Szivárványhíd az út végén 1/2

Lara és Léna belecsimpaszkodott Szibillbe, lerázhatatlanul. Igaz, Szibill mindig egy hullámhosszon volt nővére két kislányával, mindig játékos kedvében volt, tudott bánni a gyerekekkel, hiszen ő is majdnem gyerek volt még, alig tizenhat éves. Sokan mondogatták, hogy korához képest fejletlen, vékonyka, de már előrejelzett volt a lányka nővé érése, szépsége.
– Gyere, üljünk fel a körhintára!
– Ne lányok, most nem… már kétszer ültünk rajta, még mindig szédülök, inkább fussatok most anyához és apához, jó? – A két kis ördögfióka szófogadóan szétnézett, majd futásnak eredtek szüleik felé.

Szibill felsóhajtott, nézett még utánuk, majd indult volna, de amint felnézett, szembe találta magát egy fiúval, aki őt nézte kitartóan. Elege volt ebből a zsivajból, gondolta sétál egyet a parkban, de nem mozdult, állta a fiú tekintetét. A fiú megindult felé, a tekintetük mindinkább egymásba fonódott, Szibill csak állt, meg sem tudott mozdulni.
– Szervusz, Dániel vagyok – mutatkozott be a fiú, – Szibill – suttogta a lány, – majd félénken a kezét nyújtotta a fiú felé.
– Hová indultál, veled tarthatok?
– Csak sétálni lenne kedvem, kicsit csendesebb helyen. Menjünk a parkba, ott talán nincs ilyen nagy zsivaj.
Sétálgattak, beszélgettek. Rengeteg mondanivalójuk volt egymásnak. Bár úgy tűnt, mintha időtlen idők óta ismernék egymást, mégis minden információ új volt számukra, s nem tudtak betelni a másik hangjával, mosolyával, keze gyengéd szorításával, szemei ragyogásával.
Mondhatni, szerelem volt első látásra, de nem olyan szerelem, amiről a regényekben szokás írni, nem olyan fékevesztett szerelem, ami arra késztet, hogy őrültségeket csinálj, hanem valami éteri, nyugalmas, csendes, valóságos szerelem, amely az életet felemeli, csodálatosabbá teszi, mint amennyire valójában az.

Később visszamentek a vásárba keresni valami harapnivalót.
– Mit szeretnél, halászlét, pörköltet, vagy rétest?
– Tudod mit, szagoljuk ki, meglátjuk mi ragad magával a leginkább bennünket.
Úgy is tettek. Hogy hol fordultak meg a legtöbbször? Bizony a réteseknél.
– Én a túrósat meg a tököset szeretem a legjobban – szólt Szibill. – Én imádom a mákosat, meg a meggyes túrósat, – így érvelt Dániel. – A meggyes-túrósban benne vagyok, de kérek tököset is – döntötte el Szibill. – Meggyőztél, de tetézzük meg egy mákossal is! – Jó, de csak úgy, hogy megkóstolom a tiédet, nem tudok hármat megenni. – Rendben, mákos felezve!
Rendkívül jót falatoztak, ott a kecskelábú asztalnál, egy árnyas fa alatt. Azután egy-egy üdítővel a kezükben, visszasétáltak a parkba. Ott az óriásfák alatt remekül érezték magukat. Dániel éppen arról mesélt, hogy dolgoznia kell a tanulás mellett, mert kis faluból származik, a szülei nem tudnák taníttatni, kénytelen munkát vállalni.
– Mégis, mit dolgozol? – Futár vagyok, ételhordó futár… kerékpárral rovom a város utcáit hóban, sárban, vagy ilyen szép napfényben, mint amilyen most. Ez bizonyára kettőnk tiszteletére van így, elhiszed? – Még mennyire, hogy elhiszem. Tudod, az én életem sem fenékig tejfel. Szüleim meghaltak, autóbalesetben, tíz éves koromban. Együtt élek a nővéremékkel a szülői házban, a nyakukon maradtam harmadik gyereknek… de nagyon jól kijövünk egymással, a nővéremmel is, a férjével is, nem beszélve a két ördögfiókáról, imádom őket. – Hány évesek a kis lurkók? – Léna most nyolc éves, Lara viszont hat. Tündériek, mintha a húgaim lennének. Jó együtt lenni velük, de még mindig nagyon hiányoznak a szüleim. – Te gimis vagy? Mi leszel, ha nagy leszel?
– Hm, még túl sokat nem gondolkoztam rajta, de imádom a könyveket, nagyon szeretek a könyvtárban tanulni, ott fog a fejem a legjobban. Talán egyszer majd könyvtárban fogok dolgozni is, – mondta nevetve Szibill. – És te, te mi leszel, mit tanulsz?
– Gépészmérnöknek készülök, nagy terveim vannak… talán feltaláló leszek egy napon…

Együtt töltötték az egész napot, egészen elfeledkezve mindenről és mindenkiről. Mintha csak ketten lennének ezen a világon, csak arra figyeltek fel, hogy alkonyodni kezdett.
– Mennem kell, meg kell keresnem a nővéreméket.
– Tudod mit, van ilyen szórólapod? – kérdezte a fiú, majd felmutatta a vásári szórólapot, amit a park bejáratánál osztogattak idejövet – Igen, van! – válaszolta a lány – Írjunk rá egymásnak valamit, s aztán megcseréljük, jó? – Jó! – Erősítette meg a lány, majd toll után kutatott a táskájában.
Volt ott a park végében néhány bódé szerű kis faépítmény. Dániel már ott írt a bódé falához tapasztott papírra. Szibill várt a tollra, mert neki nem volt.
– Nos, elkészültél? – Nem, dehogyis, a tollra várok, nincs nálam toll. Kölcsönadod? – Miután megkapta, szintén a bódé falára tapasztotta a papírt, és éppen írni kezdett volna, de észrevette, hogy a fiú ott áll a háta mögött, s rászólt – Nem leskelődünk, tessék arrább menni!
A fiú arrább ment, majd a másik bódé előtti kőre ült. Szibill írt: Ez a nap volt életem legszebb napja! Majd összehajtogatta a papírt és megfordult. A fiú már nem ült a kövön.
– Dániel! – szólította a fiút, majd futkosott körbe-körbe, majd minden bódét körbe futott, de a fiú nem volt sehol. Kiabálni kezdte a nevét… Semmi jel, semmi válasz nem érkezett. Milyen tréfa ez? Hová lett Dániel? Kiáltozta a nevét, futkározott körbe-körbe, azonban nem csupán Dániel nem volt, nem volt sehol egy lélek sem.
Futott vissza a vásártérre, ott sem volt senki. Nem volt ott egy árus sem, se ördögmalom, se körhinta, nem voltak a nővéréék sem sehol. Haza mentek volna nélküle? Itt hagyták őt? De Dániel hogy hagyhatta itt, egyedül? Még csak el sem köszönt. És itt van a neki írt üzenet… amit ő sem kapott meg a fiútól. Mi történt?
Elment a parkolóba, ahol délelőtt a kocsit hagyta a nővére, de nem volt ott, nem volt ott egyetlen kocsi sem. Ez hogyan lehetséges? Mi történt itt? Látta, hogy már erősen alkonyodik. Kereste a buszállomást, de azt sem találta. Nem járt arra senki, egy lélek se, az út is teljesen üres volt. Állt az út szélén és bámult a messzeségbe. Gyalog kell haza indulnia… Keserűség nehezedett a szívére. Ott feküdt az út előtte egyenesen, teljesen üres volt és puszta minden körülötte. Az út mentén fák voltak, valamikor… de most nem volt semmi, csak az út hömpölygött előtte, s valahol az út végén egy szivárványhíd ívelte át az utat. Szivárványhíd? Már a nap is lebukott. Hamarosan besötétedik… Mégis hogyan lehetséges? Szivárvány? Vagy teljesen megbolondult? Nincs is szivárvány, csak a képzelet játszik vele?…
Elindult hát. Emlékeinek mezejét átívelte a szivárvány, mely ott várt rá az út végén.