Szösszenetek egy pizzafutár életéből

Géza két éve ételfutár. Szívesen mesél élményeiről, a vele történtekről.

– Azt hittem unalmas lesz ez a meló, de tévedtem. Akadnak időnként meglepő dolgok, no meg érdekes emberek. Sokszor volt, hogy némelyiket szívem szerint orrba vágtam volna, de olyan is akadt, aki kiakasztott, vagy megsajnáltam.
– Elmesélsz néhány történetet? – kérdezem.
– Persze! – sercintett egyet, és rágyújtott a cigéjére. – Szóval, az a legegyszerűbb gondolnátok, hogy valaki megrendeli a pizzát, elviszem, fizet, és pá. Vagy ad borravalót, vagy nem, ez az ő dolga. Ha kapok, megköszönöm, és csá! S már megyek is tovább. De…- hallgatott el jelentőségteljesen, vannak igazán különleges esetek. – A minap, egy férfi rendelt pizzát. Harmadik emelet, szerencsére van lift, mert bizony a lábaim időnként fájnak, hisz én sem vagyok mai gyerek. Szóval, kinyitja az ajtót, atlétatrikóban, a hasa kilóg, borostás, és illuminált állapotú. Jaj! –gondoltam, ez nem lesz egyszerű eset!
– Meghoztam a pizzát!
Rám néz a vizenyős szemeivel, böffent egyet. –
– Na, adja már! – förmed rám.
– Előbb a pénzt – mondom én.

Bemegy a lakásba. Várok. Várok, türelmesen. Aztán már türelmetlenül, hisz még sok helyre kell mennem. Sehol senki. Bekukkantok, beljebb lépek.
– Uram! Helló! A pizza árát kérném! – Hát a fickó, az ágyon fekszik, elaludt. Most mit tegyek?
– Ilyenkor mi a szokás? – kérdezem.
– Beszóltam a központba, ott mondták jöjjek el, csukjam be az ajtót. Így is tettem.
– El is emelhettél volna valamit.
– Mit gondolsz te rólam? – szólt rám mérgesen. – Mindjárt nem mesélek tovább!
– Bocs, csak úgy kicsúszott a számon. Folytasd! Tudom, hogy te becsületes vagy.

– Na azért! Soha életemben nem csentem el semmit. A másik eset, az régebbi sztori. Szintén emeletes házba mentem. A kaputelefonba egy búgó női hang szólt bele:
– Jöjjön, negyedik emelet.
Csöngetnem sem kellet egy túlsminkelt nő ott állt csábosan az ajtóban, ledér hálóruhában. Nem mondom, jó alakja volt, nem is nézett ki rosszul. Sejtettem miből tengeti az életét.
– Itt a pizza! – nyögtem ki. – A melléről alig tudtam levenni a szememet. – el tudod képzelni a látványt? – vigyorgott.
– El – felelem.
– Azt mondja: Természetben is lehet fizetni, kedves futárka?
Köpni-nyelni nem tudtam, de aztán kinyögtem, hogy nem. Kifizetett, csókot dobott és becsukta az ajtót.
– Hú – nyögtem. Ez azért nem mindennapos, ugye?
– Nem, persze, hogy nem. De vannak még unatkozó szépasszonyok, akik behívnak egy kávéra, vagy üdítőre.
– Ezeket elfogadod?
– Nem, sietnem kell tovább. Jó, volt, hogy egy pohár vizet kértem, de nem mentem be, a folyosón megittam. Aznap, pokoli hőség volt, csak azért.

Aztán egyszer volt egy nagyon szomorú esetem. A címen egy kislány nyitott ajtót.
– Meghoztam a rendelést! – mondtam neki. – Apukád, vagy anyukád?
– Anyu nem lakik már velünk, apu a szobában van.
– Akkor szólj neki, mert tudod, ki kell fizetni, és sietek is.
– Alszik –válaszolta.
– Alszik? Hát akkor keltsd fel!
– Nem lehet, mert akkor mérges lesz. Megivott egy-két sört, aztán…
Itt befejezte a mondatot.
– Kirendelte a pizzát?
– Hát én – hajtotta le a fejét. Éhes voltam, és ez a szám, benne volt a telefonjába. Nem ettem, csak reggel egy szelet zsíros kenyeret. Most már nagyon éhes vagyok. Nincs semmi itthon. Üres a hűtő. Nagyon tetszik haragudni? Úgy nem lehet, hogy apu, ha felébred és jól lesz, majd kifizeti utólag? Ennyi pénzem van – mutatta a markában lévő aprót. Tudom, nem sok és nem elég.
– Tudod mit? Edd meg a pizzát, én, meghívlak rá. Majd a borravalókból kifizetem. Jó étvágyat! – azzal a kezébe nyomtam a dobozt, és a lift felé indultam.
Láttam, hogy könnyes szemmel, csodálkozva néz rám.
– Köszönöm! – rebegte. Bácsi! – Szólt utánam. Elvinné a dobozt. Kirakom belőle gyorsan egy tányérra, beviszem a szobámba, mert ha apu meglátja, akkor…- megint nem fejezte be a mondatot.
– Persze! – feleltem. A dobozzal a kezemben beszálltam a liftbe.
– Hú, ez igazán szép volt tőled! Szegény gyerek! – sajnálkoztam.
– Igen! Hülye, alkesz szülő! Minek az ilyennek gyerek! – mondta szomorúan Géza. – Szóval vannak ilyen esetek is. –Persze, szerencsére ez ritka. Na. elszaladt az idő, mennem kell. Majd legközelebb folytatom, ha érdekel. Van még egy-két történet a tarsolyomban.
– Jó, hívj, amikor lesz időd mesélni!
Azzal elindultam hazafelé.