saját termesztésű paradicsomot. Megígértem neki, hogy becsöngetek hozzá majd visszafelé, de szembe sem jutott volna egy ilyen rossz élethelyzetben lévő embertől bármit is elvenni, vagy elfogadni. Megsérteni nem akartam, gondoltam, majd elfelejtődik a dolog.

Visszatértem a buszmegállóba, a lányommal vártuk a buszt, a fejünkre tűzött a nap. Leülni sem tudtam, mert a feszültség a nyakamat fojtogatta. Mit csináljak? Kérdeztem halkam magamban. Nem mehetek el csak úgy, mintha mi sem történt volna. Mivel nálam nem volt sok pénz éppen, mert banki ügyet kellett intéznem, ez volt az utazásom célja. Összeszedtem a két távolsági buszdíj mellett megmaradt kis aprót és az összegyűjtött öt darab kétszáz forintost, futva elvittem neki. Leguggoltam a kerítés elé, a falubelim látószögéből egymásra pillantva mondtam neki:
– Fogadd el és költsd el, amire jónak látod!

A férfi szinte felháborodva kiáltott rám, erkölccsel telve szinte megrótt engem, hogy ő nem azért ajánlotta fel nekem a paradicsomot, hogy én pénzt adjak neki.

Ha nem ajánlotta volna fel jószívűen a paradicsomot nekem, akkor sem tudtam, volna tükörbe nézni, hogy egy kis segítséget sem nyújtottam volna neki. A pénzérméket a kerítés fonatai között a földre csúsztatva beszéltem mellé, hogy így, meg úgy, nem ezért, meg azért. Mondta, hogy várni fog majd rám visszafelé.

Megfordultam, és szaladtam is vissza a megállóba. A busz szerencsére jött is hamar. Az igazi feleszmélés arról, hogy mi is történt, csak a jegyvétel után és a helyfoglalás után sújtott le.
Egy szegény és beteg emberbe több emberség szorult, mint az ép emberbe. Szégyelltem magam önmagam miatt.

Hazaérve ezen az augusztusi forró napon, délután 4 órakor egyszercsak kiáltás szakított meg a mindennapok sivár dolgait fontosnak tartó munkálkodásomban.

Ki lehet? Nem várok senkit, állapítottam meg magamban menet közben. Újfent szaladok, szokás szerint mezitláb, papucsot sem húzva siettem ki a szobából.

Az arcom égett, a földbe süllyedtem a szégyentől. A ház előtt volt tolókocsijában a falubelim, és rám várt. A kocsija telepakolva szebbnél szebb zöldséggekel, melyeket ő nagyon szívesen, fiatalosan hozott el nekem. A gondosan elcsomagolt zöldbab és bio-paradicsomok különböző méretben kandikálkáltak ki a szatyorból, egy másik szatyorban zöld uborkák feküdtek egymás mellett. A kerekesszék lábtartóján utazott két darab óriás tök is. Egy sütő- és egy főzőtök.
– Ez a tiéd, ez is a tiéd és ezek is a tiedék – hallottam egy olyan embertől, aki visszaadta a hitem a jó emberekben. Újra és újra tombol bennem ez a két szót, hogy SZÉGYELLEM MAGAM. Amiért ennivalót kaptam, egy fizikailag sérült ember ételt adott nekem önzetlenül, pedig nem szorultam rá.

Szégyellem magam, és könnyeimet nyelve írom ezeket a sorokat. Fáj, amiért a saját gyarlóságomat más erejéből látom visszatükröződni, torz tükörképet mutatva nekem.