Szívörvény 2.fejezet

Reggel van, de én még mindig nem tudtam felfogni, hogy én vagyok az elnök. Pont én! És nem más! Mindig mondtam Hortenziának, hogy mennyire szeretném, és most megkaptam. Az iskolaelnök gyűléseken vesz részt, de a legjobb dolog benne, hogy tisztelik. Tisztelik, mert segít mindenkinek az iskolában. A tisztelet az olyan dolog, amit a bátyámtól nem kaptam meg. De nagyon édes érzés, ha tisztelnek. E gondolat után kiugrottam az ágyamból, felöltöztem, és elindultam az iskolába. Alig vártam már, hogy lássam Heatherék arcát, amit szétmar az irigység. Mert akkor olyanok, mintha tankkal kergetnék őket. Hogy kik ők? ! Ők az iskolában a menő-nyerő boszorkányok, bár szerintem ultra gáz, amit tesznek. Az ebédlőben a lábukat az asztalra teszik, dobálóznak az ebéddel, csámcsognak. De mások őket menőnek tartják, mert akik szeretik őket, azoknak elintézik, hogy ott lehessenek azon a napon Harmonyéknél, amikor Heatherrel az úgynevezett „filmjüket” forgatják. Egyébként az anyjuk kamerázza őket, és a Star Warsot adják elő. Én nem szerepelhetek benne, de ha szerepelnék, én szeretnék Yoda mester lenni. De nem szeretem azt a két lányt, úgyhogy nem is fogom tettetni magam. El is kergettem a gondolatot. Már ott voltam a kapunál. Kinyitottam, és mindenki felém fordult. Ez zavart, ezért gyorsan beszaladtam az osztálytermembe, ami a folyosó legvégén volt. Hortenzia a padjában ült, és tanult. (Ezek szerint nem készült fel az órára, mert amikor tanul, másnap sosem veszi elő a tankönyvét átnézni. Bezzeg amikor nem tanul, akkor kénytelen átnézni, jobban mondva inkább megtanulni gyorsan a leckét. Ilyen nap nem sokszor akadt idáig az életében. Ő is az ötös tanulók közé tartozik.)
– Üdvözlöm, Elnökhölgy! – mondta nekem, de nem annyira tetszett ez a megszólítás.
– Hortenzia! Kelly vagyok! – dühödtem rá, de tudtam, hogy csak viccelni akart.
– Ja! Bocsi! Milyen elnöknek lenni? – kérdezte tőlem kíváncsian. Fújtam egyet.
– Hor! Eddig még nem is tettem semmit sem! Csak azt tudom, hogy rossz, hogy ha mindenki engem bámul! Én nem így képzeltem el!
Hortenzia erre engem nézett. Úgy, hogy szinte meg tudott volna ölni a tekintetével. Bámult, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ez az érzés oly keserű módon vette el a kedvem a feladatomtól, hogy már majdnem utáltam elnök lenni. De az, hogy arra gondoltam, mindenki rám támaszkodik, az én segítségemre van szükségük, az eszembe juttatott valamit. Most persze még nem, de majd tisztelni fognak. Úgy fognak rám nézni, amit bárki csak kívánni tudott volna magának. Ettől kezdve van rá okom, hogy el tudjam fogadni ezt a dolgot.
– Le akarod mondani? – kérdezte a barátnőm. Csillogó tekintetének nem tudtam ellenállni. Elmosolyodtam.
– Nem! Dehogy! – vallottam be, mintha soha nem is gondoltam volna arra, hogy nem tetszik a rangom.
– Akkor miért… – kezdte el Hortenzia, de a hangja elcsuklott, miközben az arca félelmet sugallott.
Az ajtó felé nézett. Mielőtt még én is hátranézhettem volna, Harmony és Heather már előttem volt. Mintha akartak volna valamit, csak arra vártak, hogy én is feléjük forduljak.
– Gratulálok… ahhoz, hogy… hogy te vagy az elnök! – dadogott Harmony. Én kezdtem örülni, hogy gratulálnak. – Csak az a gond, hogy Heather is az szeretett volna lenni! – folytatta.
Lehajtottam a fejem. Hát ez nem igazi dicséret volt.
– Sajnálom! – mondtam, de egyáltalán nem sajnáltam, egyszerűen csak jófej akartam lenni. (Egyáltalán nem érdekel, hogy Harmony és Heather mit gondol rólam!)
– Van egy ajánlatunk! Ha… ha lemondod, akkor cserébe te lehetsz Yoda mester a filmünkben. – mondták.
Engem ez egy cseppet sem lelkesített. Nem akartam velük szerepelni semmiben, SOHA! És ezt mindenki jól tudta. Már a gondolatába is belerogytam, hogy én velük csatangolok. Hiszen ezt ők is tudhatták volna. Reménytelen esetek. Tehát a próbálkozásuk sikertelen, zéró.
– Semmi pénzért nem állok be közétek! – mondtam büszkén, és Heather arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.
Fújtak egyet, azután hátrarázták a hajukat.(Ez várható volt) Egy ideig néztek, majd kimentek az udvarra.
– Ez durva volt! – szólalt meg Hortenzia.
Bólintottam. Őszintén szólva egy kicsit meglepett, hogy nem szólt be Heatheréknek.

♥♥♥
Az óráknak vége, de nekem még mindig harsog a fejem: Fejbe rúgtak bőrlabdával. Persze a jég csak egy hajszálnyit segített, a fejemen meg nőtt egy nagy dudor. Remek! Visszapakoltam a táskámba, és rohantam haza amilyen gyorsan csak tudtam. A gond csak az volt, hogy a járdát csak félszemmel láttam, de azzal se tisztán. És most még rosszabb lett: elkezdtem fázni. De még nagyon messze voltam a házunktól. Ekkor hirtelen valaki belém gázolt. Elestem. Annyira kábult voltam, hogy nem láttam semmit. Semmit az ég-világon. Nagyon rosszul voltam.
– Úristen! Sajnálom, Kelly! Jól vagy? – szólt hozzám egy fiú hang.
– Warren? – kérdeztem, amikor felismertem.
– Igen! Én vagyok az. – mondta lelkiismeret furdalással.
Most már egész jól visszakaptam a látásomat. Warren megfogta a kezem: segíteni akart nekem felállni.
– Jesszus! Lázas vagy! – kiáltotta, és rögtön eleresztette a kezemet. – Hazaviszlek! – jelentette ki, én pedig csak bólogattam, és fogtam a fejemet.
Felültem a bicikli csomagtartójára, átkaroltam Warrent, és elindultuk haza. Most már égtem is, fájt is a fejem. Gondolom a szüleim már aggódtak, hogy valami bajom esett. Meglepődtem azon, hogy Warren kedves hozzám. Eddig azt hittem utál. Alig szokott hozzám szólni. Habár eddig lehet, hogy azért nem szólt hozzám, mert úgy sincs közös témánk(a németen kívül) nem lett volna miről beszélgessünk.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.
– Igen, de még mindig nagyon fáj a fejem! – válaszoltam. – Egyébként megmondanád, hogy ki rúgta azt a szerencsétlen labdát?
– Hát… ő… izé! Greg! – jelentette ki. Tudhattam volna, hogy Greg volt az, mert ő egyik szünetben sem tudja abbahagyni a focizást. Legszívesebben elvenném tőle a labdát, de amint mondtam: Nem lehet!
Ezután hosszas csend következett. Egyedül a bicikli kattogását lehetett hallani. Becsuktam a szemem. Arra emlékeztem vissza, hogy kiskoromban amikor fájt a fejem, a nagyinak mindig volt valami gyógymód a fejében… Nagyon szerettem a nagymamámat. (Nagyon babonás volt a nagyi!) Mindig azt mondta: „Kellym! Ne higgyél a pokolban! Az ember ezután csakis a mennybe kerül.”. Pedig a halál az már maga a pokol. Örökre elveszíteni azt, akit szeretsz. Elment, és azt szeretnéd, hogy visszajöjjön, de ez nem lehetséges. Aki elhunyt, többé már nem jön vissza, akármennyire is szeretnéd. Mintha jéggel vernének, annyira fáj… Melegség önti el a szívemet, amikor a nagyira gondolok, ugyanakkor az a rossz érzés is visszatér. Nem láthatom, nem ölelhetem meg, nem adhatok neki puszit, és nem olvashatok neki történeteket. Ez a legrosszabb, meg az, hogy nem láthatom, mennyire boldog, amikor mesélem neki, hogy milyen volt a napom. A halál gondolatát már el is űztem. Ekkor Warren fékezett.
– Megérkeztünk! – mondta. Én bólintottam, és megköszöntem.
– Hát… ő… kösz a fuvart!
– Semmiség! Beléd gázoltam! Ez csak természetes!- mondta, és adott nekem egy erőltetett mosolyt. – Akkor…
– Szia! – fejeztem be a mondatát.
– Igen! Szia!
Elköszöntünk egymástól. Halkan kinyitottam a kaput, és bementem a házba. Anyáékat nem láttam. Belopakodtam a szobámba, és lassan becsuktam az ajtót a hátam mögött. Megfordultam.
– Jesszus! – kiáltottam, mert megijedtem Davidtől, aki a szobámban várt. Ugyanazt művelte, mint én. Ez nem igazság! Ez az én egyedi tulajdonságom. Most már nem.
– Jesszus, David! Nem hagyhatnád ezt abba?
– Mégis hol voltál? Már rég itthon kellett volna lenned! – utánozta anyát. Elkacagtam magamat. A hangja most szoprán volt.
– Neked meg mi bajod van?- förmedtem rá nevetve. – Medve úr!
– Bocsi, de olyan jó volt téged megijeszteni. Visszakaptad azt, amit te okoztál velem. Ez meg csak ráadta a hangulatot. Egyébként anyáék nincsenek itthon. Valami megbeszélésen vannak, vagy mit tudjam én.
– Jó! És akkor miért nem hívod át Stellát? – kérdeztem kíváncsian. Itt egy remek esély, hogy jobban megismerjem.
– Álljunk csak meg! Én nem leszek olyan szabályszegő, mint te. Én inkább türelmes leszek, és akkor anyáék áldásukat adják ránk.
– Oké, de David! Ki engedte meg, hogy bent maradj a szobámban? – néztem rá mérgesen. Aztán kérlelően vetettem rá a szememet. – Kérlek, ne mondd meg anyáéknak, de én áthívom Hortenziát.
David egy ideig gyanakvóan nézett rám, majd felsóhajtott.
– Jól van. Rendben. Anyáék 10-re jönnek haza. – mondta. Én tapsolni kezdtem. Erre ő kijelentette:
– De ne hangoskodjatok! Szeretném különösen kipihenni magamat a holnapi klubdélutánra.
– Klubdélután?
– Igen! Olvasóklub!
– Te mióta… ? – kérdeztem, de félbeszakított.
– Azóta olvasok, amióta Stella elmondta nekem, hogy ő szeret olvasni. –mondta. – Na akkor jó éjt!
Én egy pillanatig haboztam, de aztán megállítottam a bátyámat.
– Hé, David! – kiáltottam. – Ez nagyon szép tőled!
David bólintott, majd kilépett a szobámból. Ma már nem szeretném őt szekálni, sokkal inkább szeretnék Hortenziával beszélgetni. Ránéztem a karórámra: 6 óra. Még kereken 4 órám van. De előtte elgondolkoztam magamban. Az emlékezetemből előkerült a ma délután, amikor Warren-nel voltam. Valami velem volt attól a pillanattól kezdve, amint megfogta a kezem. Valamilyen érzés, amivel még sohasem találkoztam. Nagyon jó érzés. Meleg, kellemes. Nem tudom, mi ez. De azt tudom, hogy Warren miatt érzem. Nagyon mélyen belevésődött a memóriámba. Nem tudtam kiverni. S talán nem is akarom. Mi ez? Meg kell tudnom. Nem tudok aludni, míg nem tudom, mi az. Talán Hortenzia meg tudja mondani nekem, de nem! Még nem akarok Hortenziával foglalkozni. Adok még egy kis időt magamnak. Fél órát. Ennyit szánok arra, hogy álmodozzak. De miről? Azt még nem tudom. Megvan! Arról a különös érzésről. Sohasem szánok magamra egy röpke pillanatot sem. Pedig megérdemlem, és milyen jó. Többször kéne tennem. Bár nem hiszem, hogy arra van elég időm. Elnök vagyok. Suli elnök. De nekem ott van Hortenzia, és a családom is. Alig marad időm magamra. Majd csak egyszer beszorítok valahova egy kis időt. Öt perc is elég. De most ennyi sincs. Álmodozásom közben előjöttek a családi emlékek is, sőt, még azok a szép pillanatok, amiket a németes csoporttal töltöttem. Mindig jutott idő a bolondozásra. És milyen szép idők voltak azok. Persze voltak veszekedések, de mindig hamar kibékültünk. Utána már csak nevettünk rajta, és nem is voltunk mérgesek egymásra. Mrs. Soundhill-lel is szép idők voltak. Amikor a legjobbakkal elmentünk versenyre, és az idegeskedés is jól esett, amikor vártuk az eredményt. Amikor helyezettek lettünk nagyon boldogok voltunk, de akkor sem csüggedtünk, mikor nem értünk el helyezést. Akkor is csak azt mondtuk, hogy: „Majd legközelebb sikerülni fog”. Mrs. Soundhill mindig biztatott. – Megint ránéztem az órámra – 6 óra 47 perc. Szépen elkalandoztam. Felálltam az ágyról, és felvettem a telefonkagylót. Beírtam Hortenzia telefonszámát, és felhívtam! Amikor felvette, én szóltam bele először.
– Szia! Kelly vagyok! – mondtam. – Van kedved átjönni egy kicsit? – kérdeztem.
– Szia! Ja… Megyek! – válaszolt. Le is tette a telefont.
Már megint van egy kis időm, mire Hortenzia ideér, de most nem álmodoztam. Bekapcsoltam a számítógépet, és megnéztem a suli honlapját. Rányomtam a „Suli elnök” gombra. Ott volt egy kis beszámoló, és egy bemutató rólam. Hozzászólásokat is írtak. Volt közöttük jó, és rossz egyaránt. De volt olyan is, ami különösen megbántott:
„Kelly? Ez a lány egy nagy lúzer! Nem is értem, miért pont ő lett az elnök! Nem is ért hozzá! Szerintem Heather sokkal jobb lett volna, de most már mindegy! Én ezt megmondom az igazgatónak! Ellene bármit… Na pá!”.
Nem az esett rosszul, hogy ez a különös alak szerint Heather jobb lett volna, hanem az, hogy sok olyan diák van, aki szerint én nem vagyok alkalmas a munkára. Pedig ezt pontosan nekem találták ki! És azt sem tudom, hogy ezt ki írta. Pont ebben a pillanatban kopogott Hortenzia. Kinyitottam az ajtót, és átöleltem. Nagyon örültem, hogy végre valakivel megbeszélhetem a dolgokat.
– Szia! – mondta. – Na mi van? – kérdezte, mert meglepte, hogy én ennyire örülök neki.
– Beszélnünk kell! – jelentettem ki, mire lekonyult a szája.
– Mi a baj? – kérdezte újból.
– Ja nem! Semmi! Semmi bajom! Inkább valamilyen érzéssel van problémám.
Leültünk az ágyra, és elkezdtem mesélni.
– Tudod, hogy megrúgtak bőrlabdával, ugye? – Erre Hortenzia bólintott. – És amikor elindultam haza, akkor Warren belém gázolt kerékpárral. Elestem, és megfogta a kezem. Attól a pillanattól kezdve megfogott valamilyen érzés. Meleg, kellemes, és bizsergek tőle.
Hortenzia elmosolyodott. Mi járhat a fejében? Egy darabig nézett, s közben mosolygott. Majd elkezdett sírni az örömtől.
– Kelly! Te szerelmes vagy! Szerelmes vagy Warrenbe!