Nagy dirrel durral rontott be a lakásba. Ledobálta a holmiját, majd a fürdőszoba felé vette az irányt, s közben vetkőzött. Csak a hideg vizes csapot nyitotta meg, s beállt a zuhany alá. Egészen addig zuhanyozott, míg csak nem vacogtak a fogai. Akkor alaposan megtörölközött, jól átdörzsölte a bőrét, majd belebújt fehér köntösébe, s egyenesen a hálószoba felé tartott.
Lehet, hogy nem vagyok normális… lehet, hogy neki van igaza – töprengett Edit törökülésben ülve az ágy tetején, mellette egy doboz papír zsebkendő, az ágy mellett a padlón meg egyre nőtt a telesírt, összegyűrt zsebkendők kupaca. Csörgött a telefonja, már harmadszor, mégis összerezzent, pedig távolról hallatszott, talán még az előszobában ledobta a táskáját. A táskában maradt a telefon, alig hallatszik ide, mégis befogta a fülét. – Nem, nem akarja hallani, biztosan Ábel az. Úgysem veszi fel, nem akarja hallani. Miért kellett belebotlania ebbe a fiúba, csak azért, hogy így felforgassa az életét?
Járt ő már más fiúkkal is, de komoly kapcsolata nem volt még soha. Gyorsan átlátott a szitán, jó emberismerőnek tartotta magát, mindjárt látta, hogy ki az aki lódít, vagy nem jár egyenes utakon, vagy éppen több lánynak csapja a szelet egyszerre, hogy valamelyik majdcsak a csapdába esik… a dohányosoktól igyekezett gyorsan megszabadulni, arra is hamar rájött ha valaki túlságosan szerette az italt… úgy olvasott bennük mint a nyitott könyvben. Ábelen miért nem látott át mindjárt az elején? Most derül ki minden, amikor már beleszeretett! Hogyan hihetett neki, hogy ő az első igaz nagy szerelme? Hogyan? Neki igen, neki valóban Ábel az első nagy szerelem… Ó jaj, bár sose találkoztak volna… egy nőcsábász… egy csapodár, link alak… menyasszonya volt… de őkelme bizonyára megszökött az esküvőről, mert félt az elkötelezettségtől… dehogyis gondolta Ő komolyan azt a házasságot… akkor nem futkoshatna olyan szabadon a szoknyák után.
Most neki suttog szerelmes, szép szavakat, neki… ő meg hitt neki… hogy lehetett ennyire hülye?
Nem… vége… nem akarja többé látni… Mégis miért fáj annyira, amikor erre gondol? Ki kell mennie, hoz egy újabb doboz zsebkendőt… egek, már hajnali fél három… hogyan fog ő munkába menni reggel? Le kell feküdnie, hogy aludjon valamicskét… ha ilyen vörös szemekkel megy be reggel, kirúgja a főnök.
Újabb doboz zsebkendővel tért vissza, elhelyezte maga mellett s lefeküdt. Nem jött álom a szemére, csak a könnyei folytak szüntelen. Forgolódott… tépte a zsebkendőket… gombóccá gyűrte, s dobta a padlóra… Ez ment egészen addig, míg megszólalt az ébresztő. Már alig várta. Gyorsan ugrott ki az ágyból, de amikor a fürdőszoba tükrében meglátta magát, megijedt a látványtól.
– Uramisten! Így mégsem mehet be a munkahelyére, hiszen emberekkel dolgozik. Ilyen feldagadt szemekkel, vörös orral… a főnök be sem engedné az irodába. – Csalódottan visszazuhant az ágyba. Mit tegyen? Jelentenie kellene, hogy beteg… mert, hogy beteg is… vérzik a szíve… ki érti ezt, ki érthetné meg?… a szerelmi csalódás nem betegség – mondanák. Pedig az, még milyen nagy betegség!
Törökülés… könnyek… repülnek a zsebkendők… nem megy sehová… nem gondolkodik… semmire sem gondol… csörög a telefon… Ábel… nem érdekel… csörög… az is lehet, hogy a cégtől keresik… lehet… nem érdekel… persze már ott kellene lennie… semmi sem érdekel… tényleg semmi… csak éppen Ábelt nem bírja elkergetni a fejéből… a szívéből… ó, ha itt lehetne mellette… csörög… már megint… kiugrik az ágyból, ha a főnöke az, beszélnie kellene vele. Előkotorja a telefont a táskájából… szipogva beleszól…
– Mi van veled kislány? – a főnök az. Most mit mondjon, most mi a csudát mondjon?
– Beteg vagyok – mondja szipogva, közben az orrát fújja.
– Ó, te szegény, hát mi a baj? Tudtommal tegnap még semmi bajod sem volt.
– De most van… nagy baj van… te ezt nem értheted. Szükségem lenne egy kis szabadságra… szeretnék elutazni valahova… messzire, minél messzebbre innen! – mondta sírva.
– Aha, azt hiszem most már értem! Tudod mit… kapsz két hetet. Elég lesz?
– De mi lesz a projekttel, amivel megbíztál? Komolyan mondod?
– Persze, hogy komolyan mondom. Ne aggódj, megoldom. A lényeg meg megvár… két hetet várhat. Na, menj csak… jó utat kislány! Szervusz drágám! – letette. Választ sem várva, letette. Milyen rendes ez a Margó… pedig sokan rettegett főnökként emlegetik. Na, beleesett a saját csapdájába… most mit tegyen?… Elutazik!!! Minél messzebb innen… ahol nem lesz se telefon, se semmi… ahol biztos, hogy nem talál rá Ábel… s majd szépen elfelejti… majd elmúlik ez a borzalom… – mire ezt végiggondolta, zokogva vetette magát az ágyra.
Délután volt már, amikor megállt a taxi a ház előtt. A taxis berakta bőröndjeit a csomagtartóba, majd előzékenyen ajtót nyitott Editnek.
– A repülőtérre legyen szíves! – mondta elcsukló hangon. Csak az édesanyjához ugrott el, még szerencse, hogy ilyen közel lakik. Neki mondta el nagy vonalakban, hogy mi történt és, hogy elutazik Máltára 10 napra. A barátnője, a Betty, aki egy utazási irodában dolgozik, ő szerezte neki ezt az utat az utolsó pillanatban… Azt mondta, induljon minél előbb… Jaj, most már nem is tudja, jó ötlet volt-e ez az utazás… olyan hirtelen jött minden… és Ábel? Ő semmit sem tud… nem tudhatja, hogy hol van… most mit rágódik ezen, mintha legalábbis nem miatta kellene világgá mennie… nehogy még ő sajnálja… igenis utazik… majd ott talál magának egy lovagot… elakarja felejteni Ábelt… igen, el fogja felejteni…!
Ha a strandon hevert, akkor a vízből látta kifelé jönni Ábelt. Ha a város utcáit járta, szembe jött vele, ha a parton kószált, még a tenger hullámai is azt locsogták: Ábel, Ábel, bel… bel… Mindig menekült vissza a hotelszobába. Magára zárta az ajtót, legfeljebb a teraszra merészkedett ki. Olvasott. Olvasott volna. Lapozta a könyvet, ki tudja hányadik oldalnál tartott már, de fogalma sem volt miről szól… a gondolatai Ábel körül forogtak. Vajon most mi van vele? Azt sem tudta, hogy ő hol lehet. A telefonját sem hozta, szándékosan nem hozta… pedig most úgy felhívná… Te idióta te, hát őelőle menekültél ide… minél messzebbre… elakarod felejteni… na hát akkor rajta… nézd mennyi jóképű fiatalember kószál itt a szálloda körül… ne itt keseregj… eredj és keresd az igazit!
Ábel azt mondta, benne talált rá az igazira. Amikor felelősségre vonta, hogy miért jegyezte el mégis Mónit, azt válaszolta, akkor még nem ismertelek. Mónival régebben barátnők voltak, csak mióta dolgoznak, nincs idejük egymásra. Azt tudta róla, hogy vőlegénye van, még kívánt is neki sok boldogságot… Azután nem is hallott róla sokáig, azt hitte már régen férjhez ment.
Ábellel egy baráti társaságban jöttek össze. Szerelem volt első látásra. Persze, ő azért hagyta, hogy Ábel megküzdjön érte. Csak miután alaposabban megismerte, akkor hagyta kibontakozni a szerelmüket. Az tény, hogy Mónival szakított jóval előbb, mint ahogy ők megismerték egymást. Milyen boldogan mondta Ábel „Benned találtam rá az igazira!”. Aztán valahogy kiderült, hogy ő volt Móni vőlegénye. Azt mondta: „Tudom elkapkodtam, későn jöttem rá, hogy nem hozzám való… jó lett volna egyből rád találni… de ha már az ember elmúlik harminc, akkor kicsit pánikba esik… de még időben rájöttem, hogy tovább kell keresnem… s tudtam, hogy rátalálok az igazira.” Igazán?… Én mégis honnan tudjam, hogy most majd nem az esküvő előtti napon jön-e rá, hogy mégsem én vagyok az igazi? Honnan tudjam?… Hogyan hihetnék neki?… Azt mondta, békében váltak el Mónival… Csakhogy én szeretem őt… ahogy Mónit faképnél hagyta, engem is elhagyhat… mégis hogyan hihetnék neki?… Nem… nem… egyébként is azért vagyok itt, hogy elfelejtsem!…
Talpra ugrott… igen, hát ezért jött ide… szépen rendbe szedi magát és gyerünk, bele az éjszakába… biztosan talál valakit, hiszen tudja magáról, hogy csinos, jól néz ki, csak megakad valakinek a szeme rajta.
Sokáig barangolt az utcán lehajtott fővel, a gondolataiba merülve. A zenés szórakozóhelyek nem vonzották, inkább messzire kerülte őket. Szomorúság volt a szívében. Észrevette, hogy három srác figyeli. Szembe jöttek, azután megfordultak és követték. Most hirtelen Edit fordult sarkon és ment szembe velük. Akaratosan, durcásan nézett rájuk, nem kerülte a tekintetüket.
– Beborult, sőt villámlik is! – hangzott el a megjegyzés angolul.
– Csinos, szép lány… – jegyezte meg a másik – gyere velünk táncolni!
– Menjetek a pokolba! – kiabálta Edit, s futásnak eredt.
Csak miután biztos volt benne, hogy nem követik, akkor lassított léptein. A partra ment, ott kószált egy kicsit, azután leült egy kőre, hallgatta a tenger hullámainak moraját, gyönyörködött a holdvilágos csillagos éjszakában. Kicsit megnyugodott a lelke. Iszonyúan vágyódott Ábel után.
Sokáig ült ott a kövön, egészen addig míg ráébredt arra, hogy nem tud nélküle élni… Összecsomagol, s másnap hazautazik.
Átaludta az éjszakát, s jókedvűen ébredt. Amikor ránézett a bepakolt bőröndökre, akkor ébredtek benne a kételyek… Mi van, ha Ábelnek már másik lány jár az oldalán… ha neki nem is sikerült Őt elfelejteni, de talán Ábelnek igen… nőcsábász… szoknyabolond… ilyen emberhez akarja kötni az életét?… Nem, nem megy sehová!… Marad végig… van még öt napja… még sikerülhet!
Kiment a strandra, újra kezdte a regényt s most igyekezett koncentrálni arra amit olvas. Élvezte a nap simogató sugarait, vidáman lubickolt a habokban…egyszerre újra élni kezdett.
Sokat kószált a természetben, megnyugtatta a lelkét. A sós víz lágy simogatása, a természet adta nyugalom nagy hatással volt rá. Eltelt a tíz nap. Az utóbbi napokban alig gondolt Ábelre, hitte, hogy egy új Edit indul haza.
Amikor az előszobában lerakta a bőröndöket, azonnal észrevette édesanyja keze nyomát. Ki volt takarítva, tisztára suvikszolva minden, a hálóban az ágya áthúzva, rendbe rakva, a zsebkendőhegyek eltüntetve. – Szegény anya, mennyit aggódhatott érte. Borzasztó, hogy rá nem is gondolt… mindjárt felhívja! Azonnal indult a telefonhoz, látta villog, üzenet érkezett. Bekapcsolta, hogy lehallgassa.
„Edit, kérlek vedd fel, újra hívlak!” – Ábel volt.
„Edit drágám, sehol sem talállak, a telefonod kikapcsolva, mi van veled? Aggódom érted, szeretlek, tudom, hogy te is tudod. Azt is tudom, hogy te is szeretsz! Ha engem büntetsz is, de magaddal ne tedd. Te nem vagy hibás semmiért. Kérlek jelentkezz!” – Ábel! Leroskadt a székre, s nem tudott mozdulni onnan. Jött a következő üzenet.
„Edit szerelmem, tegnap dörömböltem az ajtódon. Nem tudom hol vagy, nem tudom mi van veled?
Legalább szólj, hogy jól vagy!” – Ábel! Még két üzenet, az is Ábeltől. Akkorra már sírva fakadt. Miért aggódik érte ennyire. Lehet, hogy valóban szereti őt? Bekapcsolta a laptopját. Üzenetek sorozata érkezett. Ábeltől egyetlenegy! Azt olvasta elsőnek.
„Megtudtam, hogy elutaztál! Most már csak reménykedek, hogy jól vagy. Csak ismételni tudom magam: szeretlek, jobban mint az életemet! Edit drágám, akkor még nem ismertelek Téged! Ha mégsem tudsz bízni bennem, jogod van hozzá. Kívánom, hogy találd meg a boldogságod… Nekem csak az a fontos, hogy Te boldog légy! Szeretni foglak amíg élek, de ha Téged boldognak látlak, tudlak, nekem már az is elég. Kívánom, hogy találd meg az igazit, és légy nagyon boldog! Ábel.”
Edit az ágyra vetette magát egy doboz zsebkendővel és zokogott. Azt hitte megszakad a szíve.
Napról napra haloványabban jelent meg a munkahelyén. Magába zárkózott, beburkolózott a szomorúságába, gépiesen tette a dolgát. Nem volt már az a régi jókedvű Edit, az az életvidám, csacsogó, kedves lány, aki annak előtte volt. Margó egyre nagyobb aggodalommal figyelte a lányt.
Ha kellett tovább maradt, szívesen túlórázott, akár benn ült késő éjszakáig. Margó eldöntötte, hogy ha ma is tovább marad, elbeszélget vele. A legnagyobb meglepetésére, Edit elsőnek távozott.
Nem volt kedve haza menni. Olyan remek idő van, kimegy a szigetre levegőzni, gondolta ott a zöldben, a jó levegőn egy kicsit helyrerázódik a lelke. Lehajtott fejjel kószált, gondolatban Ábelt kereste, kutatta… vajon hol lehet?… gondol-e még rá…? Gyakran megrázta a fejét, hogy elűzze tolakodó gondolatait.
– Edit! – Ábel hangját hallotta. Felnézett, ott állt előtte.
– Ábel! – suttogta, de többet nem tudott szólni. Álltak szemtől szembe és csak nézték egymást. Nem jöttek a szavak, nem is kellettek… a szemek beszédesebbek voltak a szavaknál. Gyűltek a könnyek mindkettőjük szemében. Amikor az első könnycseppek végig gördültek az arcukon, egyszerre tárult a karjuk, s egymás nyakába borulva, zokogva ölelték egymást szorosan… hosszan.
16 hozzászólás
Kedves Ida!
Érdekes, olvasmányos, romantikus történet. Több helyen jól elkapod a lélek fájdalmas pillanatait, mégis meg kell mondjam őszintén, szerintem nem ez a legjobb írásod. Lehet, hogy velem van a baj, és másoknak sokkal jobban fog tetszeni. A stílus itt-ott emlékeztetett a 90-es években annyira felkapott "Romána" és "Júlia" füzetekre, amelyekben irodalmi értéket nem igen lehetett találni, viszont nagyon nyereséges vállalkozás volt, és rengetegen olvasták. Te sokkal többet tudsz ennél. Már bizonyítottad is, nem is egy műveddel. Remélem nem haragszol meg rám, de képtelen lennék hazudni,annál sokkal jobban tisztelem a tehetséged és a tudásod.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Nincs azzal semmi baj, ha nem tetszett ez a romantikus történet, hát hiszen nem vagyunk egyformák, az ízlések bizony különbözőek tudnak lenni, s ez így is van rendjén. A célom a lány lelki vívódásának ábrázolása volt, a szabadulás iránti nem is igazi vágy…
Azokat a Romana és Júlia füzeteket, amiket említesz, csak hallomásból ismerem, és nagyon remélem, hogy ez a novellám egyáltalán nem hasonlatos azokkal. Én magam úgy éreztem, hogy sikerült jól megoldanom ennek a szerelmi bánatnak a hiteles ábrázolását, mert az volt az egyedüli célom, semmilyen hátsó szándék nem vezérelt.
Talán a férfiaknak nem jönnek úgy be a romantikus történetek… nincs azzal semmi baj, várok még más hozzászólásokat is.
Köszönöm, hogy elolvastad, annak ellenére, hogy nem tetszett, mert tudom, hogy az nem éppen könnyű feladat. Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Félreértettél, de valószínűleg ennek én vagyok az oka. Nem azt mondtam, hogy nem tetszett, mert akkor hazugság lenne az értékelésem is. Én arra szerettem volna felhívni a figyelmedet, hogy sokkal kevesebb költői eszközzel írtad meg ezt a művedet, mint ahogy már megszoktam tőled. A romantikus történeteket én is szeretem, pedig férfi vagyok. A lány lelki vívódásait -a te írói képességed szintjén- több hasonlattal, szimbolikus képpel vártam. Én csak attól féltem, és ennek próbáltam hangot adni, hogy nehogy az irodalmi értékek rovására kezdjél írni, mert ennél Te sokkal többre vagy képes.
Kedves Millali!
Annak nagyon örülök, hogy szereted a romantikus történeteket… ugyanis szeretnék még máskor is hozni, viszont elvárom, hogy azokról is őszinte véleményt mondj. Nem történt semmi, lehet, hogy félreértettük egymást. Azt mondod, hogy többre vagyok képes… Köszönöm a megelőlegezett bizalmat, akkor viszont itt is történt egy kis félreértés. Ezt én szándékosan írtam így…,ahogyan friss szerelmi bánatában egy lány vádaskodón, tesze-toszán, olykor bután, kiábrándultan, aztsemtudjamitakar módon viselkedhet. Olyankor nem mindig van helyén az ész, kapkod egyik ostobaságból a másik butaságba… sorolhatnám. Tehát nem ép ésszel gondolkodik, ha viszont Te ezt hiányolod, akkor talán mégis helyén volt az eszem, mert éppen ezt akartam elérni, érzékeltetni. Ebben az esetben ez volt a só a zsíros kenyéren. Ez egy fiktív történet, nem valós… attól féltem, hogy talán nem tudtam hitelesen átadni. Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Amint ezek az információk eljutottak az agyamig, azt hiszem nem csak a sót találtam meg, hanem a sótartó helyét is megmutattad nekem. Most már bizonyossággal érzem,hogy a félelmem alaptalan volt, de kellet hozzá a magyarázatod. Remélem elhiszed nekem, hogy merő jó szándékból, és az értékek elvesztése iránti félelemből írtam, amit írtam.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Egy pillanatig sem kételkedtem a jó szándékodban. Ne aggódj, minden rendben, legalábbis részemről…
Szeretettel
Ida
Rossz, intő példaként említettem meg a füzeteket, és még véletlenül sem akartam azokhoz hasonlítani a művedet. Lehet, hogy megint nem vagyok elég világos, ezért megpróbálom összegezni. Az írásod tetszik, tudom, hogy vannak ilyen élethelyzetek, már én is átéltem ilyet, viszont nem kaptam meg azt a mindent elsöprő érzést, amit már megszoktam tőled. Mintha a zsíros kenyérről hiányzott volna a só, vagy kevesebb lett volna rajta.
Szeretettel:
Millali
Kedves Ida! Aki élet ilyen élethelyzetet, mint én is, az tudja, hogy épp ilyen. Az ember csak tesze-vesze, értelmetlenül cselleng, és nem találja semmiben a szépet. Szerintem igaz az, hogy bár nem betegség a szerelmi bánat, mégis az egyik legfájdalmasabb dolog az életünkben. Nekem nagyon átjött az érzés, persze én nő vagyok. A férfiak bizonyára másképpen élik meg, sokkal racionálisabban, mi nők azonban leginkább szívvel. Másképpen tudunk szeretni is… talán valahogy mélyebben.
Éppen azért tetszett írásod, mert tökéletesen adta át azt, amit egy nő átél egy ilyen helyzetben.
Nekem tetszett.
Szeretettel.
pipacs
Kedves Pipacs!
Mire válaszoltam Millalinak, érkezett a Te visszaigazolásod. Helyrebillentetted bennem az egyensúlyt, azzal, hogy Neked mégis átjött az ami valójában a célom volt ezzel a novellával. A lány lelki vívódásának ábrázolása. Az az érzésem, hogy mi nők, valóban másként élünk meg egyes élethelyzeteket, talán a romantika is közelebb áll hozzánk.
Örülök, hogy Te hitelesnek találtad ezt a helyzetet, amit leírtam, és örülök, hogy tetszett.
Köszönöm az olvasást és értékelést.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nos, én szeretem a romantikus történeteket, s Te nagyon jó stílussal ábrázoltad Edit vívódását. Az élet valóságát ábrázoltad, mivel igazán nem egyedi eset, sokan átélhettünk hasonló élethelyzeteket.
Én csupán a végének nem örültem. Féltem Editet, nehogy úgy járjon – életében kétszer is – mint én. Mert én is hittem, mert hitegettek, ígérgettek mindent. Még egyszer biztosn nem hinnék olyan embereknek… Most már bizton tudom, hogy "kutyából nem lesz szlonna". Aki cserélgeti a partnereit (és más hibái is vannak) az nem lesz más később sem. Én is ráfáztam a kedveskedő bocsánatkérésekre, a sok szép szóra, mert azt hittem, őszinte szavak…
Prsze, mindez az én esetem, az írás pedig a Tiéd, mit nagy gonddal és körültekintéssel írtál meg, nagyon jó stílusban. Jó volt olvasni, minden – saját élményem – ellenére.
Editnek pedig kívánom, hogy ne járjon úgy, mint én!
Gratulálok a művedhez!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy Neked tetszett a történet. Igen, az élet valóságában akartam ábrázolni ezt a szerelmi bánatot, amikor a lány őrlődésében, fájdalmában olykor vádaskodik is. Hiszen az, hogy a fiú az esküvő előtt futamodott meg, ez csak az ő fejében született, hogy még jobban fájdítsa a saját szívét… és még számtalan butaságot és vádat szór a fiúra, ami esetleg nem is igaz. Mire megnyugszik kicsit, és újra találkoznak, akkorra már maga is látja, hogy saját magának, vagyis mindkettőjüknek fájdalmat okozott, és hogy a fiú igazán szereti őt.
Egyébként, ez egy fiktív történet, de valójában ezt szerettem volna ábrázolni és hitelesen átadni…, hogy mennyire sikerült, ezt már Ti döntsétek el.
Köszönöm Neked, hogy olvastad, örülök, hogy tetszik a stílusom, Editért meg ne aggódj, ugyanis ez, ezúttal egy fiktív történet. Köszönöm szavaid és értékelésed. Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Gondoltam én is arra, hogy nem megtörtént esetet dolgotál fel. Azonban – már csak ilyen az élet, hogy hasonló gondolkodású Editek létezhetnek élőként is. Persze, az egész párválasztási procedúra mindig lehet sikeres, de sajnos, az ellenkezője is megtörténik.
A végkimenetel pedig – Nálad úgy végződött, hogy annál jobban nem is végződhetett volna.
Kata
Kedves Ida!
A romantikus történeteknél igen nehéz az egyensúlyt megtalálni ahhoz, hogy ne legyen csöpögős, ne legyen sablonos. Fűszerezve legyen , legyen zamata.
A szerelmi bánat, és annak következménye is többféleképpen csapódhat le. Minden ember másként képes reagálni. Van aki csapong, van aki visszahúzódik a csigaházba, de mindenképpen produkál a szervezet valamit. Felvázoltál egy féle reakciót, nálad így teljesett ki a történet.
Szeretettel:Marietta
Köszönöm, kedves Marietta, hogy olvastad és értékelted. Köszönöm szavaid.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Valahogyan végig tudtam, hogy ez nem egy "IGAZI" szerelmi csalódás! Nem hagyta el Editet a szerelme, még csak meg sem fordult a fejében a szakítás. Edit akart szakítani Ábellel, mert megijedt a saját maga által "falra festett ördögtől". /Majd őt is elhagyja az esküvő előtt… :)/ Amikor kiderült a történetedből, hogy mi is az oka a szívszaggató bánatnak, már tudtam, hogy csak képzelt ez a fájdalom. Jól festetted le a szerelmi bánat jellemzőit: az elhanyagolt munkát, a döntésképtelenséget, a kapcsolatok feladását másokkal, a kedvetlenséget, a depressziót, a koncentrációs nehézséget, a jövőtől való félelmet, a pesszimizmust, a környezet számára érthetetlen viselkedést, az elszigeteltséget, a körbe-körbe tipródást. 😀
Judit
Kedves Judit!
Milyen jó, hogy jöttél és elmagyaráztad miről is írtam… így már magam is jobban értem.:)
Ez komoly. Sokszor az olvasó világít rá valamire, hogy az miért is van ott… Tudom, hogy ezt akartam, így akartam, de hogy miért? Próbáltam Millalinak elmagyarázni, amit magam sem értettem. Erre jöttél Te, a belőled áradó nyugalommal, bölcsességgel, s néhány mondat után megvilágosodtam. Ezért is nagyon jó, hogy vagyunk egymásnak, és sokféle formában segíthetünk egymáson. Köszönöm Neked!
Szeretettel
Ida