Szemfényvesztő szerelem (2)

Az utcán 20°C volt. Ideális egy délelőtti sétára. Így gondolta ezt Emese is. Próbált a jelenre koncentrálni. Élvezni akarta a nap sugarait a bőrén, hallgatni a madarak csiripelését. Döbbenten tapasztalta mennyi minden változott, mg ő magába volt zuhanva. Megszokta mindig a Fő utcán halad végig Lali bácsi cukrászdájához, az oda vezető út azonban átépítés miatt lezárták. A kátyúkat hozták rendben az úttesten. Így hát kikerülte a nagy hangzavart, s betért a kis mellékutcába.
Az élet hirtelen felpezsdült. A meleg elől mindenki a város nagy szökőkútjához ment hűsölni.
– Ez még belefér!- döntötte el, majd egy málnaízű fagylalt társaságában nekiiramodott ő is, követve a vakációra épp nagyszüleinél nyaraló Rakoncza ikrek hangját.
– Szia Emese!- integetett a szökőkútban álló, szőke kislány.
– Szia Bori!- integetett vissza Emese. Szemével a huncut Bogit kereste.
– Ipiapacs! Te vagy a hunyó Emese!- rohant ki a bokorból Bogi egyenesen beleugorva a lány ölébe.
– Szia Bogi!- cirógatta meg feje búbját.
– Ez nem ér!- dohogta csuromvizesen a másik szőkeség.- Én láttam meg előbb! Én akartam hamarább átölelni!
– Nem is mert én! Bll…- öltötte ki nyelvét a hatéves csöppség.
– Hagyjátok már szegény Emesét!- csapott szét köztük a szintén szőke hajú nagynéni.- itt van egy kis apró! Nesze! Menyetek! Vegyetek belőle fagyit!- kezükbe belenyomta még az epermintás sapkájukat.
A lányok csak úgy kapkodták ki az aprókat nénikéjük kezéből.
– Ez nem az én sapkám Lidi néni ez Bogié!- panaszkodott a kislány.
– Nem mindegy? Egyformák! Vedd fel! Anyád azt mondta fel kell venni!…
– De Lidi néni…- zengték mindketten egyszerre.
– Nincs de! Vagy szóljak anyátoknak?
Egy szó nélkül a két kislány sarkon fordult és egymással versenyt futottak a fagyi árushoz. Emese megmosolyogta a látottakat. Emlékezett még arra az időre mikor bátyjaival ő is versenyt futott…
– Szia Lidi!- köszöntötte a csapzott hajú nőnek.- Látom te vigyázol a gyerekekre!
– Én!- felelte mogorván.- Pedig öcsém is otthon van! Nem csinál semmit az ég világon… De te hogy vagy?- csillant fel a szeme.- Hallom ismét megcsendülnek az esküvői harangok!..- nevette.
– Honnan veszed?
– Jaj ne már!- legyintett a lány felé.- Mindenki ezt beszéli, mindenki tudja! Na jó csak a kisboltban ahol dolgozom…Na mikor lesz az esküvő? Egyáltalán miért nem szóltál, hogy eljegyeztek?
Lídia majdnem kibújt a bőréből. Minden egyes emberről tudott egy- egy szaftos pletykát. Ha mondjuk jó minőségű Bio árut akartál venni ő jól tudta hol találja meg az ember a legjobbat. Ki- kivel csalja a másikat? Csak őt kellett kérdezni…De legjobban mégis az esküvők körül szeretett sompojogni.
– Esküvő!- nevetette el magát Emese.
Ezután csend támadt. Lidi még mindig idegesen ült és várta az időpontot.
– „Ha ezt a kisboltban elmondom! Én vagyok az első aki megtudja…”- ettől a felismeréstől a szíve majdnem kiugrott.
Emese látta izgatottságát. Nem érthette, honnan tudhatta meg eljegyzésének a hírét, hiszen barátai, de még családja sem tudta, hogy Gábor megkérte legyen a felesége. Szeme a kezére vándorolt. Bal kezének gyűrűsujján még mindig ott volt a fehér aranygyűrű. Elfelejtette, vagy még nem tudta lehúzni ujjáról, ezt még maga sem tudta.
Ismét eszébe jutott az a nap, milyen esetlen módon kérték meg a kezét. Próbálta Lídia elől elfojtani az ismét felgyülemlő könnyeket. Tudta nem borulhat ki. Nem akart ismét abban a sötét tudatban élni mint legutóbb.
– Szóval?- törte meg a gondolkozási időt.- Mikor lesz az esküvő időpontja?
– Nem tudom kitől, mit hallottál, de nem lesz esküvő…Sőt! El sem jegyeztek!- hazudott a nő arcába.
Lídia csalódottan, megalázva érezte magát. Nem értette, hogy hogyan lehet, de msot az egyszer felsült. Fals volt a hír. Pedig a szimata nem szokott csalni, amit ő eddig megtudott, vagy tudni vélt mind igaznak bizonyultak. Visszagondolt arra a történetre, mikor nővére a gyerekeket várta. Jól tudta ő terhes a testvére, még mielőtt maguk a szülők tudták volna, hogy jön a gólya. Az ilyen dolgokhoz jó szimata, valamiféle hatodik érzet fejlesztett ki. A keze remegett a félelemtől. Félt, hogy valami miatt ez a csodálatos szimata megszűnt létezni.
– Ne…Nem lesz esküvő?- dadogta.- Eljegyzés sem volt! Pedig én szentül hittem…
– Most mennem kell Lídia!- fogta meg vállát Emese, majd otthagyta a magában motyogó nőt.
– Nem lesz esküvő! Eljegyzés sem volt…Hogy lehet ez? Pedig az én orrom!- motyogta maga elé bámulva. – Az én orrom sosem csalódott! Eddig!
Emesében ismét felszínre törtek a Gábor iránti érzelmek. Testében ürességet érzett Lídiának hála. Az esküvő gondolata, a boldogság oly közel volt tőle. Még most sem értette miért ment el a vőlegénye… Ismét a jegygyűrűjét bámulta, amelyet most ólomsúlyúnak érzett. Bal keze szinte leszakadt a szomorúságtól. Próbálta lehúzni ujjáról a gyűrűjét, de az csak nem akart lejönni. Ujja a sok erőlködéstől bevörösödött. Azonban az erőfeszítés nem hozott sikert, így csak nézte a köves jegygyűrűjét. Úgy érezte hiába döntötte el maga után hagyja Gáborral közösen tervezgetett jövőjét. Ez azonban lehetetlennek látszott, a gyűrű nem engedte, hogy elfelejtse a boldog jövőről szövögetett álmokat. Egyre szorosabban szorította ujját. Nem akarta még elengedni a lányt. Emese azonban még mindig tartotta magát a ma reggeli elhatározásához. Boldog akart lenni! Boldog, de Gábor nélkül! Élni akart!