Színházról, szerelemről, kedves apámról

Nna, szóval. Rövid történet arról, miképp hiúsult meg szerzőnk – amúgy ígéretesnek induló, lehet tán még nemzetközi sikerekkel is kecsegtető (! ?) – színházi karrierje. Történt mindez az áldott hatvanas években, szerzőnk az általános iskola padjait koptatta akkortájt.

– Nagy megtiszteltetés érte iskolánkat! Színházunk gyerekszereplőket keres Brecht Koldusopera című darabjához. Egy kisfiút, meg egy kislányt. Ők lesznek a két kicsi koldus, énekelhetnek egy duettet. A magam részéről Fricire, meg Sárikára gondoltam. Természetesen lenne némi jelképes honorárium is.

Így szólt Ibi néni, énektanárunk. E sorok írója annak idején elég jól tudott kottát olvasni – szemüveg nélkül. És – nem dicsekvésképp – „abszolút hallása” volt. Ma már látása, hallása megkopott már, hangja meg dohányfüstössé vált. Na ja, ez nem olyan Edit Piaf féle hang, inkább csak szánalmas károgás.

Mindegy, a hírre lett nagy öröm! Két okból is. Első lépés a világot jelentő deszka-hírnévre! Aztán meg Sárikával, kettesben, énekelni! Sárika régóta hűsünk szerelme volt. Hősünk lovagias szerelme, eszement vágyódása odáig fajult, hogy tanítás végén mindig szaladt, hogy levesse Sári kardigánját (a fogasról), és ő adhassa fel őrá! Na, jó, Sárika kegyei után nemigen volt konkurencia, érte nem tolakodtak a srácok. De akkor is!
Hősünk bevallotta szerelmét pár barátjának. Azok nevették csak ki!
– Na ne már, hát ez egy pápaszemes kajmán! Pont úgy néz ki!

Igazság szerint Sárinak minimum „százezer dioptriás”, fekete, vastag keretes szemüvege lehetett, SZTK-ás finanszírozással. De ugyan, kit érdekelt ez akkor? És Sárika parfümjének annyira különleges illata volt! De erről tán majd a továbbiakban.

Hősünk nagy örömmel újságolta el Édesanyjának a hírt, aki nagyon megörült.
– Meglátod, apád is milyen büszke lesz rád!

Sajna nem így történt. Mert apa egyáltalán nem lett büszke, még csak örömteli sem, ellenben közölte némi aggályát kisfia fellépését illetően. Kifejtette, hogy az ő pozíciójában nem engedheti meg magának, hogy irigyei még azzal is támadják, hogy a fiát még színházi szereplésre is protezsálja. Kifejtette továbbá, igazán nem megengedhető, hogy általános iskolás gyerekek késő este flangáljanak, bóklásszanak az utcán, szülői felügyelet nélkül! No meg a na ne már, hogy az ő kisfia – akinek igazán reményteljes, fontos életpályát szánt – csepűrágók közé keveredjen, és elrontsa életét. És így tovább.

Mielőtt bárki is követ vetne apára, vagy akár csak kavicsot, néhány dolgot tudni kell róla, védelmében. Nem érdemelné meg, hogy akárki bántsa! Pozíciójába nem „pártvonalon” futott be, történt mindez szorgalmának, tehetségének köszönhetően. Számlalikvidátorként kezdve lett vállalatvezető. A jogi egyetemet estin végezte el, elmondása szerint négyéves kisfia segített akkor; ölébe ülve lapozgatta a tudományt, nehogy elaludjon rajta. Apának többszáz kötetes könyvtára volt, és értékes lemez gyűjteménye. Különben színházbérletük is volt. Akkor meg miért? Lehet kényelmes volt, este vacsora után nem volt kedve elmenni a gyerekért? Mindegy.

Mennyi rágót lehetett volna abból a honoráriumból! Meg mignont is abban a színház büféjében! (Rövid-italban, gyorsan felhörpinthetőben akkor nem gondolkodott ezen még.)

Különbe’ is! Az első felvonásba lett volna a fellépés. Tavasz volt, még sötétedés előtt hazaérhettek volna. És Sárit is lett volna módja hazakísérnie.

Sárika különleges, gyönyörű kis zsidólány volt. Alt hangja csodálatosan volt csilingelő. Nagyszülei nevelték, járt kinőtt, máskor nagy ruháiban, akadt, ami akadt. Utólag e sorok írója ráeszmélt arra, Sárika parfümje molyirtó lehetett…