Szellemkastély, I. felvonás 4-5. szín

[Berendezetlen, szürke helyiség, mindössze egy csonka asztal áll hátrább. Bal szélen a bejárat, jobb szélen a fal, melyen át kijutni remélnek.]
A fal egy helyt gyenge. Mellette vastag fémrúd áll ki a földből.
A Kos a színen, láthatatlanul, a „Föld alatt”, ahol ásni fognak.
Tánja be. Félénken, óvatosan tekintgetve közelít. A lovagi vért súlyos darabjait cipeli karjaiban, láthatóan erőlködve.
Nyomában Nézely be
Tánja (leborítja a fal mellé a rozsdás páncéldarabokat, szuszog): Így ni! Ezzel kikaparom magunkat. A sok teszetosza, málészájú…
Paskolgatni, nyomkodni kezdi a földet, ujjaival kaparászni, majd a falat is. Nevet
Tánja: Majmok! Simán kijutunk. Ez csak föld! Itt meg még a fal is gyengébb. Még ma kint leszünk!
Válogat a páncél darabjai között, majd egy fel nem ismerhető darabbal próbaként kaparászni kezdi a padlót, a vasrúdtól nem messze.
Közben fütyörészés hallik odakintről, majd a Munkásó be
[Ruhája egyszerűbb, mint a többieké: bő nadrág, kockás ing, munkavédelmi sisak. Két hatalmas, súlyos csupafém ásólapátot is hurcol vállain. Tán zene is kíséri lépteit.]
A Munkásó: Rajta hát, munka vár, a szükség most tettre hív – rest az, ki ilyenkor a Sors kegyére vár: sarokban ül, tétlenül …állát vakarja… s nem a földet kaparja – tíz körömmel is akár.
Tánja (ásni kezd, de túl közelre szórja a földet): Naná. Úgy sosem fogunk kijutni.
A Munkásó (földre támasztja ásóit): Ha harsány a dalom, serény a munka, s meglesz a jutalom, mindünknek, holnapra. Dolgozni, ím, egyként érdemes és habár sosem kellemes, velem csak nyerhetsz, s nyerni mindig jó; kit a BölcsŐ így nevezett el, én vagyok: a Munkásó.
Átnyújtja egyik ásóját Tánjának, másikat a földre dobja.
Tánja átveszi, s azzal dolgozik tovább
A Munkásó (Nézelyhez): Szervusz Nézely, víg koma! Előmerészkedtél hát? (Hátbaveri avagy oldalba könyököli a másikat.) Nos, persze, nem láttuk …ŐT már oly rég óta, igaz-e! (Tánjára nézve, de továbbra is Nézelyhez:) Fájlalom sorsod, öreg barátom, de úgy hiszem: megrontójához hamarost ismét szerencsénk lesz. (Szünet.) No, de miért csak ez egy felel buzdító szómra, hol marad hát a többi – szavamra, filozofál az a sok ostoba, igaz-e, Nézely? Még mindig el nem hagyhatták a főcsarnokot, ott ténferegnek egyre, sült galambot lesve? Mondd csak, mondd csak, hol késik a segítség e kisasszonynak?
Nézely a szín bejárata felé mutat.
Tanár úr be
Tanár úr: Helló, lányok, itt jön a felmentő sereg!
Tánja megáll a munkával egy percre. A Munkásó felemeli a másik ásót, s dolgozni kezd
Tánja: Na végre! Már azt hittem, tényleg egyedül kell kiásnom magunkat.
Tanúr úr: Ugyan-ugyan. Azt azért nem várjuk meg! Évi hova lett?
Tánja: Visszament a cuccokért.
Tanár úr: Nem szeretem, hogy védtelenül kóboroltok ebben a… (Megakad a szeme az ásókon.) Hát ezek meg honnan vannak?
Tánja (egy másodpercig nem érti): Öh – hiszen abból a teremből hoztam… na, tudod, ahol találtuk őket…
Tanár úr: Az ásó, a kezedben! Azt honnan szerezted!
Tánja (bizonytalanul): Ja, ezt? (Szünet.) Itt találtam.
A Munkásó: Örülj, hogy van, s kezdd használni szaporán! Hol a dolgos kéz tettre kész, szerszáma is mindig akad.
Tanár úr (kezét összecsapja, dörzsöli): Príma! (Feltűri ingujját.) Csodálatos fejlemény.
Tánja: Méghogy csodálatos! Dög nehéz!
A Munkásó átnyújtja ásóját Tanár úrnak
Tanár úr (vizsgálja): Persze, hiszen csupa fém. (Megütögeti a nyelét.) De legalább tartós. (Megakad a szeme a földből kiálló fémdarabon.) Ez meg mi? (Vizsgálgatni kezdi, kaparássza az ásóval.) Egy „A” betűt látok rajta! (Mozgatni próbálja, de persze a fém nem enged.)
Tánja (nézi a fémet): Észre sem vettem. Ássuk ki!
Tanár úr: No-no! Akkor sokkal lassabban haladnánk – folyton óvatoskodni kellene. Első a kijutás, aztán a kincskeresés! Oldalról úgyis aláássuk majd…
Ásni kezd, Tánja is nekigyürkőzik.
A Munkásó felkap a földről egy darabot a vértből, s azonmód munkához lát ismét – fél térden állva kapar
A Munkásó (keze szaporán jár, lihegve): Ami azt illeti, te tudós elme, akit itt mindenki Tanár úrnak szólít, a jó munka közben azért beindíthatnánk eszed olajozott kerekeit! Feltalálhatnánk a módot, hogyan áshatunk ide legkönnyebben kijáratot. Mert bár e járat szélessége mindenképpen embernyi kell legyen, hossza cseppet sem közömbös. Bolond az, ki oly munkára vetemedik, mely hiába várja, miközben ezer más dolga akadna széles e világba’ – s mind hasznosabb. Csak a bolond épít hidat önmagának – mikor által is úszhat.
Tanár úr megtorpan a munkában
A Munkásó: Pillanat, pillanat. Nézzük csak azt a falat.
Tanár úr óvatosan ütni-kaparni kezdi a falat maga előtt az ásó hegyével, s hamarosan kőbe ütközik
Tanár úr: Ez terméskő. Meg kell kerülnünk alulról.
Újra ásni kezd, de most Tánja torpan meg
Tánja: És ha át tudnánk ütni? Ezekkel a bazi ásókkal? Pont azért kezdtem itt dolgozni, mert olyan gyenge volt a fal is – és te azt mondtad, talán a falon át is kijuthatunk!
Nézely el
A Munkásó: Átütjük az ásóval a falat! Por repked, kő szakad! A Kosnak való feladat ez, nem a Munkásónak. Egy kínálkozó alkalommal tán segítségük is hívjuk majd. Addig ássatok csak tovább.
Tanár úr (rálegyint): Ugyan, a fiúk még a kapuval sem boldogulnak, nemhogy ezzel.
Tánja mérgesen, teljes erővel belecsap a falba az ásóval.
Fehér por zuhog mindenfelé, s belemegy Tánja szemébe
A Munkásó: Fejjel a falnak, a Kos nem is jár messze! Nézely tán épp őt üdvözölte.
Tanár úr (ledobja az ásóját): Gratulálok! Mutasd… (Megnézi Tánja szemét.) Pont ez hiányzott, mikor úgyis olyan roppant készleteink vannak ivóvízből, még pazaroljuk szemkimosásra. (Elengedi Tánja fejét, de előtte még megrázza két kezével:) Használd a fejed máskor!
A Munkásó (felveszi Tánja ásóját): Különben elpocsékolsz vele két kezet. Pedig sok kéz, hamar kész: nagy bölcsesség, szűk dióhéjba szorítva.
Tanár úr: Menj, mosd ki, ha tudod, és keresd meg Évit – legalább ő segíthetne. És ne váljatok szét!
Tánja, fél szemét fogva, el
A Munkásó (megböki Tanár urat az ásóval): Munkára, hé, szakadatlan, hisz haragudni kár – a harag nem jó szövetségesünk, láthattad már.
Tanár úr (végül újra ásni kezd, dohogva): Így nem leszünk kész soha. Egységben az erő! Kellenek a többiek is, mind. Csak ne lennének olyan fafejek! Mindig, mindent jobban akarnak tudni. Sosem hallgatnak az emberre. Soha. Lefogadom, ökörködésbe fulladt a kapunyitási akciójuk. Nem értik meg, hogy itt fogunk szomjan pusztulni.
A Munkásó: Az ész járása csak addig arany út, míg a tetteket szolgálja. Elmélkedj a tettvágy javára hát, s ne rovására. Legyen a szív mindig kész, hogy szerszámot ragadjon a kéz, elméd pedig karodat irányítsa.
Tanár úr ásója nyomán egyszerre előtör a földből a Kos, mint ki eddig ott feküdt eltemetve. Keresztülfut a színen, s el
[Szürke köpenyt – de nem palástszerűt, mint a többiek! – és fekete nyakkendőt visel. A lábán fekete bakancs.]
[Fényváltozás és zenei hatás jelezhetik az esemény különleges voltát.]
A Munkásó (félre, a közönségnek): Nocsak, nicsak, mit látok, a Kos, ím, visszatért – s e perctől, attól félek, a lét lesz majd a tét!
Tanár úr (zavartalanul): Node mást nem tehetek, ásnom kell tovább. Hiába is jártatnám a szám… majd jobb belátásra térnek. Addig dolgozunk ketten, vagy hárman – több ásó úgysincs.
A Munkásó: Ez a beszéd, emberfia. Ki hallgat rám, nem vesztes az soha. (Ásás közben danászik.) „Velem csak nyerhetsz, s nyerni jó; én vagyok: a Munkásó. Harsány a dalom, serény a munka…”

Célszerűen a karzaton berendezve, egész a második felvonás végéig. Bútorok a falak mentén, több szekrény, esetleg kárpit, a földön szőnyeg. Jobboldalt kis asztal, háromlábú székkel, hátrább hintaszék, a közönség felé fordítva. Bal oldalt egy hatalmas baldachinos ágy, rengeteg ágyneművel, megsárgult csipkékkel. A hintaszék mögött egy ablak is látható – melyen át úgy tetszik, örök homály honol odakint.
Éjnén a színen.
[Éjfekete csipkés-fodros köpeny rajta, és fátyol fején, mely haját takarja s vállára borul.]
Mari és Hajnal be
Mari (Hosszabb beszélgetés folyományaként szólva): Na, most mondd meg, Hajnalkám… Ki akarta azt is, hogy ide bejöjjünk, ki akarta?
Hajnal: Jól van, persze, hogy nem én akartam! Nem arról van szó, hogy ki akarta, hanem hogy az én felelősségem! Úgy viselkedtem, mint egy iskoláscsoport. (Fejét rázza.) Menjünk be a várba, micsoda jó kis kaland, micsoda izgalmak! (A közönséghez fordulva, de továbbra is Marihoz szólván:) Soha életemben nem voltam itt, fogalmam sem volt, mi van idebent, azt viszont tudtam, hogy összedűlőben van, mégis behoztalak ide titeket! És most nem tehetek semmit… Ahelyett, hogy mindenki egy emberként dolgozna a kijutáson, ezen az eszetlen helyen máris egymásnak ugrottatok – (Marihoz fordul ismét:) te is, Marikám, nem hallottad még, hogy okos enged? És most két oldalon, két különböző dolgon – piszmognak! Piszmognak annak ürügyén, hogy „kettős lehetőség”. Én meg itt állok és siránkozok tétlenül – pedig én tehetek mindenről. Persze, nem azt mondom, hogy nekem mindent tudnom kellett volna előre – de enyém volt a felelősség!
Mari: De most egy kicsit ne az idegenvezető szemével nézd, végül is mi nem vagyunk idegenek, hanem… (Éjnén megérinti, mire eláll a szava, körülnéz.) Hát ez meg?
Hajnal: Mi az?
Mari: Nem látod? Ez meg hogy maradt meg ilyennek?
Hajnal: Mi a bajod vele? Egy hálóterem.
Mari: Bajom? Bajom? A világon semmi! Hiszen ez egy… egy hálóterem…
Éjnén: …melyet épp neked találtak ki!
Hajnal: Büdös van. Záptojásra hasonlít, vagy inkább… valami még rosszabbra.
Mari tétován áll. Hajnal sebesen kutatni kezd a helyiségben titkos ajtó után
Éjnén (felhördül): Nincs büdös! A levegőt átjárja kellemes illatom… (Marihoz:) Te meg nem hallasz, drágaságom? (Csábítóan udvarolja körül Marit.) Gyere, helyezd magad kényelembe! (Az ágy felé tessékeli Marit.)
Mari hirtelen ledobja hatalmas zsákját, s hasalva lehuppan az ágyra. Éjnén kacag
Hajnal (megmosolyogja): Na mi az, már nem félsz a tetvektől?
Mari (nevet): Tetvek, itt? Rég éhenhaltak!
Éjnén (odafut az ágyhoz, s szenvedéllyel suttogja Marinak): Én is, én is éhenhaltam már! Nélküled a lét annyira fáj! A szó, amely megnevez… Mondd ki! Mondd ki hát! Mondd!
Mari (Hajnalnak, megzavarodva): Én, tulajdonképpen…
Éjnén, úgy tetszik, aléltan rogy az ágyra Mari mellé
Hajnal: Na? Az ablak…?
Éjnén hirtelen ülésbe pattan, s Mari láthatólag újfent kezdi jól érezni magát
Mari: Mi van vele?
Hajnal: Na mi?
Éjnén: Az én ablakom! Hagyd csak békén, Hajnalcsillagom!
Mari: Mi van az ablakkal? Pont jó szögben esik be rajta a fény! (S közben hentereg egyet az ágyon.)
Hajnal (sóhajtva az ablakhoz lép, s kinéz): Megbeszéltük, hogy a te dolgod végigvenni az ablakokat, hogy melyik lehet alkalmas „vészkijáratnak”, utolsó lehetőségként. Én pedig a tárgyakat mérem fel, az eszközöket keresem a többiek munkájához. Ha már segíteni nem nagyon tudunk nekik, ugye…
Mari: Csak azt ne mondd, hogy túlkoros vagyok!
Hajnal: Mi ütött beléd, Marikám?
Éjnén (Marinak): Meg se hallgasd! Még oka sincs rá, hogy kötelet vessen rád! Megköveteli, hogy visszafogd magad, csak mert erre tanították!
Hajnal: Éppenséggel, gondolom, nem szeretnéd a földet kaparni egy sisakrostéllyal. Egykettőre megmakacsolná magát a fájós derekad.
Mari (nyújtózik az ágyon): A derekamnak egy kis mozgás csak jót tenne!
Hajnal: Hát akkor menj ásni, Tanár úrék biztos örülnek minden segítő kéznek…
Mari (sóhajt): Egész nap túráztunk. Fáradt vagyok. (Szétvetett karokkal, hanyatt fekszik az ágyon.)
Hajnal: Már nem sok van hátra az épületből – sajnos. Hisz eddig semmi… Na gyere!
Éjnén: Menj, ha akarsz, Hajnalcsillag, de őt most már békénhagyjad! Nem látod, hogy pihenésre van most vágya, kényelemre, vetett ágyra? (Marihoz:) Te pedig, édes szívem, csak ne hajszold magad halálra.
Mari: Menj csak. Én újból átkutatom ezt a szobát.
Hajnal: Átkutatod?
Mari: Át én, felfedezem töviről hegyire! (Fejét egy párnára hajtja.) Azután követlek, és befejezem az ablakvadászatot.
Hajnal lassan széttárja karját, s aztán el
Éjnén: Befejezed? Hát nem hallgatsz rám?
Mari: Dehogynem! Már be is fejeztem! (S magára ránt egy dunyhát.)
Fennhangon összekacagnak