Szólít a halál

– Csak megnyomom ezt a kis gombot, és összedől a házad, rá a drága kislányodra.
– Ne, kérem, ne tegye! – az anya könyörögve térdelt a férfi előtt.
– De igen – súgta élvezettel, és egyik ujját ráhelyezte a kapcsolóra.
– Dehát… miért csinálja ezt? Hisz nem is ismerjük magát!
A férfi egy pillanatra elszomorodott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán visszatért arcára őrült mosolya.
– Nem baj. Legalább minden zökkenőmentesen fog menni, és én sem fogok sajnálni semmit.
– Tessék!?
– Ugyan már, ez most nem lényeges! Csak egy gombnyomás, és… mm, máris érzem a gyilkolás édes borzalmát!
– De hisz… Ő csak egy kislány! Egyébként sem tudom, mire jó ez… A kislányom… Előtte az élet! Kérem…
– Nem, nem. Helytelen megfogalmazás. – A férfi mintha élvezte volna, hogy húzza az időt. A kis kapcsolót átdobta a másik kezébe, majd ismét az anyára fordult tekintete. – Mögött az élet, az ideje viszont lejárt. Előtte már csak a halál áll, és addig még pokoli kínok várnak rá. Elvégre senki sem élvezi, ha rádől egy ház. – A férfi mosolygott, és a házat figyelte, ahol most felkattant egy lámpa.
– Maga…. maga egy pszichopata! – fakadt ki zokogva az anya.
– Nana! Semmire sem megy a sértegetésemmel. Ne alacsonyítson le holmi pszichopatákhoz!
– Miért, egyáltalán ki maga? Vagy kérdezzem azt, hogy mi? Ilyen sötét lélekkel talán nem is ember, hanem maga az ördög!
– Oh, kedvesem… – a férfi önelégülten elvigyorodott, tekintetét ismét az anyára emelte. – Nem ördög. Én vagyok a halál.
– A halál? – Az anya szeme elkerekedett, ha nem lett volna ilyen borzalmas helyzetben, talán még el is neveti magát.
– Úgy van. – A férfi ásított egyet. – De most már igazán eljött a kislány ideje. Évente csak egyszer van időm sajátkezűleg intézkedni, úgyhogy ki is használnám az alkalmat. Tudja, mindjárt felkel a nap, ami egy kicsit bántja a szemem.
– A nap? – Az anya szemében egy pillanatra felcsillant a remény.
– Miért kell mindent visszakérdezni? Igen, a nap. De ne is próbálkozzon, minden más fényforrást azonnal kioltok. Nézze csak! – A férfi csettintett egyet, mire a házban gyulladt fény kihunyt.
Az anya most már elvesztett minden reményt. Semmi esélye sincs tehát a kislánynak a hosszú, boldog életre. Ez a férfi, aki a halálnak nevezi magát, túl nagy hatalommal bír, és nem kíméli a drága kis lelket sem.
– Nem lehetne – volt az utolsó próbálkoozása -, hogy legalább fájdalommentes legyen?
– Micsoda? – A férfi meglepettnek látszott. – Ja, hogy… – Vállat vont. – Ennyi engedményt igazán tehetek.
Csettintett egyet, majd néhány másodperc múlva mintha egy gyengébb robbanás rázta volna meg a házat, az ablakok szilánkokra törtek, lassan beszakadt a tető, és összedőltek a falak. A porfelhő is elült, és fokozatosan előtűntek a romok.
– És a gomb? – Az anya arcára kiült a döbbenet, már sírni sem akart, és nem akart kislánya halálára sem gondolni.
– A gomb csak ilyen formaiság, tudja, megfélemlítésnek. Nincs rá szükség. Mindegy, most már vége. – A férfi zsebre vágta kezeit, és elindult a sötét utcán.
– Most… most hová megy? – zokogta az anya, akiben lassan körvonalazódott kislánya fájdalmas emléke.
– Elviszem a kislányt.
A férfi mellett halványan derengeni kezdett a kislány lelke. Vidáman integetett anyukájának, aki ettől még keservesebben zokogott, de kicsit talán megkönnyebbült, hogy kislányának immár nem fáj semmi.
– Hová… hová viszi? Nem lesz ott egyedül?
– Ne aggódj! – vigyorgott a férfi. – Nem sokára te is jössz utána.
A férfi és a kislány lassan eltűntek a sötétben, csak az anya maradt ott, könnyeivel és a rettegéssel küzdve.