SZOCIOFOTÓK I. (igaz történetek, erősebb idegzetűeknek)

Vannak pillanatok az életünkben, amelyeket mindörökre megőrzünk.
Ha nem is jut eszünkbe aktívan nap mint nap, ott él bennünk, álmodunk róla, a múltunknak, tapasztalatainknak részévé válik.
Vannak képek, vannak szagok, amelyek belénk ivódnak, a sejtjeinkben hordozzuk őket, kiirthatatlanul…
S időnként leperegnek előttünk.
Van, amikor a teljes esemény, s van, amikor villanásnyi töredékek, hangok, fények felfakadó játékaként pereg előttünk, mint megannyi pillanatfelvétel…
Egy egész albumra valót őrzök belőlük…s időnként találomra kinyílnak a lapok…

2003.
Hírhedt kerület leghírhedtebb utcája. Még a falak is izzadnak, a házak szinte összeérnek, nincsen terük lélegezni, egymás aurájába torlódnak, szinte egyetlen hatalmas háztömb az egész kerület.
Félek, nyilván.
Igazából nem is félelemnek hívják, s talán nem is a látványtól tartok.
Hanem attól, hogy sosem fogom elfelejteni…
– Egy hete ment be a lakásba. – mondta a telefonáló. – Persze, részeg volt. Kijönni senki nem látta azóta. Az ajtó zárva, nem tudjuk, mi van vele…
A körözést már azóta kiadtuk, amióta megszökött a „rehabról”.
Matematikus doktorként, értelmiségi karrier várt rá. Csinos feleség, két jóravaló, udvarias gyerek, egyetemi tanári állás…hamarosan talán az önkormányzati kis bérleményt is le lehet cserélni egy peremkerületi családi házra, néhány év, és összegyűjtenek annyit…lesz kert, autó, kényelmes igényberendezkedés, önerőből, becsülettel…
Az asszonyka nem bírta kivárni. Talált valakit, aki mindezt azonnal biztosíthatta, és elment. A gyerekeket is magával vitte.
Ő pedig egyedül maradt. Motivációk nélkül, célok híján, s pusztítani kezdte önmagát.
Először csak munka után ivott.
Utána már munka előtt is.
Aztán munka közben is.
Szinte észre se vette, hogy elveszítette az állását.
Később már azt se vette észre, hogy az élet egyáltalán folytatódik körülötte.
Igazából az se tudatosult benne, amikor megtalálták az utcán, és bevitték.
Élt tovább. Vegetált. Nem gondolkodott. Nem értette a gondnokság alá helyezést, de nem is érdekelte. Nem ismert meg, nem beszélgetett, akkor talán már elveszítette azt a képességét is, a kommunikációét. Egyetlenegy esetre emlékszem, ami hasonlított némi kommunikációra: mintha olyan mozdulatot tett volna, amellyel kér egy cigit. Adtam neki. Elszívta, s szó nélkül visszament a szobájába, és lefeküdt…
Aztán telefonáltak, hogy csak szólnak: megszökött, tudjak róla. Nem tudatosan, egyszerűen csak kisétált az intézet területéről. Hogy hogyan, azt azóta sem értem…de sok mindent nem értek. Ez csak az egyik ilyen „nemértem”-dolog az életemben.
Kimentem a lakására, az ajtó zárva. Körözés, persze, ennyit tudok tenni.
S hamarosan jött a bejelentés a szomszédtól, mely szerint látták bemenni. Kijönni azóta senki nem látta.
Az ajtó be volt zárva, ugyanúgy, mint amikor legutóbb ott jártam.
Annyi különbséggel, hogy most nálam volt egy engedély, mely szerint feltörhetem a zárat, egy lakatos segítségével, járőri felügyelet mellett.
Éreztem, TÉNYLEG éreztem, hogy bent lesz.
Két perc, és megadja magát a zár, ne aggódjon, biztatott a lakatos.
Két perc, és… hölgyem, látott már valaha egy hetes hullát, kérdezte a járőr.
A szag, az már ott volt, az már szivárgott az ajtórésen át, még soha nem éreztem, de TUDTAM, hogy EZ az.
Ott volt, valóban.
Azokban a percekben nem voltak érzelmeim.
Egyszerűen csak néztem, tettem, amit kell, mindennemű érzelem nélkül…
Ő volt az első hulla az életemben, akit én találtam meg.

2003.

Szintén hírhedt kerület, de toronyház, kilencedik emelet.
A lakóját sosem láttam, egyszerűen csak kaptam a kirendelő határozatot, mely szerint a gondnoka leszek.
Többször kezelték a pszichiátrián, mert egy régi-régi sokkhatás miatt valami megbomlott az agyában.
Döbbenten olvastam az esetleírást róla:
Egy vidéki gyermekotthonban nőtt fel, meglehetősen elmaradott, mindennemű komfortot nélkülöző intézményben, koedukáltan, kicsik-nagyok, együtt. Ő nagynak számított már, a maga nyolc évével, s szívesen segített a kicsik ellátásában. Etette őket, segített öltöztetni, játszott velük.
Egyik éjjel hatalmas vihar tört ki. A gondozók féltek, s megkérték őt, hogy kísérjen ki egy kis ötévest a WC-re. Ő is félhetett, biztosan. Egészen biztosan.
A WC az udvar végében volt, ők pedig mentek át az udvaron…hatalmas villám…a kicsi ment elől, s az ő szeme láttára égett szénné az apró gyerek.
Ez sok-sok évvel ezelőtt történt. Túlélte, sokkot kapott, s ezután már soha nem volt „olyan”, mint azelőtt. Retardáltként élte tovább az életét. Szellemileg, lelkileg egyaránt.
Megkíséreltem meglátogatni. Senki nem nyitott ajtót.
Aztán megint a szomszédok.
– BIZTOS, hogy bent van. Mintha terhes is lett volna, és most olyan szörnyű szag jön a lakásból, mintha rohadna valami…
Okulva az előző esetből, többé nem indultam egyedül lakást feltörni.
Nehezebben ment, pedig vérprofi lakatost hívtunk. A hevederzárat több, mint fél órán át kellett fúrni. Ültünk a sarokban a linóleum padlón, és találgattunk: vajon bent van, vagy csak ételmaradékok…mert a SZAG, az jelen volt. Nagyon erősen.
Enged már, enged, nyögte a lakatos izzadva, miközben a járőrök unatkozva sóhajtoztak.
Engedett, valóban.
Ahogy kinyílt az ajtó, mindannyian, akik vállalkoztunk arra, hogy belépünk, azonnal kihátráltunk.

Igen, a SZAG.
Nyilvánvaló volt, nem vitás…de ezt is végig kell csinálni.
Fokozatosan.
Csontsovány macskatetem az előszobában.
A fürdőkádban valami véres, magzat-formájú húsdarab.
A kád mellett pedig a nő.
Talán hetek óta…

2003.

Hírhedt kerület pereme.
Hajléktalan szálló, a prérin.
Még nincsen betonozott út, de már ígérik.
Többször voltam itt, viszonylag kultúrált szálló, legalábbis, a többihez képest.
Több gondnokoltam is lakik itt, de most konkrétan egyet keresek. Megbeszélt időpontra jövök, kissé nehézkesen ballagok, egyrészt, fullasztó meleg, homoksivatag-hangulat, másrészt pedig pocakom van, de tökéletesen jól viselem.
Hajléktalan fiú. Néhány évvel idősebb csupán nálam. Kedvelem, mert őszinte. Gyermekien. Enyhe értelmi fogyatékos, sokat sír, mert sokat bántják. Ő pedig becsületes.
Többször előfordult, hogy kért kölcsön egy-egy ezrest. Mindig megadta, amikor megérkezett a fogyatékossági támogatás.
Kellene az aláírása, hogy véglegesen elhelyezzük egy olyan intézményben, ahol élete végéig élhet, ahol felügyelet alatt lehet, gondoskodnak róla. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
Az árok mellett sétálok. Nem sietek, ráhagyással indulok mindig, hogy biztosan odaérjek.
S akkor a SZAG.
Valahonnan a közelből érzem…
Az árokból, talán.
Régen nem kaszáltak errefelé.
Félek széthúzni a gazt…a szag erősödik…muszáj.
Meglátom…
A rendőrök meglepően hamar kiérnek.
– Adjon egy cigit! – kérem az egyiket.
Zavartan néz rám: – De hát hölgyem, ön terhes…
– Ahh, igaz. – nézek a nyolc hónapos pocakomra.

Aznap éjjel megszültem a második Kisfiamat.

2008.

Nem hírhedt kerület. Családi házas, nyugalmas környék. Egymásra figyelő lakók. Olyan, mint egy kisváros, vagy inkább, mint egy falu. Kellemes, rendezett, tiszta utcák.
Házaspár. Alkoholisták mindketten. Néha otthon laknak, néha különböző kórházakban, van, hogy együtt, van, hogy felváltva.
Csütörtökön az asszony elesett a kertben, a szomszédok kihívták a mentőt. Saját felelősségére elküldte őket, és bement a házába…
Azóta nem látta senki kijönni.
A szociális ebédet szállító bácsi szólt, hogy szombat óta nem veszi be az ebédet. Három ételhordó áll az udvaron, és talán valami baj lehet…
Közeli utca, öt perc séta, megyünk.
A rendőröket már kihívták a szomszédok, két fiatalember tanakodott: törjenek, ne törjenek…
Inkább a tűzoltók, nekik egyszerűbb átjutni a kerítésen, itt egy csomó lakat, aztán a házba is be kellene jutni. Nem lett volna nehéz átugrani a drótkerítésen…de inkább nem én. Átugrani még csak-csak, de aztán, hogy odabent mi lehet…
Az egész utca kint állt, nyilvánvalóan.
Amikor a szirénázva-villogva beforduló tűzoltók is megérkeztek, akkor már a szomszéd utca is kint állt…
– Tuti bent vannak, mondom, hogy nem mentek ki, hát figyeltem én, hogy még az ebédért se, ez lett gyanús…
A tűzoltók fél perc alatt beugrottak. Hatan. Idáig tényleg könnyű…
Az ajtó persze zárva. A kulcs érezhetően benne. Belülről. Egyértelművé vált a dolog…
Kezdetleges zár, tűzoltó-szerszámokkal gyerekjáték leverni.
Az első ajtóról sikerült.
A másodikról nehezebben, azt könnyebb volt berúgni.
A harmadik ajtó is zárva volt. Ezt viszont ki lehetett emelni a tokjából, játszva.
Néhány szekrény odatorlaszolva.
Asztalok, székek.
Zsákok.
Mind kidobálták a tornácra.
Néztük.
A tűzoltók visszajöttek. De csak gázmaszkért és kesztyűkért. Volt, amelyik hányt. Kis fiatalka.
Ja, igen…a SZAG…