Szemelvények a Nándor család életéből 4.

– Én ezt nem bírom tovább! – kiáltotta Sándor. Idegesen csapta össze a pszichológiakönyvét. Heves mozdulatával levert egy pohár vizet az asztalról, amit Felícia kedvéért tett oda, hogy csoporttársnője tanulás közben tudjon kortyolgatni belőle. Már ötödször magyarázta el a perceptuális konstanciákat, de a lány képtelennek mutatkozott arra, hogy megjegyezze. Pedig Sándor kitette a lelkét, a legfurfangosabb példákkal hozakodott elő, ám mindez hasztalannak bizonyult. A kifolyt víz még jobban felingerelte.
– Tehát – kezdte még egyszer – nézzük az alak- és helykonstanciát. A retinális kép változik, viszont…
– Jaj, lazíts már egy kicsit – vágott közbe Felícia. – Inkább hozz egy rongyot, hogy feltörölhessem a padlót!
Sándor hatalmasat sóhajtott. Nem értette, miért olyan nehéz felfogni a konstanciákat. Annyira egyszerű az egész. Például Felíciát ugyanakkorának látja, ha a folyosó végére megy, annak ellenére, hogy a retinán kisebb kép keletkezik. Attól még nem támad az a képzete, hogy Felícia összement. Természetesen nem talált rongyot, mert albérleti társaival nem nagyon takarítottak. Amikor többnyire bejelentés nélkül, duzzogó arccal megérkezett a tulajdonos, igyekeztek az üres kólás dobozokat, csipszes zacskókat az ágy alá rejteni, de a szemfüles ötven év körüli nő mindent észrevett. Sárga dzsekibe bújtatott karját felemelte, vádlón a sarokba mutatott:
– Fiúk, mi ez a kupleráj? Legközelebb meg ne lássam!
A fiúk persze ilyenkor mindent megígértek, ám a takarítást addig halogatták, míg aztán végleg elmaradt. Végre sikerült egy megviselt rongyot előhalásznia a rozsdás fürdőkád alól.
– Fúj – fintorgott Felícia. – Ti ezzel törölgettek?
– Mi egyáltalán nem törölgetünk – felelte Sándor.
A lány letérdelt, lassú, kényelmes mozdulatokkal itatta fel a vizet. Hosszú, barna haja kibomlott, belehullott a szőnyeg és az asztal között keletkezett tócsába. A fiút elborzasztotta a látvány. Nem értette magát, hogyan egyezhetett bele, hogy Felícia eljöjjön az albérletébe. A lakótársai éppen csavarogtak valahol, szokásos esti portyájuk valamelyikén jártak, és Sándor sokkal szívesebben lett volna velük, minthogy a lányt bámulja. Felícia lassított felvételként emelte fel a rongyot, majd elindult a fürdőszobába, hogy kifacsarja. Ahogy a kád fölé hajolt, leesett a szemüvege. Vaksin tapogatózott utána, de nem találta.
– Sanya! – hívta Sándort kétségbeesett hangon. – Segíts nekem, légy szíves!
Sándor türelmetlenül nyúlt a kádba, úgy érezte, nem bírja tovább. Erélyes mozdulattal biggyesztette Felícia orrára a szemüveget. A lány a fiú közelségétől teljesen megrészegedett. Csókra nyújtotta ajkát, de Sándor nem viszonozta.

6.

Teljes erőből tombolt a vihar. Villámok cikáztak a látóhatár fölött, vad dübörgés rázott meg élőket és holtakat. Ég és föld szürke párában vált eggyé. Klotild aggódva szemlélte a vizet.
– Nem tudom, hol késnek. Már rég itt kellene lenniük!
Sándor elmélázva bámulta az óriási hullámokat. Szörnyen szégyellte magát. Nem értette, hogy-hogy nem ismerte meg Felíciát, amikor annyi év után megjelent náluk gyámügyi előadóként. Már csak azért is furcsállta, mert Felícia nem változott sokat. Talán a tudatalattijába száműzte a kudarcos szigorlati felkészülés emlékét? Nagyon megsértette a lányt akkor, nem is találkoztak többet. Felícia egy másik egyetemre ment át, ő pedig nem kereste többet. Mit is mondott neki? Nem, soha többet nem használja azt a szót. Hirtelen egy csónak bukkant elő a félhomályból.
– Itt vagyunk! – integetett Gizi.

Kínos fehérség vette körül. A szúrós szag elviselhetetlenül tekerte körbe megviselt testét. Az ablakból vakítón tűzött rá a fény. Csodálkozott, hogy kora reggel miért jár ilyen magasan a nap. Vagy elaludt volna? A gondolattól megrettent, mert nem szeretett volna elkésni az iskolából. Édesanyját várta, de helyette egy idegen, fején furcsa fityulát viselő nő hajolt az ágya fölé. Helmut megpróbált felülni, de az idegen gyengéden visszanyomta.
– Cssss, nyugodj meg, nincs semmi baj – suttogta lágyan az ápolónő.
– Hol van az anyukám? – akarta kérdezni Helmut, de nem jött hang a szájára.
Mindkét lábát és az egyik kezét kötés borította.
– Kórházban vagy – suttogott tovább a nő. – Történt egy kis baleset, de már jobban vagy.
Bárhogyan is erőltette az agyát, nem bírt semmilyen balesetre visszaemlékezni. Hirtelen bevillant, hogy a nagymamához mennek Augsburgba, ezért korán kell kelniük. De miért nem jön már anya? Ja persze, hiszen kórházban van. Szája kicserepesedett, elepedt egy kis vízért. A kedves arcú nővér már nyújtotta is Helmut felé a szívószálas poharat. Bágyadtan nyúlt el a néhány korty után. Fehér köpenyes, szikár férfi lépett a kórterembe. Christiane nővér rámosolygott.
– Látom, elaludt a kis betegünk – jegyezte meg az orvos.
– Sokkal jobban van, már egy kis vizet is ivott – mondta a nővér.
Hans doktor örült a hírnek, bár ez azt is jelentette, hogy egyre közeleg az idő, amikor közölnie kell a megváltoztathatatlant. Szegény gyerek, csóválta a fejét a doktor, milyen élet vár rá szülők nélkül. Ő maga is apa nélkül nőtt fel, és noha az anyai szeretetet nem kellett nélkülöznie, mindig is hiányzott egy biztonságot adó, erős kéz.
– Mikor mondjuk meg? – kérdezte Christiane.
– Még nem tudom – ráncolta össze a homlokát Hans doktor. – A szülők halála mindig sokkot vált ki a gyermekekből, ilyen legyengült szervezetnél pedig ki tudja, milyen következményekkel járna. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy két napig kómában volt.
– Szülők halála, szülők halála – visszhangzott Helmut fejében a szörnyű mondat.
– Anya, apa – hörgött, miközben dobálta magát.
– Legyen szíves, hozzon egy nyugtatóinjekciót – kérte a nővért Hans doktor.

Kora őszi délután az Augsburg felé vezető autópályán. A forgalom nem túl nagy, nemsokára megérkeznek a nagyszülőkhöz.
– Anya, hogy is van az az ének, hogy Franzi megy az úton?
Az anya rázendít:
– A Franzi megy az úton, és lát egy indiánt.
– Nem úgy van – mondja Helmut. – Franzi megy az úton, és nocsak, mit lát.
Autójuk hirtelen felgyorsít.
– Drágám, adnál egy kis vizet? – szól a mellette ülő feleségéhez verejtékező arccal az apa.
– Rosszul vagy? – kérdezi anya. – Miért tapostál a gázra?
Apa elengedi a kormányt, a szívéhez kap.
– Apa, vigyázz! – ordítja Helmut, mert még a hátulsó ülésről is félelmetes látványt nyújt a vészesen közeledő korlát.
– A korlát! – visítja az anya.
– Drága kisfiam, mihez kezdünk most veled? Mi öregek és betegek vagyunk, nem tudunk felnevelni – tördeli a kezét a nagymama.
– Ne félj, nálunk lakhatsz, örökbe fogadunk – dörmög Nándor Sándor hangja.