Szivárvány

"Húsz esztendőm hatalom,
Húsz esztendőm eladom."
/József Attila/

Fülsiketítő taps! Még egyszer elgördült a függöny, egy mosolygó férfi előrelépett, és mélyen meghajolt a nagyérdemű előtt. Aztán a vörös bársony végleg eltakarta előlük a vidám, élettel teli arcot. A színpadi fények kialudtak, a terem kivilágosodott. Mindenki örült, másnap majd felszabadult, boldog arcok hirdetik, hogy a Művész úr ismét játszott. Mennyire jól is játszott!
Ő ott áll a vörös lepel mögött. Magába roskad, és elvonul az öltözőtermébe. Csak úgy, megszokásból elpöfékel egy virzsíniát, aztán prüszköl – ezt is már-már megszokásból. Kopogtatnak. Egy jóvágású fiatalember lép be az ajtón, és így szól:
– Uram, várják az előtérben!
– Ki? – kérdi komoran. Tudja, ki jön, de semmiképp nem akarja megfosztani magát drága szivarjától, és a mámoros megnyugvástól, melyet az nyújt neki. – Különben is, mit akar ez a kis mitugrász?! Nem tudja, hogy engem nem lehet zavarni? – gondolja.
– A polgármester úr és a felesége látni óhajtják önt. – A kellékes – tudniillik ő volt a fiatalember – elszégyellte magát, érezte az úr pillantásán, hogy nem kívánatos látogatása, ezért sietve hozzátette: – Gratulálni szeretnének!
– Gratulálni! Az más! – lassan, méltóságteljesen feltápászkodott trónusából. Fintorral konstatálta, hogy a kellékes valamivel magasabb, mint ő. Elegáns mozdulatával beletúrt ébenfekete hajába, és kihúzta magát. Az összkép így sem hatott jól, úgy ment a fiatalember mellett, mintha karót nyelt volna, és éppen citromot harapdálna.
Mikor az ifjú kíséretében kiért az előtérbe, széles, vidám mosolyt varázsolt az arcára. Mintha nem is saját maga lett volna. Játszott. Elképzelte karakterét, és megvalósította. A polgármester szelíden meglökte könyökével felesége karját.
– Nézd! Ott jön Balogh! – suttogta.
A Művész úr mindenhol nagy tekintélynek örvendhetett, csak ő nem volt elégedett alakításaival. Kivéve azzal az eggyel, amit a való életben játszott.
– Örvendek az uraknak! Kézcsókom Polgármesterné asszony! – köszöntötte a legkifogástalanabb modorban a gratulálni vágyókat. – Ez a derék legény jött szólni, hogy itt vannak. Mit is dolgozol, fiam?
– Kellékes vagyok!
– Áh, igen. A mai előadás is kifogástalanul volt díszítve – mondta, és vállon veregette a fiút. Ő nem tudott mit szólni, hisz ahhoz a lekezelő modorhoz képest, mely az öltözőben fogadta, ez maga volt a tökély. Zavarát, értetlenségét leküzdve meghajtotta magát az előkelőségek előtt, majd elsietett.
– Engedje meg, művész úr, hogy kifejezzem hálámat, és elismerésemet. Az előadás sikerét látva azonban tudom, gratulációk tömkelegét fogadhatja majd az elkövetkezendőkben, ezért csak pár szót szólnék. Nagyon reméljük a feleségemmel, hogy megkapja a következő darab főszerepét. Ön már rég bizonyította rátermettségét, én pedig szeretném már új szereposztásban látni a darabot. Talán emlékszik, pár éve játszották. Azonban, én bízva képességeiben, úgy gondolom, sokkal briliánsabb előadásra számíthatunk! – mondta a Polgármester. Sietősen felvette kabátját, majd feleségével együtt távozott. A harmadik ember ott maradt. Kamaszosan nyúlánk alakja hosszú árnyként vetült a folyosóra.
Balogh nem színlelt tovább. Kétségbeesetten emelte füstszürke szemeit barátjára. Vicskay komikus volt, még Debrecenben ismerkedtek meg.
– Gratulálok! Szép volt! – kezével dúsbarna hajába túrt.
– Köszönöm.
Hosszú percekig álltak egymással szemben. Balogh nem kerülte barátja fürkésző pillantását.
Bementek az öltözőbe. Próbálta elrejteni a szivarvéget, de nem sikerült.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte Hugó.
– Csak a szokásosat – legyintett a Művész úr.
– Barátom, a legszebb korban vagyunk! – nyitotta ki az ablakot Vicskay.
– Igen, tudom. Krisztusi korban! – fintorodott el Balogh.
– Mikor fogod megkapnia szerepet?
– Pár nap, ha valóban én kapom – motyogta.
– Örülsz neki? – kérdezte Vicskay.
– Igen – megvető tekintetét Vicskayra emelte.
– Ne nézz így rám! – kacagott. – Tudom, mit akarsz mondani: ezt egy mihaszna komikus úgysem értheti meg. Most az egyszer teljesen igazat adok neked!
– Ideje volt már.
Egy darabig némaság nyújtózott el köztük.
– Kétségbe vagyok esve! – törte meg a csendet Balogh.
– Ugyan már! Éppen te? – András most is nagy vonzást érzett, hogy elterpeszkedjen trónusán, és egy jót füstöljön, de tudta, ezt más előtt nem lehet.
– Az új szerep miatt. Nem tudom, valóban elfogok-e jutni addig, hogy eljátsszam.
– Talán színészi képességeidben nem bízol? – kérdezte Vicskay kicsit előrehajolva, miközben káposztalevélhez hasonlatos arcot mímelt.
– Tudod, mire célzok!
– Persze, hogy tudom – mondta. Vonásai kisimultak a napsütéses mosolyból, aztán lassan viharfelhők véstek arcára mély barázdákat. A megszokott vidámságnak nyoma sem volt. – Én próbáltam segíteni, ha gondolod…
– Tudhatnád, nem akarom, hogy ebben is segíts!
– Ne légy ennyire felpaprikázott! Te is segítettél, mikor bajban voltam.
Andrást elkapta a köhögés. Vicskay leültette a székre, hozott egy pohár vizet. Balogh felállt, kiütötte kezéből a vizet, és büszkén prüszkölt tovább.
– Rajtad áll, hogy megéred-e még a szerepedet. – suttogta Vicskay, és elment.
Több nap is eltelt az előadás után, mire az igazgató hívatta a művész urat, és elújságolta neki a jó hírt. Balogh csak megköszönte, és távozott. Minden zsigere a szerepért kiáltott, mégis vonakodott tőle, hiába vállalta el, nem lett tőle olyan boldog, mint az eddigiektől. Hazafelé beült egy kávézóba, annak is a legrejtettebb zugába, hogy senki ne ismerje fel. Rendelt egy erős feketét, és sűrű füstfelhőt varázsolt maga köré egy szál cigarettával.
Egy órája ült ott, a kávét nem számolta, és a füst sem oszlott el. Nem gondolkodott, csak a mellette kuksoló kis ablakon bámult ki a térre. Nézte a zsibongó gyerekeket, a vidám, életerős fiatalságot. Az ablaküvegen saját zömök alakja tükröződött. Elfintorodott, és a pincér után kiáltott:
– Még egyet! – ezt ismételgette még jó darabig, majd mikor megunta, hazament.
Másnap a rendelőben felöltözve várta az orvos diagnózisát, melyet szinte kívülről fújt.
– Uram, ön még mindig dohányzik? – kérdezte a doktor. A páciens hallgatott.
– Ha így folytatja, ne számítson semmilyen változásra. Nem sokat jósolok már magának.
– Ne beszéljen sületlenségeket! – tiltakozott erőtlenül.
– A sületlenség nem az én asztalom. Sajnálom, már nem sokat tehetünk.
– Ezt már múlt alkalommal is sikerült kipréselnie a sztetoszkópja mögül. Köszönöm, viszlát! – rivallt rá a doktorra.
– Igaza van. Viszlát! – A jelenlevők szomorúan néztek Balogh után. Az utca is csendes volt. Poros, szürke.
Aznap volt még egy előadása. Egy régi szerepét játszotta.
Azon kapta magát, hogy elgördül a függöny. Már nem tudta színlelni régen még természetesen telt, öblös basszusát, rekedt volt, bár néhány helyen erőt vett magán. A szünetben az öltözőben ücsörgött. Szokása szerint felhozatott egy feketekávét. Nagy gonddal vágta le a szivarvéget, majd ugyanilyen precízen meggyújtotta azt.
Szétnézett az öltözőben. Alig különbözött valamiben az eddigiektől. Egy fogason jelmezek, parókák. Mellette egy széken több tucat újságkivágás maszkokkal, álarcokkal a tetején. A falakon több színész fényképei, plakátjai.
– Mennyi felesleges pénzkidobás! – gondolta egyik saját arcképére nézve. Tekintete most egy Vicskayt ábrázoló fényképre tévedt. – Te persze mindig tökéletes voltál! – sziszegte maga elé. Mélyet szippantott szivarjából. – Te voltál a társaság közepe! Azt mondták, sosem érhetek fel hozzád! – Lassan kifújta a füstöt. Vicskay arca mosolyogva nézett le rá. – Lám, itt vagyok, és alig hiszem, hogy több plakát van kint rólam, mint rólad! – Keze széles mozdulatával körbemutatott az öltözőn. – Ha a falra néz valaki, azt mondja, rég fölülmúltalak. Tudom, ez nem így van. Bármit eljátszhatok, az sosem lesz olyan tökéletes, mint a te előadásodban. – Kortyolt egyet a kezében pihenő csészéből. – Mindig veled példálóztak! Mikor még tanonc voltam, azt kérték, csak negyed annyira éljem át a szerepem, mint te – bánatosan hajtotta le fejét, és a cipője orrát figyelte. – Még mindig hatalmába kerít a régi irigység, bármennyire lettünk jó barátok. Csalódást okoztam! – Ellépett a képtől, és fel-alá járkált a kis helyiségben. Szippantott a szivarból, és az öltözőasztal elé lépett. Szembetalálta magát egy nő fényképével, napsugaras mosolyával, és aranybarna szemeivel. A kávét letette az asztalra, a szivart elnyomta. Két kezével az asztallapra támaszkodott. Egy érett, megtört férfi állt vele szemben. Zömök alakján jól állt az öltöny. Fekete haja tökéletes keretbe foglalta mélyen barázdált arcát. Kopogtattak.
– Még öt perc van a szünetből! – szólt be valaki.
– Kérem, vigye ki a kávét, és ürítse ki a hamutálat! – szólt a Művész úr. Megvárta, míg ismét egyedül marad az öltözőben.
Lassan kinyitotta az ablakot. Fiókjából kihúzta teli szivaros dobozkáját, és kidobta. A tükörre nézett. Szürke szemei elszántan fénylettek. – Talán még nincs későn! – gondolta.
Csengettek! A vörös függöny megint elgördült, mint már annyiszor. Talán sohasem mosolygott ennyire szívből jövően, mint most. Szólásra nyitotta a száját. Abban a pillanatban feladott mindent. Egész életében rettegett ettől a perctől, most mégis boldogság öntötte el egész testét! A közönség dermedten meredt a Művész úrra. Köhögött. Aztán porondra lépett a hangtalan, zsibbasztó döbbenet.
***
Fekete ballonkabátos fiatalember ballagott a temetőben. Egy hófehér márványkő előtt megállt, és letette a kezében tartott virágot Balogh András neve mellé.
– Ma lenne a nagy előadás napja! Ennyi volt, Bandi? – leült a sírral szemben álló padra. Hosszan, elmélázva figyelte a szomorúfüzeket. Olyan volt, mint fiatalkorában. – Mikor Debrecenben elsőévesek lettünk, rám mindenki azt mondta, hogy: ez igen, végre egy valamirevaló színészpalánta! Nagy szerepekkel kecsegtettek. Azt ígérték, egyszer az enyém lesz a színpad, és lábaim előtt fog heverni az egész közönség! Azt mondták, eljön az idő, mikor minden főszerepet nekem ajánlanak! – hirtelen tarkójára emelte a kezét, aztán ismét ölébe ejtette. – Akkor lebecsültelek. Nem lett volna szabad! Mindig csak álldogáltál, a figyelemtől távol, csendesen – gondolta. Tenyerébe fektette elnyúzott arcát. – Aztán a legnagyobb ellenfelek, és barátok lettünk. Azt állítják, légy az ellenséged barátja, és attól majd neked lesz jobb. Hazudnak! – dühödten állt fel a padról, és fel-alá járkált a sírkőnél. Maga előtt egy követ rugdosott, melyről visszapattannak az esőcseppek. – A barátod lettem. Szerettem volna, ha minden jól megy, ezért félreálltam. Úgy gondoltam, pár évad, és én állok a porondra, de miután téged láttak, nem kellettem senkinek. – A sírkő elé lépett, kezeit zsebre dugta. – Félreálltam a nagy szerepek elől, és egy mihaszna komikus lettem. Te pedig állandóan elégedetlen voltál! Azt mondogattad, hogy nem vagy elég jó. Bezzeg nekem a sikered fele is elég lett volna! – arcát az ég felé emelte, majd ismét a sírkövet kezdte bámulni. – Idefelé a plakátod előtt jöttem el. Tessék! A halálod után is hónapokig emlegetnek, akár régen, egy előadás után – lehajtotta a fejét. – Te itt maradsz az utókornak, 33 évesen, életerősen, vidáman a plakátokon. Sok eredményt, előadást, és az életet hagyva a hátad mögött – gondolta. – Én pedig mehetek bohóckodni, de már nem leszel ott, hogy kacagj rajtam! – leült a padra, haragosan nézte a fénylő betűket. – Itt hagytál, azzal a tudattal, hogy hibás vagyok! Egy semmirekellő komédiás lettem, egy eredményes színész helyett. És még te sem vagy itt, akit megnevettethetnék! – gondolta. Ismét tenyerébe temette arcát.
Fiatal, feketébe öltözött nő lépett a temetőbe. Egy szál virágot tett a sírhoz, és a férfi mellé ült. Vicskay megérezte parfümjének jellegzetes, édeskés illatát. Felemelte a fejét, és a nő ismerős kék szemébe nézett. – Miért? – kérdezte meggyötörten. Egy percig a földre meredve, szótlanul ültek egymás mellett. A nő Vicskayra emelte tekintetét.
– Gyere haza! – Vicskay lassan felemelte fejét. A mélybarna és a kék szempár egymásba mélyedt.
– Menjünk! – szólalt meg végül.
A temető esővizes füve gyászosan hajolt meg a lábuk alatt. Kiértek az utcára. A nap ragyogóan sütött a fejük felett. A színház kupolája mellett színesen ragyogva bandukolt el egy szivárvány.