Szinte

A lány nem lepődött meg. Arcát a szoba sötétje felé fordította és szájához emelte cigarettáját. Lehunyt szemmel szívott bele, majd tekintetét ismét a szemben ülő alak félhomályba vesző körvonalaira emelte. A füstöt egy késélű pillantással kísérve engedte ki cseresznyeszínű ajkai között.
– Nem hiszel nekem. Ugye? – törte meg a csendet a férfi, miközben nyugalmat próbált erőltetni pattanásig feszített izmaira. Ugrásra készen tette az iménti bejelentést. A másik azonban nem úgy reagált ahogyan várta.
– Miért ne hinnék? – a hangban teljes rezignáltság volt érezhető.
A férfi mélyen beszélgetőtársa szemébe nézett, miközben az ismét a cigarettába szívott. Fürkésző tekintetére azonban csak valami hideg üresség válaszolt.
– Egyébként meg milyen név az, hogy Giedrius? – hirtelen érdeklődés, sőt némi kacérság tűnt fel abban az ürességben.
– Litván. – pillanatnyi szünetet tartott, hogy visszarázódhasson a hétköznapi játékszabályok uralta beszélgetésbe. – De a Te nevedet például még csak nem is tudom. – előrehajolt és száját bizalomkeltőnek szánt, ám valahogy mégis inkább groteszkbe hajló mosolyra húzta.
– Nem is fontos. Hisz mindketten tudjuk mi következik most. – a lány lemondóan tekintett ismét a sötétségbe.
Giedrius nem tudta hogyan reagáljon. Amikor felszedte a klubban, még egészen más volt. Érzéki, hivalkodó. Élettel teli.
– Miért? Mi következik? – szögezte neki a kérdést, miközben kényelmesen hátradőlt a kopott karosszékben, ami halkan felnyögött.
– Megölsz. Ennyi és nem több. – ahogyan ezt kimondta, egy szívdobbanásnyi időre megfagyott a levegő a szobában. A következő pillanatban ugyanez a levegő robbant szét a harag megannyi pengeéles szilánkjára. A kettejük közötti apró kerek asztalka átrepült a szobán és fájdalmas reccsenéssel hasadt ketté a falnak csapódva. A férfi mindössze néhány centire állt meg a lány arca előtt és beleordította:
– Nem több?! – hangja úgy dörgött mint az ég, nyári záporok idején – Nem több?!!! – vadállat módjára fújtatott – Tudod te, hogy mennyit ér a te életed?! Mindent! Másod sincs ezen a koszos sárgolyón, mint a szalmalángnyi kis életed! – egyet hátralépett, kiegyenesedett, majd nyugodtabb hangon, bár még mindig kissé zilálva folytatta. – Ezt fogom most elvenni tőled. Mindenedet amit valaha is igazán birtokoltál.
Semmilyen reakciót sem látott azon a szoborszépségű arcon. Válaszként csupán egy újabb slukkra való füstgomolyag hagyta el a nő száját, mellyel a behúzott függönyök résein beszűrődő vékonyka fénycsíkok játszadoztak.
Giedrius kelletlen fintort vágott, majd az ablakhoz lépett. Félrehúzta az egyik sötétítőt és a párkányra támaszkodva lebámult az alvó városra. A szemben álló magányos utcalámpa sápatag fénye túlvilági derengésbe vonta elmerengő ábrázatát.
– Régen katona voltam. Zsoldos. Számtalan háború poklát jártam meg. – hangja furcsa mód örömtelinek tűnt – El sem tudod képzelni hány életet oltottam ki. – mélyet sóhajtott – A legtöbbnek még reagálni sem volt ideje. Volt aki remegve könyörgött, volt aki a végsőkig dacolt. – most önelégült mosolyt engedett meg magának. – De mindig én kerültem ki győztesen. Én irányítottam. – a mosoly lassan elenyészett – Aztán egy jelentéktelen apróság miatt minden szertefoszlott. Azóta is ugyanazt az eksztázist keresem. Azt a pillanatot amikor tudod, hogy mások felett állsz… Egyszerűen jobb vagy náluk. – újabb fájdalmas sóhaj következett – De ez már kevés. Ennél több kell.
A hirtelen támadt csendben hallotta amint a lány cigarettája sercegve kialszik a hamutálban. Mégsem fordult felé. Továbbra is a lámpafénybe bámulva mormolta maga elé:
– De mit is tudsz te erről? Milyen felemelő érzés elvenni valaki életét?
A másik nem szólt semmit. Lassan felemelkedett a székéből és az ágy sarkához sétált. Cipősarka minden koppanásában fájdalom volt és lemondás. A férfinak hátat fordítva vetette oda, alig hallhatóan:
– Valóban nem tudom milyen felemelő. – majd kissé hangosabban hozzátette:
– Nyisd ki a táskám.
Giedrius a szék karján lógó ridikülhöz lépett. Már semmi kedve sem volt ehhez az egészhez, egykedvűen vette magához a lakk piros női holmit.
Kinyitotta és belenézett. Egész testében megborzongott, miközben szemei mohón falták a félhomályban eléjük táruló látványt. Elégedett mosollyal tekintett fel.
A lány elegáns, nyugodt mozdulattal simította el ébenfekete haját, hogy szabaddá tegye finom vonalú nyakát.
A férfi lassan, kimért lépésekkel közeledett, majd megállt. Szorosan mögötte. Két keze lassan siklott le a nő karjain, vállaitól egészen a derekáig. Ekkor gyengéden átölelte, füle mögé lágy csókot lehelt. Nézte amint mellei egyre hevesebb ütemben emelkednek fel-alá, érezte a gyorsuló szívverését. Ütőerére még egy finom csókot adott… majd harapott.
Hirtelen. Hevesen. Fájdalmasan.
Fogai lélekfagyasztó hangok közepette tépték át a bőrt, a húst. Mígnem a sűrű, meleg vér meg nem nedvesítette ajkait.
Ekkor már érezte. Érezte amint egyre közelebb kerül a hőn áhítotthoz. Minden eddiginél direktebb közelségbe az élethez. Az élethez ami fölött már nem uralkodott. Amit egész testével éreznie, ízlelnie kellett. És most itt volt, igen.
Édesen. Melegen. Frissen.
Mindez ebből az érzéki testből, mely éppen olyan kárhozott lelket övez mint amilyen az övé volt egykoron. Szinte már érezte amint saját feneketlen ürességét betölti ez az eszményi romlottság.
Szinte.
De a vér lassan hűlni kezdett. Bármilyen mohón igyekezett is nyelni, az íze egyre inkább fémes és keserű lett. Leírhatatlan volt a csalódottsága.
Undorodva tolta el magától az élettelen testet, ami tompa puffanással zuhant az ágy mellé. Eltámolygott a karosszékig, majd rátámaszkodott. A bensőjét ismét szétfeszíteni készülő ürességnél csak annak tudata volt elviselhetetlenebb, hogy ilyen közel jutott a beteljesüléshez.
A beteljesüléshez, amit már sohasem fog elérni.
Összerogyott, miközben görcsösen markolta a karfát. Ekkor jöttek az újabb őrjítő érzések: Szánalom. Részvét. Bűntudat.
Gyűlölte ezt. Azelőtt sohasem kínozták, most szinte fizikai fájdalmat okoztak neki. Ami azt illeti, egyedül ezek okoztak fizikai fájdalmat neki. Felordított, majd elterült a padlón. Egész teste görcsbe rándult. Ismét ordítani próbált, de már nem jött ki hang a torkán. Lábával vakon a sötétbe rúgott, ujjaival a padlóba mart. Háta valószínűtlen ívben maghajlott, majd visszazuhant. Minden tagja reszketett, tüdeje zilált. Párszor még felnyögött miközben meg-megrándult valamelyik végtagja, majd összegörnyedt és remegve zokogni kezdett.
Sós könnyei összefolytak a földön terebélyesedő sötét vértócsával.
Sokáig feküdt így. Azon gondolkodott miért történik mindez. Miért kapott öröklétet, ha egyetlen pillanatig sem képes élvezni?
Ennél rettenetesebb büntetést el sem tudott képzelni…
Hajnali 3 körül feltápászkodott. Megmosta az arcát, ruhát cserélt majd az ajtóhoz lépett. Amikor a kilincsre tette a kezét, megtorpant.
Visszasietett a karosszékhez. A lány táskájából vérrel szennyezett konyhakést emelt ki. Kabátja belső zsebébe rejtette, majd távozott.
Még a nap első sugarai előtt sikerült hazaosonnia. Reszkető kézzel simította végig kabátzsebét, melyben ott lapult az esti szuvenír.
Ettől a tudattól szinte jobban érezte magát.

Szinte.