Szilveszter – (Majd talán jövőre)

Szilveszter napja volt. Hát ismét eltelt egy év. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a mostani év – aminek perceken belül vége – elkezdődött.
Egyedül ültem a lakásomban és valami szerencsétlen komikus férfi szánalmas életét követtem figyelmen már órák óta. Biztosan valami sorozat maraton volt, habár nem igen érdekelt ez. Csak valamivel el szerettem volna ütni az unalmas perceket, órákat, amiket a mai nap igénybe vettem. És még mindig nincs vége.
Idő közben drágalátos kiscicám is megérkezett, majd nyávogva kért engedélyt, hogy beülhessen az ölembe. Törökülésben voltam, ölemben egy üres pattogatott kukoricás tál ücsörgött, de az se sokáig, mivel fogtam, és letettem a kanapé előtt lévő olcsó dohányzó asztalra a többi szemét közé, ami többnyire chipses, és csokis zacskóhalmokból állt.
Általánosan olyan ember vagyok, aki mindig törődik a tisztasággal, és senkinek sem engedem, hogy poháralátét nélkül lemerjen tenni egy bögrét is bármilyen felületre – de most valahogy teljesen hidegen hagyott a dolog. Nem zavartak a szemétdombok az asztalon, a kiszórt chips a díványon, sőt még az se érdekelt, hogy Mircike a tiszta pólómba dörgölőzött, majd, mint aki jól végezte a dolgát lekuporodott a szintén patyolat tiszta, frissen mosott nadrágomra. Csak ültem és bámultam a még mindig szánalmas komédiának nevezett sorozatot a tévében.
Feltekertem a hangerőt, amikor észrevettem, hogy a kedvenc filmemet vetítik. Valami csöpögős love story, amiben mindenki boldog, minden tökéletes. A szegény, ámde elbűvölően gyönyörű lányt, feleségül veszi egy dúsgazdag, tökéletesen jóképű férfi, és mint minden romantikus vígjátéknak, a vége kacagás és happy end. Majd a legeslegvégére a húsz perces stáblista, amit a világ leggyorsabb olvasóinak fejlesztettek ki, miközben a filmhez nem köthető 80-as évekbeli zenék halhatóak. Igen. Tipikus love story.
– Mircike, ugye szerinted is jóképű az a színész? – gügyögtem a macskámnak, aki felnyávogott egyet, majd visszahajtotta fejét a combomra.
– Ezt igennek eszem – rántottam meg a vállam, majd óvatosan nyújtózkodva, hogy ne zavarjam meg Miss Alvókirálynőt, próbáltam elérni az éjjeliszekrényen figyelő sörömet.
Hála – az eddig teljesen fölösleges pénzkidobásnak hitt – jógának, könnyedén elértem, és már a számhoz is emeltem, majd meghúztam. Hm, citromos.
– Nem lehet igaz, hogy megint ezt az idegtépő zenét üvöltetik! – háborogtam a hirtelen felcsendült „dallamok’” hallatán, majd kicsit csavartam a hangerőn, hogy halljak valamit a filmből. Pedig most jött volna a kedvenc részem! De egy mukkot sem lehetett érteni belőle.
– Na, majd akkor én beszélek a fejükkel. Mirci, tartsd a frontot! – mondtam a csendesen alvó cicámnak a feladatot, majd a kanapéra helyezve, óvatosan felálltam, és az ajtómhoz sétáltam.
Egy emeletet kellett csak feljebb sétálnom, és máris megtaláltam a zaj forrását. Tudtam ki lakott itt, és nem szívesen tettem be a lábamat hozzá. Egy nagyon fiatal lány költözött ide hónapokkal ezelőtt, vagyis még új lakónak számított errefelé. Nem nagyon volt kedvem csak úgy betörni hozzá, mivelhogy; egy: alig ismerem, kettő: utálok lehordani másokat. De most kivételt kellett, hogy tegyek, hiszen elrontja a békés szilveszter estémet! Nem is beszélve a kedvenc filmemről!
Kopogtatásom süket fülekre talált. Talán túl hangosan szólt a zene, vagy hallotta a hangos dörömbölést, de inkább úgy tett, mint aki mégsem. Addig-addig dübörögtem az vastag fa ajtón, mígnem az kinyílt, és felfedett előttem, egy, egy fejjel magasabb szöszi lányt, akinek nem túl kimondottan réteges öltözete eléggé figyelemfelkeltőnek számított ebben a sivár térben.
– Csókolom! Mit szeretne? – kérdezte kissé kótyagosan a lány, alig állt szegénye a lábán. Pedig még csak éjfél sincsen, mit buliznak ezek ilyen korán?!
– Csókolóm? Na azért ennyire idős nem vagyok… – kezdtem volna kiosztani az előttem ácsorgót, vagyis, az előttem támaszkodót, de hirtelen a mondatom közepébe vágott részeges szavaival.
– Fogadok, hogy negyven múlt – nevetgélt szédültem, majdhogynem elesett. Szavai kicsit bántottak, de egyáltalán nem érdekelt az adott pillanatban.
– Harminc kettő vagyok, drága pici aranyom, és csak azért jöttem, és zavartam meg ezt a felettébb érdekes bulit, hogy megkérjelek, hogy csavard egy picikét lejjebb a hangerőt a zene masinádon, mert rajtam kívül a ház többi lakóját is zavarod. – mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam kedvesen, szavaimat ugyanúgy mondtam, kimérten.
– Na, jó idefigyeljen, maga vénasszony! – mutatott felém egy ujjal, mire majdnem hanyatt esett, annyira elrugaszkodott az ajtófélfától. – Maga azt hiszi, hogy én, majd csak úgy tönkre vágom a saját szilveszteri bulimat, csak azért, hogy magának jó legyen, és tudja nézni a kedvenc kis sorozatát? Vagy netalán a macskáját zavarja ez a zene? Mert a házban élőket biztosan nem, hiszen mindenki máshol van! Talán inkább magának kellene elmenni, egy kicsit ellazulnia, és nem mások szórakozását eltipornia! Most, ha megbocsájt… – mondta a lány, majd rám vágta az ajtót. Szavai annyira meghatottak, hogy úgy éreztem magam, mint aki odagyökerezett a padlóra. Még halottam, hogy magassarkújával visszatopog, majd elkiáltja magát, hogy „Öt perc és vége 2013-nak!”.
Teljes sokkban ballagtam vissza a saját lakásomba, és akkor szétnéztem. Minden ajtó üres volt, nem volt kivilágítva, mint ahogyan minden nap karácsony óta. Sehol sem lehetett látni annak apró jeleit, hogy bárki is otthon lenne. Mindenhol sötétség volt, minden szürke, és fekete. Ugyanilyen hangulatban léptem be a nappaliba, majd idegességemet drága Mircikém bánta, akit lezavartam a kanapéról.
A konyhába mentem egy szemeteszsákért, majd visszaérve láttam, hogy a film a végét járta már, és a cicám is kimászott a nyitott ablakon át, biztosan jobb társaságért…
Felszedtem a zacskóhegyeket, és csoki papír halmokat, majd kidobtam a piros nejlont a kukába. Visszabattyogtam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Kezembe vettem a távirányítót, és lekapcsoltam a tévét. Kezeimbe vettem a sörömet, majd elgondolkozva a szánalmas életemen néztem a faliórára. Pontosan éjfélt ütött a mutató.
– Hát akkor boldog Új Évet nekem… – sóhajtottam, majd a sörömet iszogatva mentem ki az kis erkélyre, ahol Mircike fogadott, majd odajött hozzám, és felmászott a nyakamba. Együtt néztük, ahogyan a csodálatos new york-i tűzijátékok szétrobbannak az égen, színes szikrákat hagyva maguk után.
– De legalább te itt vagy nekem – sóhajtottam, majd hozzábújtam szeretett macskámhoz.
– Majd talán jövőre…