Szösszenetek a kórházból 4.

Még a vadkacsák is…

Na, tegnap azt gondoltam, hogy ennyi, nincs több említésre méltó sztori, elvégre mi is történhet itt az emberrel két hónap alatt, ez is több volt hát a jóból. Le is csuktam a gépet annak rendje-módja szerint, hogy akkor pihentetem a szemem, már nem tornáztatom az agyam, amúgy is süt a nap, meg szokni kell a friss levegőt. Lassan húzok is haza innen, meg különben is, orvosilag utasítva vagyok a társas érintkezésre. Irány hát a friss levegő, az emberek, hiszen szokni kell a tömeget, ideg és immunerősítőleg egyaránt.
Tehát össze is szedelődzködtem, a papucsot sportcipőre cseréltem, gondoltam, ebben mégiscsak könnyebb szökdécselgetni és tán nem is esek benne olyan könnyedén pofára, mint a csúszós papucsban. Felkaptam a macinacit, jól megkötve, mert szomorúan tapasztaltam, hogy kissé kifogyózódtam ruhaneműimből a nagy jólétben. Nem mondom, hogy nagy hirtelen, fess fiatalember vált belőlem, de abban azért szentül bizakodhattam, hogy talán nem kapnak szívbajt az engem megpillantók. Legalábbis nem azonnal.
Szökdécseléssel, sántikálással, szitkozódással töltött röpke háromnegyed óra alatt ki is értem a kórház fallal körülvett, meggyugatóan túlzsúfolt parkjába. Emberek ücsörögtek, ácsorogtak, cseverésztek és káromkodtak körülöttem. Ez utóbbi mondjuk egy ápoló volt, akit frontálisan elgázolt egy kerekes székes, szédült vénember. Én meg kissé megilletődtem, hiszen az egészségi állapotomra mégiscsak károsan hatna, ha elgázolnának, meg különben is, elég kárt tudok tenni én magamban is, nem kell benne segédkezet nyújtani.
Óvatosan lehúzódtam hát a fűre, naivan gondolva, ha az öreg támadásba lendülne, ott majd szépen elakad a kereke, aztán talán megúszom az orvtámadását. Szerencsémre jó pár szökkenéssel odább elértem egy nyugodtabbnak tűnő, csendesebb részét a parknak. Nagy platánfák, gesztenyefák, amik mélán hullatták a fejemre a hullatnivalójukat – sose vonzott a botanika, így nem részletezem mi minden potyogott alá az égből. Inkább odább vonszoltam magam a mankóimmal. Kezdtem kellően kifáradni, éreztem is hogy ez a túra még sok lesz nekem, de hát hiába meresztgettem szemem, padot még hírből sem láttam a közelembe.
Tovább baktattam, nem mintha annyira jól esett volna a sétálgatás, sokkal inkább, mert volt egy olyan érzésem, hogy simán eltévedtem a nagy bóklászás közben. Ehhez legalább akkora tehetséggel rendelkezem, mint az öntördelésben.
Aztán egyszer csak ott álltam a partján. Egy kis, békalencsés, tavirózsás, pocsolya, ami döglött hal és nyálas béka szagot eregetett magából. Rácsodálkoztam a közepén békésen lubickoló kacsákra. Milyen furcsa. Nem kéne ezeknek már javában pakolniuk a bőröndbe? Cuccolni, jegyet venni és elhúzni délre, mint a vadlibák? Vagy ezek nem is vadak? Egyáltalán ezek libák? Meresztgettem a szemem, hogy rájöjjek miféle állatok lepik el a víz tetejét.
Aztán az egyik visszameredt rám, és jó alaposan megbámulta, ahogy ott tanácstalankodok a medencéjük szélénél. Elindult felém, totál közönyt színlelve. Gyanakodnom kellett volna hátsó szándékát illetőleg, de naivan, én még, meg is örültem váratlan társaságomnak. Remek – gondoltam, tán majd megtudakolom tőle, merre is van a kettes szárny B épülete, a legrövidebb útvonalon, hátha útba tud igazítani, mégiscsak ismernie kell a területet jobban, mint nekem. Már épp kezdtem felkészülni a békés találkozásra, lelkiekben kihúztam magam, végig simítottam kopasz fejem, csak a rend kedvéért elhessentettem pulcsimról egy unatkozó bogarat. Akkor vettem észre, hogy a többiek érdeklődését is felkeltettem. Nagy hirtelenjében, vagy harminc, szárnyas fenevad száguldott felém hangsebességgel.
Fél perc alatt az egész madárcsapat körülöttem csapkodott szárnyaival, csattogtatott csőrével, csipkedték nadrágom szárát, mankóimat, lábamat… mindent, amit értek. Hátrálni próbáltam, de ez a művelet fél lábon igencsak kezdett életveszélyessé válni. Nem maradt más megoldás. Pánikba estem. Kapaszkodtam mankóimba, próbáltam hessegetni az egyre feldúltabb madarakat, hadonásztam a mankómmal, a gipszes lábammal és igyekeztem nagyon kétségbeesett pillantásokat vetni körös-körül, hátha valaki megszabadít ezektől az agresszív dögöktől. Még annak is jobban örültem volna, ha a holdkoros öreg simán agyongázol a tolókocsijával.
Mindenfelé repkedtek a madártollak, meg az ürülék, amin szerencsétlen mankóim össze-vissza csúszkáltak,simán úgy festhettem, mint egy Break táncos,reggeli tornagyakorlat közben. Pedig a tánchoz is totál antitalentum vagyok.
Aztán lábam hirtelen szilárd talajt ért, mankóim is megálltak, mintha bebetonozódtak volna, mikor odapillantottam láttam, hogy a laza, felázott talajba süllyedtek bele, én meg rémülten sikítoztam a felbőszült sereggel, akik mintha egyre többen és többen lettek volna, és eszük ágában sem volt visszavonulót fújni. Álltak körülöttem, követelőztek, háborogtak, rikácsoltak és vérben forgó szeműkkel sakkban tartottak.
Aztán amilyen hirtelen ott teremtek, olyan hirtelen fordultak meg és szárnyaltak a tó túloldalán ácsorgó alak felé. A szívem zakatolt, a lábam remeget, a fejem búbjáig madártoll és riadalom voltam, alig bírtam megkapaszkodni gyökeret eresztett támasztékaimba, hogy halálra váltak visszabotorkáljak a biztonságot rejtő szobámba.
Amikor csatakosan, izzadtan, totálisan kimerülten, a rémülettől még mindig remegve beestem a frissen megvetett ágyamba, az ügyeletes nővér mosolyogva lépett mellém és feltette a világ leghülyébb kérdését: Élvezte a sétát a parkban? Látta a kacsákat? Nem zabálni valóak?
De azok. Zabálni valóak. Citrommal és főt krumplival. Sülve!