Szeletember

"Aki egyedül van, abban mindenki ott van. Éppenséggel nem magányos, aki magában tud lenni. Mikor óvodás koromban a forró fürdő után már nyolckor ágyba dugtak és a sötét szobában magamat szórakoztatva beszéltem magamhoz, miközben ámulva nézegettem a kezemet az utcáról beszűrődő fényben, akkor jöttem rá, hát hiszen valaki hallgat engem. Itt van bennem állandóan. Hallja a szavam. Ahogy én is hallom a hallgatása csöndjét. Mindig velem van, micsoda bőségben és teljességben méghozzá! De olyankor veszem csak észre, hogy az ő folytonosan áradó, tökéletes figyelmében lebegek, akár egy sebesen úszó hal a tengerben, ha kinyitom magam, amikor kinyitom a szívem ez egyedüllétnek"

Kornis Mihály

Nem Zsuzsa, nem kérek vacsorát. Tudom, hogy sokat dolgoztál rajta és tudom, hogy rohadt tisztességtelen reád nézve, hogy nem kérek, de nem kell. Nincs étvágyam, nincs kedvem. Egyetlen egy vágyam van. Picit egyedül lenni. Picit beszélni a többiekkel.
Ezt kellet volna mondanom, ahelyett, hogy most itt nyámmogok a vacsora felett, ami nem kell. Pontosabban, csak a Megfelelő nyámmog. Mi többiek, dühösen várjuk már, hogy végezzen a kajával, és tényleg le tudjunk ülni egy jót dumálni. Magunkról, magunknak. Úgyis ritkán szoktunk. Valahogy nincs időnk rá. Csak rutinból előpattan az éppen akkor rátermett, alkalmas és viszi tovább az életünk. Vagyunk egy páran, annyi bizonyos. Néha tiszta bolondok háza van a fejemben. Főként mikor az Alkoholista teleissza a gyomromat, és erőszakosan beszélgetni akar mindenkivel. Akkor nagy gáz van, mert többen lázadnak, hogy: Na már megint, az a kibaszott sör, de aztán elernyednek kissé tőle. Akkor jön a beszélgetés.
A Szerelmes természetesen kikéri magának, hogy miért nincs már évek óta lehetősége egy igazán jó kis hétre teljesen egyedül, de a Dolgozó közli vele, hogy akkor bizony már rég éhen halt volna. Ám a Szerelmes nem hagyja magát, és az Íróval példálózik, hogy neki persze lehet egyedül lennie szinte állandóan, amikor csak akar, és az ő egyedülléteit mindenki tudomásul veszi Sőt! Mi többiek az Íróért élünk, el és fenntartjuk, hogy ki tudja élni ócska egóját. Hát hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a Játékos még a szenvedélyben lebegve várta a piros ulti húszszázat? Hol van, amikor a Romantikus mindenféle lányokat kísért az erdőben, meg a kilátóról figyelték az elcsendesedő várost. Hol van, mikor egyszerre többen is egy magas lesen szeretkeztek azzal a lánnyal? Lassan semmi nem marad az ő életükből. Csak az állandó monotónia, hogy a Dolgozó elmegy megszakadni a robotban a léért, esténként az égész napra az Alkoholista ráiszik, és reggelente az Író lepötyög pár sort, hogy aztán újra a Dolgozóé legyen a főszerep.
Nincs már meg a tisztes időbeosztás. A Művészetkedvelő, évek óta nem volt sem színházban, sem egy kiállításon. Egyedül talán csak az Olvasónak adatik meg néha-néha egy könyv, vagy tanulmány. De például a Sportolóval, már legalább öt éve nem is találkoztunk. Még az is lehet, hogy meghalt, de legalább is elköltözött. Ez van, most.
De vacsora után, már nincs mese, össze kell ülni és megvitatni a dolgokat, elvégre mindenkinek jár, ami jár. Ott van például a Hűtlen. Komoly képtelenség, hogy semmilyen szerephez nem jut, juthat, ha Szerelmesnek nem hagyunk időt és teret, hogy magához édesgessen valaki, akit aztán a csúf Hűtlen megcsalhat, hogy a Hazug falazzon neki, és végül, mikor minden kiderül az Őszinte, szánalmas esdeklésbe kezdjen. És ez még csak egy aprócska eset. Milliót sorolhatnánk még.
Az Utazó gyakorlatilag régen feladta már, hogy kap akár csak pár napot. De ő valamilyen szinten könnyű helyzetben van, mert a Dolgozó helyére ül, amíg el nem érnek a munkaterületre és addig azt játssza, hogy bizony utazik. Elképzeli az idegen tájakat, meg fényeket, meg illatokat. Tudja, hogy illúzió az egész, de legalább lehetőséget kapott.
Ma, majd most, pár falat múltán, amit a Megfelelő le fog gyűrni, az Akaratos áll majd már fel a konyhaasztaltól és közli, hogy egyedül szeretne egy kicsit lenni a gondolataival, hát kiül az erkélyre egy sörrel meg egy cigivel. Az Aggodalmaskodó persze parázni fog, mert fél, hogy a dolgot Zsuzsa zokon veszi, de többen pártolják az ötletet és azon az állásponton vannak, hogy amennyiben Zsuzsa behisztizik, majd az Aranyos valahogy megoldja a helyzetet. Rosszabb esetben az Arrogáns.
Zsuzsa nyugodtan veszi tudomásul, hogy ma sem mosogatok. Csak arra kér, húzzam be magam után az erkélyajtót, hogy a büdös bagószag ne kerüljön be a lakásba. Megteszem. Aztán körül üljük a sört. Mindannyian. Még a Csavargó is előkerül, és én nem értem hogyan, de a Tolvaj és a Simlis is csatlakozik, pedig ők elméletileg jogos büntetésüket kellene, hogy töltsék. A legnagyobb meglepetés a Gyerek, aki ellen többen tiltakoznak, hiszen kiskorú és nem ihatna alkoholt és nem is kéne dohányoznia sem. De ha már itt van velünk, neki is joga van beleszólni közös dolgainkba. Csak azt nem tudjuk, hogy hol is kezdjük el az egészet. Már ezt a nagy megbeszélés. Az Alkoholista persze azt mondja, hogy mindenek előtt igyunk még vagy két sört, az ihlet miatt, de a Józan lehurrogja, hogy itt most komoly dolgokról lesz szó. A jövőről. A jövőnkről. A Szkeptikus azonnal legyint és kiköp, ám az optimista ecsetelni kezdi, hogy az Író dolgaival szerinte lehet mit kezdeni, addig meg a Dolgozó valahogy csak eltart bennünket, hát fel a fejjel. A Szerelmes ismét lehetőséget kér, ám közös felkiáltással megegyezünk, hogy ennek nincs most itt az ideje. Ez a Sármőrnek jól jön, mert így legalább kalandozhat és a Szeretőnek is felcsillan a szeme, hiszen fő a változatosság. A Kétkedő azért feltesz néhány félénk kérdést, de a Tudatos lehurrogja, hogy maradjon már magának és élvezze inkább az életet, ha lehet. A Megfigyelő, mint mindig csak hallgat. Rágyújt, néha szánakozik, néha mosolyog, néha dühbe gurul. De nem szól. Minek is szólna bele az egészbe, hiszen ő maga a tapasztalat és jól tudja már, hogy ez az egész gyűlés semmit sem ér.
Olyan mintha egy ló felhívna egy verebet interurbán. Komikus, megmosolyogtató, ahogy mindenki kéri a jussát, ahogy mindannyian egyszerre verik az asztalt, hogy nekik jogai vannak, ahogy időbeosztást készítenek, majd összetépik. Ennek okából pofozkodnak egy kicsit és több nagyon komoly sértés is elhangzik. A Sámán oldja fel a helyzetet, mert el kezd kántálni egy ősi dalt, amire szinte mindenki odafigyel és elcsöndesedik, csak az Ateista zsörtölődik, hogy mi ez a baromság, de az Izomagyú ad neki egy laskát, meg egy nyakast, hogy maradjon már el, mert neki tetszik a dallam, bár a szövegből egy hangot nem ért. Ekkor a Költő emelkedik szólásra miszerint előadná legújabb szerzeményét, de a Kritikus valamit a fülébe súg, mitől a poéta a kandallóhoz megy és az egész életművét elégeti. A Cinikus gúnyosan és pofátlanul röhög.
Zsuzsa jön ki az erkélyre, kezében sörök. Mellém ül, közösen nézzük az alkonyt. Legalább is Zsuzsa azt hiszi, hogy én is azt teszem.
Drága Zsuzsa! Ha tehetném, hogy bemutassam neked mindannyiónkat, mindenkit, akivel itt csatázom, miközben naplemente nézést mímelek. Nem is tudom, mi történne, ha találkoznál, mondjuk a Zsarnokkal, vagy a Hitszegővel. Nem is merek belegondolni. De szégyellem, hogy csak a Szakácsot, a Szeretőt, a Dolgozót és az egyéb hétköznapi figurákat ismered.
Becsaplak, becsaptalak az első pillanattól kezdve. Soha nem mertem elmondani, hogy többen vagyunk. Tudom, az sem mentség, hogy azzal védekeztem, hogy írói meg költői szabadság. Csak reménykedni tudok benne, hogy azért te tudsz rólunk, mindenkiről. Tudsz erről az egész képtelen színdarabról, ami előtted játszódik le, de mégsem pillanthatsz bele, egyetlen valódi dialógját nem ismered és én meg szégyellem elmondani, beismerni, megmutatni.
Így általában maradok egyedül a szemedben. Veled a testem. Persze tudom, hogy megosztunk dolgokat. Megosztjuk az ágyat, az ételt, a távkapcsoló feletti felügyeleti jogot, néha némi örömöt, és csak olykor a bánatot. Tudom, nem vagyok egyedül, mert veled vagyok és veled jó. Nagyon is, ám…
Egyedül lennem mégis az igazán jó. Akkor néha még a Megfigyelő is megszólal. Kér egy cigit, leül az Íróval és beszélgetnek. A többit meg már ismered. Hajnali négykor arra ébredsz, hogy zörög a klaviatúra. Ekképp sajnálom magamban magam, mellette fogadkozom, hogy igenis összeszedem most már az életem és normális életet fogunk élni. Képes vagyok rá.
Holnap eléd állok, és egyszer és mindenkorra tisztázom veled ezt a helyzetet, mert ez így tarthatatlan. Nem vagyok jó szerepjátékos. Egyáltalán. És mert nem vagyok jó szerepjátékos, hát semmiben nem vagyok jó. Talán még magamban sem, de ezt ki meri magáról eldönteni. Minden esetre a dolgot sürgősen és alkalmilag tisztázni kell, zárom le magamba a vitát, ám ekkor az Áruló hangosan megszólal.
– Tudod Zsuzsa, azt hiszem, hogy nehéz velem. Egyre inkább azt gondolom, hogy nincs kifejlett személyiségem. Szeletember lettem. Szeletemberré fejlődtem csupán, ami az ember fejlődéstörténetében csak egy átmeneti pillanat. Amikor még nem érett össze Emberré az ember. Selejt vagyok. Egy be nem fejezett alkotás. Minden bizonnyal azért, mert nem hiszem, hogy Isten teremtett – ekkor az Inkvizítor bokán rúg – csak a Szent Szellem létezésében hiszek. – Az Inkvizítor a Hóhérral egyeztet a máglya ürügyén. – Aztán még nem hiszek a papok és a politikusok hatalmában, azt viszont tudom, hogy Elvis halott. És azt hiszem, bolond vagyok – ekkor a valódi Bolond a Megfigyelőnél írásban követeli, hogy azonnal tessék őt előre engedni, hogy elmagyarázza a nőnek, hogy ez nem igaz, csupán az Áruló aljas és rafinált játéka, és a Bolond, azaz ő, egyáltalán nem ilyen. De legalább is hűséges Bolond.
Zsuzsa értetlenül néz rám. Kissé elcsodálkozva. Közben a nap lemegy, bíborvörösbe öltöztetve mindent egy pillanatra és az egész helyzet horrorisztikussá válik. Annyira képtelenek tűnik, hogy bár a Trubadúr erősen dolgozna rajta, de tudja, hogy nem képes megmenteni ezt a helyzetet. Itt már csak a Bölcs segít, de a Bölcs még tán ide sem ért. Valahogy mindig lemaradozik, kicsit elkóborol, és soha sem akkor van itt, amikor kell, hanem amikor éppen kedve tartja. Bosszantó tud lenni, lássuk be. De végül is nem kell a Bölcs, sem a Lovag, sem senki.
Zsuzsa meggyújt két cigit, az egyiket a számba nyomja és nézi az alkony utáni sötétedést, de a Mesterember, a Toleráns, az Izgága, az Érzékeny, az Ügyelő, a Figyelő, a Színész, a Rendező, a Drámaíró és az Igazgató, egyszóval mindenki tudja, hogy most jön a nagymonológ. A mindent eldöntő. Zsuzsa inkább a sötétségbe mondja, mint nekem. Inkább egy valódi valós közönségnek innen az erkélyről, akár egy színpadról.
– Nem értelek mitől félsz? Miért retteged saját magad, és miért gondolod, hogy egy félkész Szeletember életét éled. Azt hiszed, én nem vagyok az? Azt hiszed, hogy bennem nem él a Kurva, az Anya, a ledér Felszolgáló Csaj, az Üzletasszony, a rémromantikus elcsábítanivaló csinos Szende Szűz? Azt hiszed, én nem vagyok szeletekből? Mióta együtt élünk valóban csak apróságokat tudtam megmutatni magamból neked. Miért? Nem hiszem, hogy félelemből. Sokkalta inkább, mert féltjük a szeleteinket, azt hiszem. Te is, én is. És tudod miért? Mert azok a legszentebb titkaink. Semmi egyebünk nincs, csak a szeleteink. Minden más már csak felesleges máz, egy rossz szakács ételkreációjának, jelentéktelen szósza. Önámítás, és színjáték. Igen, az. Még mi ketten is játszunk egymással. Azt játsszuk, hogy féltjük magunkat a másiktól, miközben megpróbálunk vele élni valódi, tartalmas, szórakoztató és élvezhető életet. Mert ez a rend, elvileg. Hogy együtt éljen egy férfi és egy nő, hogy gyermeket, gyermekeket neveljen és a többi baromság, amit ránk akar kényszeríteni az agyonkomplikált, agyonszigorított, agyonjogvédett és agyonszabályozott társadalom. Így aztán ne szégyelld magad itt, hogy nem vagy őszinte velem. Senki nem az. Megpróbál az lenni, de teljesen soha nem az. Mindig lesznek titkaink. Mindig. Az a hazug, aki azt állítja; őszinte. És az a magányos, aki soha nincs egyedül. Te csak maradj Te, hogy én melletted Én lehessek.
Zsuzsa feláll, ledobja a pongyoláját, hogy jól lássam, láthassam a holdfényben a testének minden izgató domborulatát. Felém fordul, csókot hint felém a kezeivel, aztán az erkélykorlátra lép és kiveti magát…

Semmi pánik Tisztelet Olvasó!

Zsuzsa nem halt meg, annál is inkább, mert nem is létezik, csak bennem. Zsuzsa is csak egy szelet. Akár nevezhetnénk Szerelemnek is, de akkor bonyolult írástechnikai fordulatokkal kellet volna élnie a Mesterembernek, aki lejegyezte Önöknek ezt a rövid történetet. Ehhez meg lusta volt. Általában a grafomán Szeletemberek már csak ilyenek. Lusták. Lusták hosszan és minden részletre kiterjedően kielemezni saját maguk. Ezt a feladatot a kritikusokra hárítják, ők pedig – vagy közülük valamelyik – sütkérezik a siker álságos fényében, vagy siratja magát a bukás szegyenében.
A Szeletember pedig, megy tovább. Éli az életét. Vagy élik az életeiket? Nehéz megmondani. Annál is inkább, mert a Szeletemberek szégyenlősek. Nem szeretik szeletenként mutogatni magukat. Valamiért azt hiszik, hogy egyben az összkép, az a fő meghatározó. A szeletek szánalmasak és takargatni valók.
Én a többiekkel úgy vagyok, hogy nem szólunk bele egymás dolgába, már nem vitázunk rajta, hogy éppen ki mikor, mit cseszett el a közös életünk során, hiszen az összes pofont, csókot, rúgást, simogatást a Testember kapja. Mondjuk, jár is neki, mert képes egy meglehetősen hosszú életen át, hordozni bennünket. Arról nem beszélve – és ezt a többieknek el ne mondják, mert csak én tudom – ő nálunk a Rendfenntartó. Persze mások, másként hívják. Az Optimista Miniszterelnöknek, a Lázadó Diktátornak. Ám a megnevezése nem fontos. Szerintem. A dolga a fontos. Nélküle szétesnénk. Szeletekre. Menne mindenki, amerre lát. Ám egy idő után hiányoznánk egymásnak. Újra összejönnénk és akkor igazat kéne adni az Okosnak, aki állandóan azt hajtogatja, hogy: Én megmondtam! Ezért inkább, hagyjuk, hogy a rendfenntartó uralkodjon mi többiek meg néha, néha összeesküvéseket szervezünk ellene.

De a Kém, mindig mindenkit lebuktat.