Szivárványhíd az út végén 2/2

Másnap

Amelia ott ült az ágya szélén, amikor felébredt. Nézte húgát. Poros volt, piszkos, úgy feküdt az ágyon ruhástul. Mikor jött haza? Mi történt vele? Miért látszik ilyen összetörtnek, elhagyatottnak? Sorjáztak benne a kérdések, kereste rájuk a választ…
– Hol voltál, húgi? Mi történt veled? Mindenütt kerestünk, nem voltál sehol…
– Én is kerestelek titeket, ti sem voltatok sehol…
– Hogy nézel ki, mikor jöttél haza, hol voltál egyáltalán?
– Én ott voltam, nem is volt ott más rajtam kívül… egyedül voltam, mint az ujjam…
– Gyere, szedd rendbe magad és beszélgessünk…
– Nincs miről beszélgetnünk, mindenki otthagyott, egyedül voltam az egész világon… hagyj békén, senkinek sem hiányoztam, hagyjon békén mindenki… nincs szükségem senkire! – zokogta vigasztalhatatlanul.

Amelia felállt, majd szó nélkül elhagyta a szobát. Az ajtóból még visszanézett, majd behajtotta, nem zárta kilincsre, még ott téblábolt kicsit, majd bekapcsolta a tévét. A lányok még nem keltek fel, jól belehúztak, nagyon elfáradhattak előző nap… az asztal már meg volt terítve a reggelihez… leült a kanapéra, gondolta megnézi a híradót.
Azonnal el is kerekedett a szeme, amint a hírolvasó belekezdett a következő hírbe.
– Ma a hajnali órákban, a Bükkös Park három bódéjának egyikében, a parkgondozók egy holttestet találtak. A rendőrség semmilyen bántalmazásra, gyilkosságra utaló jelet nem talált a fiatalemberen, sőt iratai, pénztárcája, kulcsai a zsebében voltak. Inge zsebében egy vásári szórólapot találtak, amire üzenet volt írva egy Szibill nevezetű hölgynek, Dániel aláírásával. Aki ismeri Csillag Dánielt, vagy esetleg látta a tegnapi napon, jelentkezzen a rendőrségen, vagy hívja a következő számot…
Szibill mint egy holdkóros úgy támolygott ki a szobából a hír hallatán, majd a képernyőre tapadt a tekintete úgy hallgatta a hátborzongató híreket. Amikor ott tartottak: „… a holttestet a kórházba szállították boncolásra…” ájultan rogyott össze.

Amelia azonnal talpra ugrott, húgához rohant, szólongatta, pofozgatta, de semmire sem reagált. Elvonszolta a kanapéig, lefektette, majd egy törölközőt vízbe mártott, s azzal mosta arcát, homlokát, közben a nevén szólogatta.
– Szibill, húgocskám… szólalj meg, hallod?…
Szibill lassan felnyitotta a szemét, aztán motyogni kezdett valamit, de Amelia nem értette a motyogását. Majd hirtelen felült… – kettő… öt… kettő…
– Mit motyogsz, húgi? Nem értem, mit akarsz mondani?
– … telefonszám… kettő… öt… kettő… – közben felkelt s a telefon felé indult imbolyogva. Nővére csak ámulva nézte, meg sem mert szólalni. Amikor elérte a telefont, felvette a kagylót és motyogta újra, meg újra a számokat – kettő, öt, kettő… három, hat… három… – tárcsázott. – Rendőrség? Jó napot kívánok! Sás Szibill vagyok. Tegnap együtt voltam Csillag Dániellel a vásárban… most hallottam a híradót… Az az üzenet a szórólapon… nekem szól… Kérem… kérem…
– A címét mondja, kedves Szibill, önért küldünk… ki kell hallgatnunk. Kérem, mondja hol lakik, a címet legyen kedves… – azonban Szibill nem tudott megszólalni a zokogástól. Nővére kivette kezéből a telefont és beleszólt – Halló, itt Szibill nővére, a húgom nem tud megszólalni a sírástól, tudok segíteni?
– Igen, legyen kedves mondja a címet, hol laknak? A húgáért küldünk, ki kell hallgatnunk, legyen kedves diktálja!
– Muszáj most? Nagyon össze van törve, nincs olyan állapotban…
– Kis türelmet kérek, megkérdezem a nyomozókat… Igen, feltétlenül érte mennek, ön is elkísérheti!… Rendben, feljegyeztem, hamarosan ott lesznek.

Csupán annyi idejük volt, hogy Szibill megmosakodjon, átöltözzön. Amelia rendbe tette a haját, s máris hallották, hogy megállt egy autó a ház előtt.
– Húgi, ne haragudj, de nem tudok veled menni, nem hagyhatom a lányokat egyedül, majd megkérem a nyomozókat, hogy hozzanak haza, jó?
Szibill bólogatott, nem szólt egy szót sem. Amelia kikísérte húgát az autóig. Egy nagy tagbaszakadt ember szállt ki elsőnek. Bajuszos, szakállas, mogorva idős ember, érezte, amint húga karja megremegett. A másik ajtón, egy fiatalember ugrott elő, ő vezetett és ő üdvözölte őket elsőként. Be is mutatkozott, kezet fogott velük, majd a fejével biccentett a másik felé mondván, a főnököm.

Alighogy elindultak, a főnök odaszólt a mellette gyakornokoskodó Gábornak – Állj meg a Bükkös Parknál, fiam! – A visszapillantó tükörben Gábor látta, hogy a lány összerezzen és ha lehetséges még a falnál is fehérebb lesz.
– Főnök, talán most mégsem kellene…
– Tedd azt, amit mondtam! – szólt erélyesen az öreg.
A park bejáratánál, amikor megálltak, Gábor gyorsan ugrott ki a kocsiból és ajtót nyitott a lánynak, majd kisegítette őt a kocsiból. Érezte, hogy egész testében remeg. Olyan düh szállta meg, hogy a legszívesebben fenékbe rúgta volta a főnökét.
– Vezesd a lányt a bódékhoz, mindjárt megyek én is…
Gábor kissé fellélegzett, – Menjünk, csak kapaszkodjon belém nyugodtan… segítek, addig még nincs itt az öreg – suttogta a lány fülébe.

Szibill megnyugodott, érezte, hogy a fiatalember együtt érez vele. Ahogy mentek egymás mellett, Szibill megnyílt előtte, mesélni kezdett. Elmondta, hogy ismerkedett meg Dániellel itt a vásártéren, azután a délutánt itt töltötték a parkban. Elmondott mindent, amit a fiútól hallott, amit egyáltalán megtudott róla a megismerkedésük napján.
Amikor odaértek a bódékhoz, akkor bevallotta azt, hogy itt látta őt utoljára. Megmutatta, hogy hol írtak egymásnak a bódé falán, előbb Dániel, azután ő. Addig Dániel hol ült, melyik kövön, és megmutatta a maga üzenetét, és hogy azután hiába kereste Dánielt, nem találta sehol…
– A bódékban is kereste? – kérdezte Gábor.
– A bódékban?… A bódék zárva voltak. Nagy lakat volt mindegyiken, oda nem mehetett be. Egyébként, ha ott lett volna, akkor hallotta volna amint a nevét kiabálom, hiszen nagyon sokszor megtettem, körbe futottam minden bódét, de nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el.
Gábor értetlenül nézett, – A parkgondozók is azt állították, hogy mindhárom bódé lakatra volt zárva, pedig a holttestet itt találták meg, ebben a harmadik bódéban. Megengedi, hogy elolvassam amit írt neki? – A lány bólintott. A fiú széthajtogatta a papírt és végigfuttatta tekintetét az íráson:
Ez a nap volt életem legszebb napja!
Arcán látszott a meghatottság, miközben összehajtogatta újra a papírt, – ezt tegye el, bár lehet, hogy kérni fogják magától, hogy betegyék a bizonyítékok közé.
– Ez azt jelenti, hogy nem kaphatom meg Dánielét. Úgy hallottam a tévében, hogy az inge zsebében megtalálták, amit nekem írt. – Igen, megtalálták, az eredetit biztosan nem kaphatja meg, de majd készítek róla másolatot, és ígérem, ha véget ér a nyomozás akkor az eredetit is elviszem magának.
– Köszönöm.
– Nézze, jön vissza a főnököm, alighanem felöntött közben a garatra… ne féljen, vigyázok magára.

A rendőrőrsön újra kihallgatták Szibillt. Többnyire Gábor kérdezett, Szibill válaszolt, amit már a helyszínen is megbeszéltek. Az öreg nyomozó időközben a fotelben horkolt.
A hangfelvételt a fiú egy szekrénybe zárta, majd a lány fülébe súgta, hogy készít másolatot Dániel üzenetéről, s azután hazaviszi őt. A lány várt türelmesen. Kisvártatva beszólt Gábor az ajtón:
– Mehetünk! – Majd, amikor már a kocsiban ültek akkor szólt újra, – megkérdezem a kórházat, van-e már jelentés Dániel ügyében. – Miközben beindította a hívást, elindult, majd amikor jelentkezett a kórház, szólt: – Itt Angyal Gábor nyomozó, Csillag Dániel ügyében érdeklődöm, született-e már jelentés? – Még nem készült el a jelentés, holnap reggel mindenképpen átküldjük, de személyesen is érte jöhet.
– Köszönöm.

Amikor megállt a ház előtt, akkor vette elő az inge zsebéből a gondosan összehajtogatott papírt.
– Ez Dániel üzenetének másolata. Süllyessze a táskájába, akkor olvassa el, amikor nem látja senki, ez legyen a kettőnk titka, jó?
– A lány tette azt, amit Gábor mondott neki, majd a szemébe nézett, hogy megköszönje, s akkor jött igazán zavarba, mert Dániel ég-kék szeme nézett vissza rá. Elköszönt és gyorsan kiszállt a kocsiból. Gábor még utána kiáltott, holnap hívom, ha megkapom a jelentést!

Szibill a szobájába sietett, s magára zárta az ajtót. Elővette a gondosan összehajtogatott papírt, hogy elolvassa Dániel üzenetét:
„Drága Szibill, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek. Nem volt erőm elmondani neked, de most el kell mennem. Talán csillag leszek, s onnan fentről nézek rád és óvlak, vigyázlak.
Tudnod kell, hogy mindig melletted leszek, ha figyelsz, észreveszed, én leszek az, aki csak jót akar neked és vigyáz rád. Csak figyelj és boldog leszel.”
Dániel

Szibill döbbenten ült az ágyán órákon át. Elolvasta százszor, újra és újra… Dániel tudta, tudta, hogy meg fog halni… Tudta!… A szivárványhíd jelent meg ismét előtte, ami hazavezette őt, majd Dániel ég-kék szeme nézett rá Gábor arcából, újra és újra.