8. Fejezet! ♥
Egy új hét vette kezdetét hétfőn. Az új osztálytársunk nem tett rám semmiféle jó benyomást. Egy újabb reménytelen srác. Johnny Sulley elég furcsa embernek tűnt. Barna haj, aranybarna szem, szakadt, régimódi ruhák. Ezeket láttam, amikor ránéztem, és eléggé zavarban voltam. A srác ízlése elég durva, ugyanis ők nem szegények, és ezt a tanárok is megmondták. De akkor miért jár ilyen ruhákban? Ezt nem értettem. Azért volt olyan pillanat is, amikor tényleg idegesítő volt Mr. Sulley. Az egész hét úgy telt el, hogy minden nap minduntalan engem bámult. Az viszont még furcsább, hogy Warrennel mindig együtt van, úgy, mintha évek óta ismernék egymást. Viszont amikor együtt látom őket, állandóan veszekednek. Ezt sem értettem, de nekem oly mindegy, hogy mit csinálnak egymással. Aztán jött a másik furcsa dolog. Pénteken végre megint jött iskolába Debbie és Peter (Betegek voltak, és az orvos négy napot igazolt nekik), és amikor meglátták az új fiút, rögtön odaszaladtak hozzá. Szintén úgy viselkedtek vele, mint egy régi ismerőssel. Persze amikor rákérdeztem, csak azt mondták, hogy „Hosszú történet…”. Tisztára megőrültem, megbolondultam, mert már kezdett Johnny az idegeimre menni. Olyan volt, mint egy filmben. Jó kis rejtély! Az új srác valakinek talán mégsem új ismerős? Nekem mindenesetre nem rémlik semmi. Ma már hétfő van, egy hét eltelt, és itt vagyok Hortenziával és Rubyval az ebédlőben. Ez a nap is olyan, mint a többi nap volt a múlt héten, szörnyű. Rémesen! A legaggasztóbb az, hogy Johnny már megint engem bámul, és én is őt. Természetesen megint Warrennel volt, aki csendesen evett, és nem fordított különösebb gondot senkire. Johnny ellentéte. Mr. Sulleynak óriási szemei voltak. Már nem bírtam a nyomást, elfordultam tőle. A két barátnőm mindkét vállamat megbökte.
– Már megint Johnny? – kérdezte Ruby. Bólintottam.
– Kelly, mondd csak! Elárulnál nekem valamit? – kíváncsiskodott a másik barátnőm is. Ismét bólintottam. – Mi bajod van vele? Szerintem nagyon kedves!
– Ó, igen? Hát nekem nem igazán kellemes, hogy múlt héten is, és most is, azaz végig engem bámul, amióta idejött… – elgondolkoztam. – Á, mindegy! Inkább úgy teszek, mintha nem venném észre, de az nehéz lesz.
Megint odanéztem: még mindig engem bámult. Csúnyán néztem rá, és megint elfordultam.
– Na, készen vagytok? – kérdeztem.
– Aha! – mondták egyszerre a lányok.
Lassan végigszlalomoztunk az asztalok között. Ki akartam menni az ebédlőből, de Mr. Sulley, az új srác pont az ajtónál állított meg. Kimehettem volna, de Warren is az utamat állta, ő persze most sem akart tőlem semmit, csak az a Johnny. De mit? Amikor meg ki akartam kerülni, azt sem engedte, megfogta a vállamat. Kezei erősebbek voltak, mint hittem. Nem bírtam lerázni magamról.
– Kells! – szólított meg. (Ez a megszólítás, amit hallottam, az ő szájából meglehősen idegesített, mert apukám szokott így hívni.)
Én nem akartam megkérdezni, hogy mit akar. Épp menni szerettem volna, és a lányok is már mögöttem voltak. Arrébb léptem. Újra ugyanazt reagálta a srác. Ez ment még két percig. Amikor már belefáradtam, kénytelen voltam megkérdezni, hogy mi a baja.
– Mondjad! – mondtam idegesen. Értetlenül nézett rám.
– Hé, Kells! Miért vagy rám mérges? – kérdezte, mire meglepődtem. Hogyhogy nem tudja?
– Hadd legyen az én gondom. Egyébként Kelly a nevem. – mondtam, és karba tettem a kezem. – Na, most már mehetek? – kérdeztem, mire végre elállt az utamból.
Végre elindulhattam. Nem akartam ezzel a fura alakkal szót váltani. Épp amikor elindultam, szerencsétlenségemre megint megállított.
– Nem tudom… mi rosszat tettem? – tudakolta.
– Hát… kérdezd magad… – azt akartam mondani, hogy „Kérdezd magadtól.”, de a hangszálaim összezárultak. Nem tudtam beszélni. A torkom elkezdett sajogni, és valami arra kényszerített, hogy mást mondjak, az igazat. Azt, hogy mi bajom Sulleyval. – Légy szíves ne bámulj engem folyamatosan! Idegesítő! – mondtam.
Szemmel láthatólag elmosolyodott. Az igazat akarta, és most megkapta. Végre eleresztette a vállamat. Tovább léptem, de könnybe lábadt a szemem. Próbáltam sietni hazafelé, észre nem véve, hogy mögöttem követnek a barátnőim, kétségbe voltam esve… Beszélgetni is egyszerűen félelmetes vele. Sosem azt mondom, amit én szeretnék, mert nem tudom kimondani. Olyankor összezárulnak a hangszálaim, és olyat mondok, ami eszembe sem jutott. Például azt sem szerettem volna elmondani, hogy mi zavar engem, mert most direkt kedvesebb lesz hozzám, holott én azt szerettem volna, ha magától rájön arra, hogy mi bánt engem. Kísérteties. Olyan, mintha valami mágus lenne, és arra kényszerítené a társait, hogy azt mondja, amit ő hallani szeretne. Nem tudtam kitalálni, mitől van ez. Amióta Johnny idejött a suliba, azóta mindig valami furcsa dolog történik. Olyan, amiről eddig hallani sem véltem, és nem is gondoltam, hogy valaha meg fog történni. Már előtte is összekuszált volt az életem, de mióta ez a fiú idejött a sulinkba, minden fenekestül felfordult.
♥♥♥
„Hazafelé is követett. A szívem ekkor furán dobogott. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem, de nem is akartam megtudni. Jött utánam nagy léptekkel, sátáni szemekkel. Próbáltam szaladni, de nem ment. Az utcánkban sötét volt, nem tudom, hogy kerültem ide. Olyan érzésem volt, mintha valaki fejbe vágott volna valamivel. Fájt a fejem, a lábam, a szívem körül is fájt, a mellkasom, és fájt az egész karom. Nem éreztem a létemet. Nem voltam önmagam. Johnny követett, és féltem, mert nem tudtam, hogy mi fog történni velem. Pár perc, és már a szememmel is homályosan láttam. A szívem egyre lassabban dobogott. Hátranéztem: még mindig ott volt Mr. Sulley, de ő tudott futni. Én nem. Ekkor Warren hirtelen ott termett előttem. Nem hittem a szememnek. Megfogta a kezem, de én már elgyengültem. Nem volt erőm, a lábaim megmerevedtek, és összeestem. Még láttam homályosan Warren kétségbeesett arcát. Csak ennyit mondott:
„ – Kelly! Sajnálom… nagyon, nagyon sajnálom!” – és eltűnt minden a szemem elől. Hallottam még Warren sajnálkozó hangját, és Johnny is szerényen szólítgatott engem, most értettem meg, hogy már ő is ideért hozzánk. Ez volt az utolsó amit éreztem, hallottam, de nem láttam. Ott feküdtem a hideg úttesten, de már nem volt bennem élet…”
– Kelly! Kicsim! – szólított meg valaki, hihetetlennek tűnt. Felsikítottam, és a szemeimet sikerült kinyitnom… Csak álom volt. Egy iszonyatos álom. De már vége. Anyukámat láttam magam előtt.
– Hol vagyok? Hány óra? Milyen nap van? – ezek voltak első kérdéseim. Az álmom olyan valósnak tűnt, hogy már az idő múlását sem éreztem meg. Anya sóhajtott.
– Ó, Kells! – mondta. – Még mindig nem fejtettem meg, hogy miért zokogtál, amikor hazajöttél. Mérges is voltál rám, és beszaladtál a szobádba. Elaludtál.
– Anya! Még mindig nem válaszoltál pár kérdésemre! Milyen nap van? Hány óra? – kérdeztem.
– Kicsim, még mindig hétfő van! Négy óra! Körülbelül másfél órát aludtál. – válaszolta. Én megkönnyebbültem, de hirtelen mérgessé változott az arcom.
– És mi a csudának ébresztettél fel? – kérdeztem mérgesen, bár nem voltam teljesen mérges. Boldog voltam, hogy vége annak a szörnyű álomnak.
– Kint vár Debbie az udvaron!
– Ó! – mondtam, és kikeltem az ágyból. – Megyek azonnal!
Öt perc alatt felöltöztem, a kedvenc lila fölsőmet és farmeromat vettem fel. Kimentem Debbiehez. Amikor kiértem az udvarra, nem vettem egyből észre. Kinéztem a kapun, hátha kint van, de ott sem volt senki. Aztán hátramentem a kertbe. Közben körbenéztem. Utálom a telet. Kedvenc évszakom a tavasz, mikor nyílnak a virágok, virágzanak a fák, és mindennek kellemes az illata. De még sajnos tél van, bár a hőmérséklet alapján akár ősz is lehetne. A kertünkben a fák még mindig lombkorona nélkül álltak. Ott volt Deborah a két almafánk között. Peter most nem volt vele. Elmosolyodtam.
– Hát itt vagy! Mizujs?
– Van kedved lejönni a focipályára, Kelly? – kérdezte reménykedve.
– Mennék én! Attól függ, hogy kik jönnek velünk. – feleltem.
– Peter és Johnny. – mondta, mire én a szemöldökömet húztam. Debbie ezt észrevette, és sóhajtott egyet. – Ne már, Kelly! Baj, hogy jön Johnny is?
– Igen. – mondtam határozottan.
– Hogyhogy? – kérdezte kíváncsian.
– Szerinted én megférek egy helyen Sulleyval? – kérdeztem undorodva. – Most is rémálmom volt miatta. Ráadásul ő volt a főszereplő.
– Na, jó. Az álmodról még beszélni fogunk! De most ne zavarjon Johnny! Rendes fiú egyébként. Kérlek, gyere el a kedvemért! – kérlelt. – Peter is szeretné, hogy elgyere. Na!
Deborah tekintete meggyőzött. Kit érdekel, hogy ott van a rémálmom, ha a barátaimnak fontos az ottlétem?
– Jól van! Meggyőztél! De csakis miattad, és Peter miatt.
Mindketten elmosolyodtunk.
♥♥♥
A pálya tele volt. A fű cseppet havas volt. A nézőtéren már csak kevés hely volt. Én a legfölső sorba akartam ülni, de Debbie ragaszkodott hozzá, hogy Johnnyhoz üljünk a legalsó sorba. Én egy darabig elleneztem, de a végén engedtem a barátnőmnek. A fiúk már mezben voltak, a pályán várakoztak az ellenfélre. Mezük fekete-kék színű volt, az ellenfélé pedig narancs-vörös. Amint láttam, Deborah egyből kiszúrta, hogy Peter hányas számú mezben van, mert odaintett neki, amikor a fiú idefordult.
– Pete a kilences mezben van! – mondta.
Tudtam, tudtam, hogy el is fogja nekünk mondani. Ekkor hangosan sípoltak. A meccs elkezdődött. Én nem igazán figyeltem, az álmomon töprengtem. Húsz percig. Ekkor a pályára figyeltem, mert Debbie megbökött. (Pont úgy, ahogy Hortenzia és Ruby szokott.) Peter és egy másik srác egymást lökdösték…, de nem csak lökdösték egymást. Peter szemébe adott a fiú egy öklöst. Peter vissza akart ütni, de még egyet kapott… Eközben a pályán tovább zajlott a futball. „Fuss, nyomorék!” – kiáltották egymásnak Pete csapatában. A fiú idejött közénk.
– Jól vagy, tesó? – kérdezte Deborah, de Peter nem tudott válaszolni.
A szeme körül tiszta lila volt, óriási monoklit kapott szegény. Bizonyára fájt neki. A másik fiú pedig a pályáról a nézőtérbe rúgta a labdát. Eltalálta Debbiet. Peter hirtelen bedühödött.
– Te megőrültél? – kérdezte mérgesen.
Közben még egy labda talált utat a közönségben. Majd még egy közeledett. Elkanyarodott felém. Johnny Sulley ezt nem nézte tétlenül, elém ugrott. A labdát elhárította, én pedig csak néztem.
– Jól vagytok? Debbie? Johnny? – kérdeztem aggódva, de főleg Deborahért aggódtam, Sulleyért csak azért, mert megvédett a labdától.
– Persze! – mondták egyszerre. Ekkor jutott eszembe Peter.
– Pete?
– Jól vagyok, nekem csak a szemem fáj egy kicsit, de amúgy semmi bajom! Csak az bánt, hogy ez a nyomi megrúgta az unokahúgomat! – mondta, és sajnálkozva Debbiere nézett, ő is jól volt. Jól érzem magam, mikor Deborahval és Peterrel lehetek, mert ők magukból szeretetet sugároznak. Nagyon szeretik egymást, sokkal jobban, mintha igazi testvérek lennének. Peter olyan Debbievel, mintha a húga lenne. Én nem láttam még ilyen nagy kötődést, de nagyon tetszik.