Szeretnék egy vombatot

Csuda kis lény, csúf és aranyos, korántsem giccses panda-módon. Bájához nem csak a szemünk kell kinyitni. Füveket, gyökereket fogyaszt, embert nem, ez nagy súllyal esik latba. Makacs és öntörvényű, ebben hasonlít a görög teknősökre. Mosolya rettentő idiótává teszi pofácskáját, ebben pedig rám hajaz.

Mielőtt bárki téveszmébe ringatná magát, s úgy vélné, más állatot nem szeretnék tartani, jelzem, akad még a listán. Ott van például a törpe-mammut. Olvastam valahol, mert olvasni jó, mammut-dns kinyerésén fáradoznak eme ősállat réges-rég jégbe fagyott példányaiból. Elefánt hordhatná ki az embriót, életet adva ismét az elmúlt pár százezer év legfenségesebb szárazföldi növényevőjének.

Magam elé képzelem, amint 80 cm-es törpe-mammutom, még ebben a kicsinyített változatban is megfontolt, lomha, de erőt sugárzó, méltóságtejes léptekkel átvonul a terasz és a medence között, miközben teljes méretű társai ellepik az északi tájakat. Végtelen havas síkságok, rajtuk mammutok ezrei, s visszatér a világba egy csoda, melyről a korai emberek megfosztottak minket.

S elképzelem azt is, amint az afrikai, ázsiai, ausztrál, dél-amerikai természetes élőhelyek, az európai és észak-amerikai erdők tele vannak állati élettel, ragadozók, nagymacska-családok, növényevők csordái, farkasok falkái, madarak hatalmas rajai, vizekben halcsapatok mutatják, milyen gazdagok voltunk, míg léteztek.

Opsz. Tényleg, utóbbiak léteznek. Még.