Székely királyfi 6-7

Az éneklő kukoricaszem

Van az úgy, hogy az ember iafia óceánokkal álmodja körül magát, de mégsem cserélné ki maga alól a rongyos kis legelőt. Amikor harapni lehet a hajnalokat, kenyérre kenni az alkony tömörét, úgy csillog benne az ember, mint a frissen faragott grafit. Épp csak az Isten nem ír véle egyebet, mint új reményeket.
Szen falun csak csodák vannak, amik az idegen szemeit mégakasztják, hogy "hát illyen is van?" – pedig csak él a paraszt, teszi a dolgát ide-oda az Úr szemei előtt. Ám össze-vissza mégsem pakolássza az ünnepeit, mert azokat csillagokba írva örökölte, azokra büszke, mint a púpos asszony a maga sütötte kenyerére – hisz a csúf termetet is mögszépíti a gyönyörű természet.
No, az én Istenem ebben vélem igen cudarul elbánt, mármint illő természet dolgában, de hát én erős bírással viselem a meg nem értés árendáját…

…nosza, volt is nagy tömegverekedés…mert ugye, mindig úgyé nyitják a házak szemeit a bába kőmívesek, hogy az olyan placcra csillogjon a legtisztább fényeivel, ahol a jövő meztillábas csillagai oly szépeket és nagyot képesek botlani a labdába, hogy csörömpöl tőle a mennyország harangjai is…
Kereken, kifociztuk az ablakot.
A tömegverekedés meg úgy talált megtestesülni a maga valóságában, hogy kiviharzott a szemét vesztett osztályteremből a mázsás természetű … tanár úr, és markába tekerte a a legelső, igazán ártatlan csöppség füleit. Nem bőgtem én el magam, azt csak úgy később találta ki a falu szája. Hanem hát pedig igazi bőghetnékem támadt a sok-sok hirtelen tapasztalt atrocitástól és mérhetetlen gyalázattól: a labda lakat alá került, a gatyákból-ingekből mívvel rakott kapufák szerte hibbantak a tanár úr kacsázó indulatjára, no meg az álmodott százezer szurkoló mámoros zúgása is igen reális nagy pofon csattogásba csapott által.
Szen az otthonra remélt retorziókról nem is szólok, mert végképp nem kívánnám az istenes lelkületű olvasó lelki békéjét megbolygatni ezen a gyöngyízű vasárnapon.
Elég az hozzá, hogy a baj mögesett, de szégyenbe a szegény embör, főképp ha gyerek, nem maradhat.
A labda hadifogságba esett, ki köll szabadítani. Jó szó, politikus magatartás itt nem segíthetett, tudniillik ha valaki az eset és a labda védelmében fel merte volna említeni az ántik hősök leszűrt eseteit – miszerint áldozatok nélkül nincs fejlődés és nem nőnek a népből héroszok -, már a tanár úr bölcsen áldó tenyerétől vette volna a miatyánkot átellenben az igazság felől.
No, de a gyereket sé azé találta föl az édesanyja, hogy megegye az iskolapad kényre-kedvre: hanem hogy esze szerint nőjön az ábrázatjára a Hold, vagy a Nap. Azaz, ha verik, ríjon, ha kényeztetik, hát vigyorogjon, mint a tejbetök – de odabé mindég ragyogjon. Mert a gyermeknél senki nincs közelebb az Úristenhez, se lélekben, se látszatban.
Ez a mi esetünkben akképp áll mög az igazságban, hogy itt minket vernek, hát ríjunk és legyünk bűnbánóak. A falu egy szem labdája nemzeti ereklyeként tiszteltetik. Azt addig a pap is csak addig markolászhatta, míg visszahajította a kertjéből (hát hol-é az igazság, hogy a papnak mindig nagyobb kertje van, mint a gyereknek országa?). Egyszer képzelte az is, hogy nagyobb úr a földön, mint az Isten, aztán szépen kerekedő, ártatlan szemekkel mög lett róla győzve, hogy a veteményéből a répák, káposzták biz igen egészséges életmódra szoktak hirtelen, miszerint sétálni möntek a patakpartra. Aztán hogy jóba lett vélünk, a palánták es leszoktak a kempingezésről.
No, labda, siratva sirat tégöd az Úristen egy igaz népe, a gyerökserög. Hanem Hazát, Anyát, barátot és fehérnépet bajba ne veszíts! – olyan imádság ez, amit az éj is, nap is felhoz a szögények egére és odaszegez a lélekhez…

A mosolygó kukoricaszem

…mint vert sereg, battyogtunk át a patakon a kaszálóra, s hát lehetett benne valami, mert igen csak égtek a füleim. A többiek, hogy mögvígasztaljanak, erősen mutogatták a maguk szerzett sebesüléseit, púpjaikat, ami annyit tesz, ha a felét levonom nagyotmondás miá, a felét mög a barátság jószándékú fájára akajsztom, éppeg nem marad semmi sebük-bajuk, csak az az óriási szívük abba a gyerök testökbe csavarva. Hej, de bánja néha az ember lelke így közelebb a csillagösvényhez, hogy olykor-olykor nem mutatta ki jobban a szeretetét! No de, kétszer gyerek az ember, jobb esetben.
Zúgott körül a mező, mikor …
…úgy kuporogtunk ott, mint a gombák. De szép is még a gyermeki szív! Mondják, a városban más lelket növesztenek a pöttömökben is a panelek: rácsízű, tömör, zárt magányt, az "enyém" haszonszavait, a "kell" akaratos, erőszakos önzését és brutálisan korai felnőttkort. Engem is ölelt később a város, s hogy ölén csillogó gondoskodás helyett izzó-tépő fészket leltem s haszontalanságom korai felismerését, mégsem akaszthatom csak más bűneként a poliszok falaira: rusnya életem gyönyörű képeit akkor is megfestették pillanatokra az énkorúak belső színei. Szen igazság csak a gyermekek szemeiben lakik.
Hej, fölnőttek! Csak ne mosnátok ki oly korán a gyermekek lelkéből a jóságot, az Istenhez még oly közeli igazvágyást!
Ahogy ott pillegtünk a kaszállón, mint a Jóisten szakállában a morzsák, biz még nem lihegtek ilyen gondolatok körül, hisz megvolt a mi kis egész, kerek, egyszerű világunk, egyszerű templomokkal, benne egyszerű igazságokkal, mint bongó harangszóval az üdvért – gondunk, fájdalmunk csöpp volt más előtt, nékünk meg épp annyi talált lenni az élet. De hát labda nélkül biz akkor majd meg voltunk halva.
Lassan bésóhajtott a Nap is a dombok közé, míg mi a nagy semmit jól elvégezve dongtunk a fűben – s már haza húzott két muszáj is: az idő, meg ennek gyermeki hű jelzője, a gyomorkorgás.
(Szen hogy a gyermek az Úristenhöz még oly közel van s a magyar a természetből gazdagszik s tanul, ezt így összerakva igen szép tehén csorda voltunk mi is az Isten és a falu szeme előtt egyébként hazafelében. Mentünk, mint esett a lépés alá a kényelem, s úgy szakadoztunk le a rajból darabokban ki-ki a maga portájánál, mint szőlőszemek a fűrtről.
Hát biz aznap igen sietni látszott felém a mi házunk, akárhogy léptem többet oldalra, mint előre, csak elém jött a mi kapunk is. Bátorság! – biztattak búcsúzóul a maradék többiek, de biz mondhatták volna a citerának is ezen a jogon, hogy daloljon úgy, mint egy hegedű. Szó ne légyen több arra a szégyenletes nagy verekedésre, amit műveltem aznap este a házban, mert nem tisztem a hazugság, de a félhomályban, a sarok szemrehányó némasága előtt lenéztem a térdeim alatt kúpászkodó kukoricaszemekre. A felnagyító vízcseppeken a pilláimon át is láttam: mosolyogtak.
– no mi van?
de csak mosolyogtak és én észrevettem egyszer csak, hogy világok érnek bennük. Nem fájdalom volt már és nem izzás az érintésük, hanem mögláttam bennük a Napot. Arany haja volt, sápadt, sovány arca és a szeme mint az enyém.
Anya…
És gyűlöltem a Napot, a kukoricaszemeket és még inkább rájuk nehezedtem a térdemmel és gyűlöltem és gyűlöltem annyira, hogy csak sírtam a nagy-nagy szeretettől…mert tudtam már, hogy úgy szeretem a Napot, ha hiányzik, hogy bántom, és akarom, hogy fájjon a hiánya, mert míg fáj, tudom, mennyire szeretem…