Másnap a suliban Hortenzia Rubyval sutyorgott. Én tudtam, hogy rólam van szó, de nem érdekelt. Tudtam, hogy miről beszélnek, és szinte örültem is neki. De nem tetszett, hogy Hor rólam pletykálkodik Rubynak. És az se, hogy ennyi időt tölt vele. De nem bánom. Jól érzik magukat, és nem akarom elrontani a hangulatot. Nehéz lehet Rubynak. Neki Mason még annyit se mond, hogy: Helló! – Jól van, nem akarok beleszólni az életükbe, de Mason szerintem nem annyira jó srác, hogy egy ilyen lánnyal legyen. Rubyt nem is érdemli meg. Majdnem ő volt a legjobb barátnőm. És az igazbarátok megvédik egymást, akkor is, ha az a másiknak rosszul esik. Végül is, ha a barátnőjük pont a rosszfiúba szerelmes, akkor is megakadályozzák a legrosszabbat. Ezzel befejeztem. Megláttam Lisát a terem sarkában. Szomorkodott. Elmosolyodtam, és odamentem hozzá.
– Na, mi a dörgés, Elisabeth? – bohóckodtam. Erre ő is elmosolyodott, és a szeme sarkából rám pillantott.
– Semmi komoly. – mondta, de én tudtam, hogy valami baj van. Mégsem kérdeztem rá.
– Na gyere, te! Menjünk németórára!- mondtam, és átkaroltam. Ha jól láttam, nagyon örült, hogy végre foglalkozom vele. De mégis… Még mindig bántotta valami. Kénytelen voltam rákérdezni. – Lisa, mondd el nyugodtan, hogy mi bánt!
– Hát… Hor… – nem tudta befejezni a mondatát, mert én belevágtam a szavába.
– Mit csinált Hortenzia? – kérdeztem dühösen.
Ekkor Lisa észrevette az arcomon, hogy kezdek mérges lenni, ezért nem is válaszolt.
Én azért még mindig kíváncsi voltam. Na mindegy! Megvontam a vállamat.
Elindultunk. Amikor kiléptem az osztályból, megint megpillantottam Hortenziát. Nem tudom, miért, de valahogyan mérges voltam rá. Éreztem, hogy valami köze van Lisa búskomorságához. Ebben a pillanatban a szívem mélyéről mindenhol Lisa mellé álltam. Fogalmam sincs, miért. Csak úgy. Furcsa dolog volt ez. Beléptünk a németterembe.
♥♥♥
Németóra után kimentem az udvarra, és ott volt Hortenzia. Én közeledtem felé, és csúnya volt az arckifejezésem. Még mindig mérges voltam rá: Lisa miatt.
– Mit tettél? ! – förmedtem rá. Ő furcsán nézett. Kíváncsi volt, miért van ilyen rossz kedvem.
– Miről beszélsz, Kelly? – kérdezte.
– Miért? Nem te… – hagytam abba. Ruby ott volt a hátam mögött, és megbökte a vállamat.
– Kelly! Te beütötted a fejed? – kérdezte mérgesen Hortenzia.
– Kelly! Én nem tudom, hogy mit hittél, de elmagyarázom. Lisával Horról beszélgettünk. Lisa azért volt szomorú, mert ő is, ahogy te, félreértett valamit Hortenziáról kapcsolatosan! Csupán ennyi baja volt Elisabethnek. – magyarázta Ruby. Ráütöttem a homlokomra.
– Sajnálom, Hortenzia! – mondtam.
Hortenzia a fejét forgatta, de láttam rajta, hogy nem igazán mérges. Nagyon megbántottam. Most már magamra voltam mérges. Hogy juthatott ilyen az eszembe? ! Soha, sohasem fogok elfeledkezni erről. Nagyon kínosan éreztem magam már megint. Megbántottam a legjobb barátnőmet. Hangsúlyozom: A legjobb barátnőmet. Sohasem fogok megbocsátani magamnak emiatt. Az egyszer biztos.
– Kelly! – mondta. – Az igazgatónő jelentette nekem, hogy ma lesz az első gyűlésed!
A szemem elkeskenyedett.
– Mi? ! Gyűlés? De mégis hol? És ami a legfontosabb: Mikor? – kérdeztem, mert megijedtem.
– Ma fél hatkor itt a suliban a 8. osztályban. – világosított fel.
– Fél hatkor… – mondtam, és a hangom elcsuklott. De hát akkor még Warrenéknél leszek, mert korrepetálom. Jól van, csak megérti majd.
– Oké! Kösz! – köszöntem meg Rubynak a felvilágosítást.
♥♥♥
Elindultam Warrenékhoz. Tudom, hogy melyik utcában van, de azt nem, hogy melyik ház. Kiskoromban voltam náluk utoljára, a születésnapi partiján. Sarkon fordultam, és megérkeztem az utcájukba. Oldalt néztem a házszámokat. Vajon ráismerek-e még a házukra? Halvány emlékek voltak a fejemben. De nem világosak. Nagyon kuszán voltak. Nem tudtam belőlük kivenni semmit. Az egyik ház mégis ismerős volt. 36-os számú. Ez az a ház. Igen! Egy kicsit megváltozott. A kapuról, és az egyik ablakon lévő kis ragasztócsillagról ismertem meg. Akkor mindig azt néztem, mert nagyon tetszett. Mély levegőt vettem, és odaléptem a csengőhöz. Becsengettem. Két perc múlva hallottam, hogy valaki kilépett a házból. Meleg szellő áradt kifelé. Csikorgott a kulcs az öreg kapuban. Kinyitották. Warren volt az.
– Szia! – köszönt, és a hangja megint olyan lágy volt, mint tegnap.
– Szia! – mosolyogtam.
– Gyere be! – mondta, és elhúzott a kapuból. – Menj csak!
Benyitottam a házba. Nem láttam senkit. Nagyon meleg volt. Beléptem.
– Hol vannak a szüleid? – kérdeztem. Warren kétkedően nézett engem.
– Nincsenek itthon. Senki sincs itthon. Egyedül vagyok! – jött a válasz. Lecsuktam a szemem, és nagy levegőt vettem.
– Fél hatkor mennem kell gyűlésre! – mondtam nagy nehezen. – Jönnél velem? Talán… szünetben tanulhatnánk még. Két órás. 3 szünet lesz közte. 10 perces szünetek.
– Rendben! – válaszolt habozás nélkül. – Akkor van fél óránk még, és utána még fél óránk?
Bólogattam. Én körülnéztem. Warren ekkor udvariasan levette rólam a kabátomat.
– Meleg van! – mondta, és közben mosolygott.
Betuszkolt a szobájába. Teljesen meglepődtem. Nem olyan volt, mint amilyenre gondoltam. Én azt hittem, hogy tele van rallys poszterekkel, vagy nőcis fotókkal, a polcokon tévéjátékokkal. De pont az ellentéte. A falakon bolygóknak, a világűrnek a poszterei. Természettudományos poszterek a szekrényén. A polcon a játék helyett könyvek, mikroszkóp, Földgömb, és térképek. Az íróasztalán jegyzetek, füzetek. A számítógép bekapcsolva, és nem azt láttam, amit David szobájában. Csillagászati oldalt nézegetett. Még, hogy nem jó földrajzos? A jegyzetein a Földdel kapcsolatos ismeretek. Na ez szép. Ha Warren szerint saját maga nem jó földrajzos, akkor eltűntethette volna ezeket, mielőtt ideérkeztem.
– Szép a szobád! – dicsértem meg.
– Sokat változott kiskorunk óta, igaz? – kérdezte, és arcán megtaláltam ugyanazt a kedves, széles mosolyt, amit akkor szerettem meg, amikor belém gázolt.
– Igen! Egyébként… – kezdtem el, de belevágott a szavamba.
– Emlékszel erre? – kérdezte, és egy régi képet mutatott. Ő volt rajta Greggel és Masonnel. A háttérben én voltam, és Rubyt locsoltam le az italommal.
– Igen! Ez a te születésnapi bulidon volt. – válaszoltam.
– Jó móka volt. Amikor Greget öltöztettük be lánynak, ő… vagyis Shanicának. Shani úgy elkezdett sírni, amikor megtudta, hogy az ő hasonmása Greg! – mesélte.
– Igen. – mondtam, de ő nem vett tudomást a válaszomról. Folytatta.
– Te pedig… te akkora bohóc voltál! Mindenkit lelocsoltál a narancsos üdítővel. – lelkendezett.
Warren szerintem nem is akart tanulni. Csakis a régi emlékekről beszélt. Rám sem hederített. Még azt se vette észre, hogy ásítottam egyet. Ő csak mesélt, mesélt, és mesélt. Nem hagyta abba. Én már annyira eluntam magam, hogy karba tettem a kezem, és unottan néztem Warrenre. Örültem, amikor végre abbahagyta, de sajnos megint folytatta. Csak levegőt vett. Annyira gyorsan beszélt, hogy szinte a szavak között nem is vett levegőt. Amikor végre észrevett, gyorsan abbahagyta a mesélést.
– Mi a baj? – kérdezte. Ezek szerint elfelejtette, hogy nem ezért vagyok itt. Annyira belemerült a mesélésbe, hogy elfelejtette.
– Nem tanulunk? – kérdeztem vissza, és ránéztem az órámra. Már majdnem negyed hat volt. – Mindjárt negyed hat! El kéne kezdenünk, Warren! Tényleg… – nagyot nyeltem. – nagyon viccesek az emlékeid, de nem érünk rá ezzel foglalkozni.
Szemmel láthatóan nagyon csalódott volt. Leakasztott fejjel bámulta a padlót. Egy ideig csendben voltunk. Mélyeket lélegzett.
– Sajnálom! – mondta bocsánatkérően. – Nagyon belefeledkeztem az emlékekbe, és elfelejtettem… hogy miért vagy itt.
Bólintottam. Rámutattam a tankönyvekre. Warren felvette a földről. Sóhajtott egyet.
– Na, akkor kezdjük el! – mondta.
Én tudom, hogy ő a legjobb földrajzból. De Hortenziának nem hiszem el, hogy Warren szerelmes belém. Nem is merem elhinni. Miért nekem kell tanítanom őt? Miért nem ő tanít engem? Ezer különböző kérdés kavargott a fejemben. De a miértekre, és a hogyanokra a választ nem tudtam.