Szívünk hangjai

Napkeltekor,amikor egy puha lágy szellő arcomhoz simult,és váratlanul egy kismadár felröppent a közeli fák lehajló ágain közül,éreztem a szívem újra megtelt szeretettel,-rájöttem kedvesemmel mi örökre összetartozunk…Ahogy végig sétáltam a külvárosi sétányon,a felhők formáin néztem.Elérve a villamosmegállóig- ,ahol fülhallgatós rádiómon egy kellemes délovi szerenád szolt.Felidézve sok szép és kedves emléket,amelyet kedvesem által ez a csodaszép varos adott.Eltűnődtem mi is az amit adhatok örökbe szívemből a végtelennek…Emlékszem milyen nagy csodalattal néztem,a kedves kis szomszédnéninél,a Budapesti képeslapokat, amelyet távolban élő kisebbik fia küldött.Azóta mar elhalványultak a lapok,és oly boldoggá tesz az a tudat,hogy ma mar élhettem azokon a tájakon…A villamos ablakán,kinézve oly kedvesnek tűnt minden…úgy ereztem ,lelkileg ide tartozom…Az aluljáróban sokszor latok kedves mosolygós arcokat,sietős gyerekeket,de ezen a reggelen,mintha minden kissé szebbe vált volna körülöttem…Amikor itt tartózkodóm,gyakran átsétálok a kedvenc -VÁCI utcán,a csodaszép Duna korzónál,és mindig bemegyek a Budapesti Belvárosi Plébániatemplomba,ahol mindig teszek piros rózsaszálat kedvesemért és a boldog mindennapokért,mert tudom bárhol járok a szeretet mindig a Mindenható által érezhető.Imádom az Erzsébet hídnál elidőzni,lassan végigsétálni és szeretek felsóhajtani a messzi felhőkig,hogy örökre elmúljon minden önző fajdalmom,és meg több helyet kapjon szívemben a remény,vidámság és a szeretet…Ahogy néztem a hosszú Duna hömpölygő folyását,úgy tűnt,mintha csak egy pici pont lennek ebben a mindig változó ,de oly varázslatos világban,-ahol a modernség egybeolvad a műkincsekkel és örök szeretettel.A sétahajók ahogy megfordultak a vízen,lassan úgy tűnt mintha táncolva oromkacajt szórna mindenkinek.A fehér híd magas tetején átrepült egy sirály,és daloló sóhajával szétszórt minden szeretetet az arra sétáló embereknek.Egy szivárvány tűnt elő a felhők közül,és úgy éreztem,minden változó…akárcsak a saját életünk,kisebb-nagyobb felhőkkel…Az életünk pillanatai a szivárvány sugaraihoz,csodaszép színárnyalataihoz hasonlóak.Ha felnézünk az égre,azt vesszük észre,eláraszt a szépség gyönyöre,aztán picivel később,mar tudjuk azt is ,hogy melyik szín tetszik a legjobban.Mindig vannak kivételes színek,amik jobban megdobogtatják kedves szíveinket.Talán,csak azért tetszenek jobban,mert egy édes első érzést,egy számunkra legkedvesebb élményt idéznek,azt amikor először éreztük kisbabaként,édesanyánk simogató meleg kezet és a fentről fölénk hajló mosolygós védelmező édesapánk szeretetet.Mindannyiunkat lassan mélységesen átölelve, a Mindenható által, a végtelenség olvadt így szét…Amikor leültem a kedves kis padomra a Döbrentei téren,majd néztem az Erzsébet királyné pompás szobránál a sokszínű virágok színeit,úgy tűnt mintha csak játszadozna velem a tér és idő.Akárcsak a fel-fel röppenő tarka kis pillangók táncjátéka,akik örömtáncot lejtenek a piros virágok szirmain…Úgy tűnt, minden oly nyugtató,és mintha megszűnt volna minden mi szomorú…Talán,minden örök és változó,-korok,divatok,évszakok,-de egy valami állandó a szívünkben orzott szeretet,amelyet néha,úgy őrizzük rejtve akárcsak az óceán melyen rejtőzködő gyöngyszemet a kis kagyló.Mert van mikor nem merjük megnyitni a szívünk a külvilág fele,-akárcsak amikor a becsukott kagylóhéj,sötétes szomorú ,amely nem mindig engedi felvillantani igaz gyöngyének fényét…Lehet ,hogy mindannyian azért jöttünk ide a Földre,hogy átadhassuk igaz gyöngyszemeinket szívünk rejteket,egy szeretett társunk fele,mert mindenből lehet több,de a szeretetből soha nem elég.Szívünk egy másik szív elfogadásával lesz igazan teljes,akárcsak azon érzések,amit megtalálunk egy kedves kis öreg néni,kortól megfáradt ,de szelíd tekinteten,-egy kis virág nyíló szirmain,-egy váratlanul tovaröppent sirály szárnyain,-a szívünk igaz hangjain,akárcsak azon pillanatokban,ahogyan egy vidám táncoló kisleány szív-repesve meséli boldog szülei szemeben az aznap átélt élményeit,-egy tovatűnő napsugár,hirtelen megjelenő csodaszép szivárvány…mert minden mi adható az kimondható…a szeretet szívbeli hangjain…Szívünk igaz hangjai szívtől-szívig közelit,egyszer csak szétpattan kihunyó csillagként,a ragyogó nyári éjszakában…mert tudjuk ,ahány csillag,annyi lelek,ahány élet,annyi csillag…HULLÓCSILLAGOK eltűnnek az éjben,mert újra születik valahol talán-délen,akárcsak egy pici kisbaba…ilyenek vagyunk,szívünk igaz hangjain,ha szolunk,mindig visszatérhetünk…AZ ÖRÖK SZERETET FÉNYÉBEN…vagy ,csak egy kis SZERETETT társunk szívében…