Mostanában a Dunakanyar foglalkoztat, több okból kifolyólag. Egyrészről egy dolgozat leadási határideje sürget. Másfelől pedig, legbelül éppen egy otthon-keresés lezárása folyik bennem.
Ahogy lassan megéreztem a fölöttem eljáró időt, fájt a veszteség, amit egy-egy ősz hozott. Kaptam és elvesztettem, de lassan többet követelt tőlünk a Teremtő, mint amennyit adhatott. Furcsa az a világ, amelyben az ajándék nem kell és visszautasíttatik. Én elfogadtam: szültem és temettem. Volt idő, amikor szinte egyszerre köszöntöttem és búcsúztam.
Tudtam, hol lehetek igazán boldog, de felnőtt fejjel azt is elkönyveltem saját kimutatásom oldalain, hogy ez a vágy csak álom marad. Új családot kaptam, új otthon is kellett hozzá. Pápa helyett Szentendre, nem nagy különbség, nyugtatom magam. Város és város. Emberek és emberek. Házak és épületek, macskák és kisebb-nagyobb vizek.
Szentendrét járva beszippantom a Vörösmarty utca dohszagát. Behunyom a szemem. Ami más számára esetleg kellemetlen, én elidőzök benne. Pápán hozzászoktam. A Tókertben is voltam kisgyerek, a hajdan feltöltött tó helyén lévő csodálatos házunk vizes volt, és a kertünk végében csordogáló erecske ezt a vizesedést, ha lehet, fokozta. A mostani Anna utca óvodájának komor, bordó homlokzata mögött remegtettem hangos bömbölésemmel az ódon, salétromos falakat, kifejezvén az otthonom hiányát. Szerintem, még ma is emlékeznek rá, mert ha arra járok, mintha a hatalmas ablakok kőszemöldökei cinkosan kacsintva futnának fel a ház homlokára.
Átjutok a 11-es úton, a felüljáró zebráján. Egy autó jön, lassít és én megköszönöm, hogy nem ütött el. Az út túloldalán egy ismerős édesanya vezeti kisfiát. Odaérek melléjük, megsimítom a szőke gyerekfejet. A kisfiú egy kürtős kalácsot szorongat apró kezeiben – piaci vásárfia. Szép gombszemeivel belemosolyog az enyéimbe. Nyugalom tölt el. A gyermek itt van itthon. Ahogyan én ott voltam otthon. Szemmel láthatóan, egyébként teljes bizalommal áll, hallgatja a két felnőtt beszélgetését. Ahogyan én is, sok-sok évvel ezelőtt Pápán, a Kossuth utca sarkán, a kedvenc lekváros buktámat féltve, felkészülve a gasztronómia nyújtotta élvezetre, várva, hogy a cukros péksütemény bearanyozza mindennapjaimat. Anya, őszi napfény, sütemény. Mi kell egy öt éves gyermeknek? Mi kellett akkor egy ötéves gyermek boldogságához? Semmi.
Rövid beszélgetés után továbbhaladok a Bükkös parton. Apró, hajdan tornácos ház áll makacsul, hátát egy magasabb lábazatú polgári háznak feszítve. Szemembe csillan a napfény, és az az illúzióm támad, hogy mindjárt kikönyököl rajta az idő hölgy, akit nénikémmel rendszeresen látogattunk, túl a hajdani szovjet laktanyán. Pápán, és ennek már húsz esztendeje is elmúlt. De, nem nyílik az ablak, nem a Dunántúlon vagyok. Mosolygok, már nem fáj. Itthon és Otthon között minden esti merengésem során emberi test számára nem járható lelki hidat építettem. Szemhéjam mögött zajlik az utazás; Szentendre és Pápa között, innen oda és onnan vissza. Életem különös bigámiája ez: a régi szerelem, az el nem engedhető, és az új, friss, szép és izgalmas szerető.
Két város, finom egyensúly. Vesztek és nyerek. Adok és kapok. Lemondok, és helyette van más. Szentendre: már simogatom a fákat. Nevén szólítom a patakot. Hívom a fecskéket, és mély meghajlással üdvözlöm a régi barokk házakat.
Kapossy utca, Korona utca, a Kollégium, a Templom, Kossuth utca, Fő tér, Várkert, Vasútállomás, Kilián lakótelep, Anna utca. Sorolhatnám. Mindnek megtaláltam a mását, még akkor is, ha természetesen, az eredeti marad a szívemben, örökké ezer szállal kapaszkodva, kitörölhetetlenül.
1 hozzászólás
Nagyon szép írás. Szeretem, ha valaki nem felejti el az otthonát. NAgyon tetszik, hogy meg tudtad szeretni az új otthont és hogy simogatod a fákat. Szeretetreméltó személyiség lehetsz.