Szerelmes paradoxonok

Kirakatokat látott de nem nézett, a forgatag lüktető neonfénnyel volt terhes. Péppé gyűrték agyát a zabolátlan képek, ahogy a törött vihar elszakít egy gépet.

A likőr amit ivott, női édes ízeket felejtett szájában. Valami régi szoba és Martini keveréke volt a küszöbén. Összetéveszthetetlen világába most belekóstolt az éjszakai város, ritmusaival mint pogány szobor, kacsintott néhány felhőkarcoló. A benne lakók tették szentté a vasbetont a fémet és az ablakok üvegét.

-Titkokra nem volt ideje.. a zúgó nagyváros süket füleivel úgysem figyelt rá. Áthaladt egy négy-sávos úton vagy átvezette a tömeg. Szirénázva halkult a környék a távolsággal ahogy elhaladt a Yard..

Már szeptember volt és mégis levetkőzött az éj.. A csillagok a fény-kavalkád hátterében nem látszva kerülték a legendákat és meséket. Remegve fenn maradt a múlt az égen vagy beszökött a felhők közt a nyitott ablakok felébe.

-Régi lakat volt, amire felfigyelt egy metróalagút félreeső lefestett ajtaján. Mintha senki sem járna, vagy a pántoknál nyílna s meglökte őt a szag, ami húzta vonta itt a patkányokat.

Tépelődni nem volt idő, belépett a fal mögé, közben ahogy elsüvített, hideg lett a szerelvény.

-Felszálltak, leszálltak..

Zsibongó menüett és tangó-csókot látott itt a múlt. A kislány hegedűt vitt a néger fiú basszusgitárt. Csak úgy kattogott a ritmus köztük és a szerelvény után. Versengett a hang a térrel és a tömeggel. Összetépett néhány papírt fehér szöveggel.

A verseibe bújt a város. Érezte, hogy lágyan szikrázó reggel lesz a hajnalból. Végtére is ellepték a kis "hangyák" a zebrák erdejét. Előbukkant a napkorong, hogy felkapaszkodjon a hídra átmenjen a folyón galambokat riasszon és sirályokat etessen.

A parkot ellepték a hajnali futók. Elcsépelt szekvenciát hallgatott a csónak, ahogy a patakból a tóba hullva átesett a deszkahíd alatti csatornarengeteg felett vagy alatt.

Ezt csak a kutyák és a macskák hallották a környéken. Őket "senki" se vette komolyan. Annál sokkal komolyabban vette őket "mindenki". Csak nem értették a víz hangjáról szóló meséket. Döbbenetes történetek villódzó halakról és szekvenciákról.

Csodálta a zöld a kéket, ahogy az ég kékje fehérből és áttetszőből kikandikált.

Felhők közül csendes-csendetlen és éneklő angyalok érkeztek az I-podokon keresztül a futók füleibe, a sétálók táskáiba a telefonokra a csengésekbe. A vonalak égtek… láthatatlanul hűtötte őket a víz. Ilyen volt a park, mikor egy padon ébredt Szilviával a karjában, szerelmesen.