Szerelmek

A szállodában holtszezon volt. Gábor nem bánta. Nem érezte még magát öregnek, de zavarta volna a nagy nyüzsgés, a hangoskodás. Ő pihenni jött ide, no és persze orvosi javaslatra a gyenge tüdeje miatt. Az éles, tiszta hegyi levegő mintha testileg-lelkileg is rendbe tette volna egy időre. Régebben a felesége is elkísérte, ha a munkája engedte. Most nem jött vele.
– Tudod, unalmas ott nekem, hegyre föl, hegyről le. Valamirevaló szórakozóhely sincs a közelben. Meg most van itt egy fontos dolgom, amit el kell intéznem.
Gábor nem bánta, hogy így alakult. Egy ideje már távolabb kerültek egymástól. Mari megmaradt társasági embernek, vidám, nyitott, csinos nő volt, tetszett a férfiaknak. És ezt ő pontosan tudta is magáról. — Okos, talán túlságosan is az – gondolta Gábor sokszor magában. Lehet, hogy ez a baj közöttük? Ő gyakran csak találgatja, kerülgeti a dolgokat, Mari már meg is nevezi, sőt a megoldást is látja. Olyan ez, mintha statiszta lenne a nő életében.
Itt, Galyatetőn jó most. Megpróbál nem gondolni semmire, csak egyszerűen létezni, mint azok a hatalmas fenyők a parkban, az ablaka előtt. Jó az is, hogy nincs senki ismerős. Nem kell semmitmondó beszélgetést folytatni, időjárásról, egészségről, családról… Jaj, Mari! Nem szabad rágondolni. Ha eszébe jut, minden újra felkavarodik benne.
A vacsoránál megtelt az étterem, külső vendégek is voltak, egy egész turistacsoport. Gábor egy fal melletti asztalhoz ült, remélve, hogy ott, a félreeső helyen egyedül maradhat. Nem így történt. Egy nő szerencsétlenkedett tálcával a kezében mellé, és megkérdezte:
– Szabad? Leülhetek?
– Tessék – mondta Gábor nem túl barátságosan.
A kis, törékeny nő fiatal lánynak látszott, de az itt-ott mélyülő vonásai már elárulták, hogy harmincon túl lehet. Az arca szabálytalan volt ugyan, de az összhatás mégis kellemes. Olyanforma, akire nem elég egyszer ránézni. Odavonzza magára a szemet, és fokozatosan nyílik meg neki. De össze is zárul, mint egy érzékeny virág szirma, ha veszélyt érez valahonnan.
Szótlanul ettek. Mindketten a másiktól várták, hogy meginduljon valamiféle társalgás. A nő jött inkább zavarba a nagy hallgatástól. Vizet öntött magának a kancsóból, aztán megkérdezte:
– Maga is kér?
– Nem, köszönöm. Látja, hogy sört iszom.
A nő elpirult, aztán már nem beszéltek.
Másnap a reggelinél nem találkoztak. Gábor arra gondolt, biztos későn kelő a kis hölgy. Az ebédnél a nő egy másik asztalnál ült. Gábor elment mellette a teli tálcával a megszokott helyére. De úgy ült, hogy odalásson a másik asztalhoz. Milyen szép, fekete a haja, a szeme sötét és szomorú, Vajon mi baja lehet?
A nő, mintha meghallotta volna Gábor gondolatait, felnézett a tányérjából, egyenesen rá. Köszönésképpen elmosolyodott. A vacsora aztán megint összehozta őket.
– Maga miért van egyedül?
– Én is kérdezhetném.
– De nem kérdezte…
– De most kérdezem.
A nő arca egy kicsit megrándult, ahogy mondta:
– Elváltam.
– Én nem – mondta Gábor, és majdnem hozzátette, hogy még. De miért hazudjon ennek a nagyon is sérülékenynek látszó, kis teremtésnek?
– Aztán jött az idegösszeroppanás. Annak az utóhatásait heverem ki éppen – mondta a nő, és elnevette magát egy kicsit.
– Én is orvosi tanácsra jöttem. Hegyi levegő-kúra. Egyébként Gábor vagyok. És maga?
– Magdolna.
Mária Magdolna – gondolta magában a férfi – már megint Mária! Elkomorodott.
– Nem tetszik a nevem?
– De… nagyon is… illik a Máriához.
– Ki az a Mária?
– Senki. Nem fontos.
Pedig érezte, hogy nagyon is fontos.
Másnap együtt másztak fel a kilátóba. Gábor erősnek érezte magát, egyszer sem kellett megállnia a sok lépcső miatt. Bírta a tüdeje. A nő most először volt itt, ijedezett a magasságtól, erősen belekapaszkodott a férfi karjába. Ez volt az az érintés, ami igazán közel hozta őket egymáshoz. Mindketten érezték, hogy szükségük van a másikra. Egy kicsit meg is ijedtek ettől, hisz még alig ismerték egymást. De ami mindkettőjük életéből hiányzott, az most itt volt egy karnyújtásnyira.
Az éjszakát együtt töltötték a nő szobájában. Nem volt ez viharos ölelkezés, inkább tapogatódzás a másik felé.
– Őszülsz. Tudod? – simogatta a nő a férfi rövidre nyírt haját.
– Te meg szép vagy, tudod?
De Gábor valahogy nem tudta Magdolnát Mária helyébe képzelni. Nem. Máriát nem adná!
A két hét valamiféle kábulatban telt, nem is nagyon érzékelték, hogy múlik az idő. Csak amikor egyedül voltak, akkor jutott eszükbe, hogy is lesz majd.
Egy ilyen magányos séta után Gábor a szálloda előcsarnokában meglátta Máriát, ahogy egy nagy bőrfotelben ülve rá várt.
– Hát te?
– Gondoltam érted jövök. Hazafelé beugrunk Gyöngyösre anyádékhoz. Úgyis régen találkoztatok már.
– Figyelmes vagy… meg rendes is tőled, de…
– Baj van?- fogta föl a helyzetet éles eszével Mari.
Közben beértek Gábor szobájába. Mária lehuppant az ágyra:
– Még most is olyan ruganyos, mint régen?
– Mari, én…
A nő fürkészve figyelte:
– Összejöttél valakivel, igaz? Az lenne csoda, ha nem így történt volna. Még mindig elég jóképű vagy. Ragadnak rád a nők. A titokzatos, mélabús pasira!
Fölkelt az ágyról, és Gábor elé állt.
– Remélem, tudod, hogy most legszívesebben megfojtanálak?! De nem teszem, mert én is nagyon jól ismerem ezt az érzést. Vagy azt hiszed, engem senki sem akart lefektetni a tizenöt év alatt, amióta veled élek? És én nem akartam vajon máshoz odabújni, hogy nem szerettem bele más férfiba is rajtad kívül? Volt úgy, hogy este elhatároztam, reggel közlöm veled, hogy elhagylak. Mert mást szeretek már. Aztán nem tudtam megtenni. Csak néztelek, ahogy gyanútlanul aludtál mellettem, és éreztem, hogy nem akarlak elveszíteni. Hogy szerelmek jönnek – mennek, senki sincs felvértezve ellene, de nélküled nem lenne értelme semminek. És én még csak össze sem feküdtem mással. De hát a nők mások. Aki ad magára valamit, az megnézi, hogy kit enged magához.
Gábor csak állt az ablak mellett, és nem szólt semmit. Mária megsajnálta. Látta, hogy őrlődik.
– Menjünk haza, öregfiú, túléljük valahogy.
– De anyámékhoz ne menjünk most be!
– De bemegyünk. Nekik is tudni kell.
– Mit – kérdezte Gábor elhűlve.
– Na nem azt, ami itt történt, hanem amiért elébed jöttem. Hogy készüljenek, mert unokájuk lesz.
Gábor fel sem fogta először, amit hallott. Már le is mondtak arról, hogy gyerekük legyen, aztán mégis…
– Mari! Drága Mari!
Bár ott lapult benne a fájdalom, hogy el kell engednie egy alig kibontakozó, új szerelmet, de mégiscsak a váratlan öröm volt az, ami kibuggyantotta a régóta kikívánkozó könnyeit.