Szerelem első látásra

Negyven éve élünk együtt.
Emlékszem a pillanatra, amikor először összetalálkozott a tekintetünk.
Azt mondják nem létezik szerelem első látásra.
Hát nem. Tanúsíthatom.

Rögtön tudtam, hogy Ő az.
Azóta is tudom.
Amikor rám mosolyog, amikor szeretkezés közben a szemembe néz, amikor a kézfejével végigsimít az arcomon, amikor a nyelvével játszik a fogaim között, amikor hozzám simul az éjszaka csendjében.
Legó Isten végül összeillesztette a két tökéletesen passzoló darabot.

Nem számítanának rá ugye, hogy ez velem és a hozzám hasonlókkal is megtörténhet?
Pedig higgyék el, megtörtént.
Szerelem volt első látásra. Persze mi más módon tapasztaljuk meg a felismerés azon különleges pillanatát, amire titkon, vagy bevallottan a legtöbb ember vágyakozik.
Aki ezt a kis sztorit nem egy szokványos könyv hasonló történetei között találta, hanem éppen most, a braille írást kitapintva bontja ki lassan a cselekmény fonalát, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.

Mindössze egyetlen áldozatom esetében történt meg. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom azóta is, amikor nem csak egy halálfélelmében esdeklőn könyörgő, de végül esélytelenül sikoltozó luvnya utolsó lélegzetének kiszorítása, majd bűnös testének meggyalázása iránti sürgető vágyat éreztem – persze szigorúan ebben a sorrendben -, hanem valami mást is.

Mondanom sem kell, hogy az újdonság varázsától és egy másféle végkifejlet esetleges lehetőségétől függetlenül az egyoldalú randevú kimenetele ugyanaz lett, mint mindig; uralom élet és halál felett, majd az átlényegülés és az eufórikus beteljesülés megrészegítő extázisa.

Ezzel együtt – hiszik, vagy sem – részemről tényleg igazi szerelem volt, ami kis híján elűzte elmémből az addigra már számtalanszor átélt totális hatalom mámorító érzését, helyettesítve azt valami egészen különleges megtapasztalással.
Az előbbiek miatt egy rövidke időre még a szívem is szokatlan módon meglágyult, ugyanakkor lentebb a hancúrlécem annál inkább megkeményedett, így végül mégiscsak felülkerekedtek az ösztöneim. Ez a kettősség eredményezhette, hogy a kielégülésem kéjes pillanata is egyértelműen emelkedettebbre sikerült a szokásosnál, miközben választott menyasszonyom fülébe boldogító igeneket nyögdécseltem ütemesen…persze már túl későn és hasztalanul.

Azóta sok további hajszán és szajhán vagyok túl, de ilyen amatőr hibát még egyszer nem követtem el. Azt mondják, hogy az érzelmekkel nem lehet vitatkozni. Baromság. Visszatekintve a történtekre most már számomra is inkább szánalmas és vicces az egész, mintsem romantikus és megindító. Persze anno ezeket a dolgokat még nem így láttam és hát…gyakorlatilag egyfajta lánykérés lett belőle, hi,hi,hi. Igazából az esküvőt is megtartottuk, méltó befejezéseként ennek a megismételhetetlen kalandnak, pontosan úgy, mint a mesékben, mindössze egyetlen aprócska eltéréssel.

Értik ugye, hogy mire gondolok? – ásó, kapa nagyharang, amíg a halál el nem választ. Csak a harang hiányzott.