Szél összefújja

Csak ültem a vizes aszfalton, ölemben a fejével és a vére végigcsorgott a karomon. Mindenütt tócsák, a víz felszivárog a ruhánkba, cserébe a csendben fogyó életért. Sehol zaj, minden megmerevedve.

Tizenkét évesek voltunk. Vénasszonyok nyara, iskola, de még esténként biciklizés a környéken, kertes házas, biztonságos utcákon, a hetvenes évek elenyésző autóforgalmával. A fák még harcolnak a zöld színért, látszik a leszálló félhomályban is. Energiától telt tizenkét éveseket ugyan mit zavar egy kis eső. S nem zavarta az autóst sem, bízott a szemében, kezében, gumijaiban. S bízott a szerencséjében is. Különben nem hagy ott a járda mellett két vérző gyereket, biciklijeik romjai között, az egyiket haldokolva.

Távolról sziréna, furcsán mélyen, morgó hangok. Minden benyomás élesen bevésődve, évtizedekre, de mintha lassú üvegen át jutott volna el hozzánk. Talán kérdések, valahová húznak kezek.

Később azt mondták, sírtam is, bár a tizenkét éves fiúk már nem sírnak. Viszont véletlenül elszorítottam valamit. Ezért maradt életben Krisztián. Már ha élet a következő húsz év tolókocsiban, lebénulva, kínokkal. Többé nem bicikliztünk, együtt nem, de én másokkal sem, egyedül sem, éveken át.

Az agya nem sérült. Sokat beszélgettünk, játszottunk, megtanított mások bőrébe bújni, feltekerni a fantáziát lángból lobogássá. Kitalálta a szigetet. Meg is valósította, de mire nagybetűs Szigetté nőtte ki magát, a mostani nagy fesztivállá, addigra elvették tőle. A pénz hatalmával nem tudott harcolni. Ekkor adta fel, a fájdalmakat, a tehetetlenséget nem viselvén tovább. Véget vetett neki.

Másodszor nem tudtam megmenteni, még annyira sem, mint először. Sem könnyekkel, sem anélkül.