Már kezdett sötétedni. Hirtelen úgy döntöttem, elmegyek venni valamit, leginkább pulóvert, mert jön a tél, csinos akarok lenni, de lehet, hogy más is megtetszik. Gyorsan sikerült felöltöznöm, kezemre húztam a csuklómerevítőt, de még így is hasogatott, olyan erős fájdalmam volt. A villamosra várva eszembe jutott, épp ma már voltam a Plázában, így, hogy ismételten megyek, szorongásom csökkent, úgy éreztem. Apuval találkoztam ott, szegény, milyen sovány volt, nyaka előre hajlott, a feje is emiatt picit előre csúszott, úgy láttam, ez egy rögzült fejtartás, csoszogva, igen lassan, bizonytalanul jár már. A pláza élelmiszer boltjában jártunk, ő vett valami vacak szeletelt kenyeret, vajat, én kiflit és vajkrémet. Keresett ilyen satnya wc papírt, a legolcsóbbat, és a hosszú sorban álltunk, mikor elmagyarázta, hogyan használja ezt a wc papírt. Precízen részletezte, egy kockát letép, négybe hajtja, és miután végzett, csak hozzá érinti, leitatja, és kész, ez a legjobb wc papír, tette hozzá.
Nem mertem belegondolni, hallják-e ezt mögöttünk a sorban. Segítettem bepakolni, majd végtelen lassan eljutottunk a megállóig, ahol is elváltak útjaink. Itthon az ajtóm előtt a lábtörlőn várt az ebédem, nehezen lehajoltam érte, és arra gondoltam, ma hozták utoljára, innentől az új helyen fogok ebédelni. Ebéd után csak feküdtem. Szégyenérzet ide, szégyen oda, felhívtam új helyemet, hogy bizony én ma nem megyek, mert a filmklubot nem tudom végigülni. A fiatalember vidáman rákérdezett, azt a negyven percet? Igen, nem tudom…Vidámsága oly jó érzés volt, egész késő délutánig hatott rám, és erőt adott. Szabi egy csillogó szemű, igen szimpatikus, helyes, jókedvű segítőm, de új helyemen mindenki tündérien aranyos, Blanka és a többiek, a Vezetőnk pedig a leghelyesebb, idősödő lelkész, a csoport lelke is egyben. Tiszta, őszinte természetű, és ő is vidám, felszabadult, vagy egyszerűbben mondva laza. De a legjobb értelemben. Lelket önt belénk. Ezeken révedezve jutott a pulóver eszembe. Veszek egy szépet, csinosat, jó meleg legyen…s már indultam is. Így másodszorra valóban kisebb szorongással. A plázában több boltot megnéztem, egy vastag, puha, szürkésfehér tetszett meg, és egy pirosas, bordó csíkokkal. Mivel drágák voltak, a fehér mellett döntöttem. Ekkor jutott eszembe a Cavinton recept és a patika, vajon nyitva van még?-és már mentem is kiváltani, a patikus aláíratta velem, hogy átvettem. Vajon miért? Majd elhatároztam, hogy ha már ott van a közért két méterre, veszek valami finomat. Nyílt az ajtó, egy biztonsági őr ült a monitorjai előtt, és ettől hányingerem lett. Szóval figyelnek minket, lopunk…szép…! Banbán járkáltam, s minden finomat kosaramba pakoltam. Többek közt 15 deka paprikás szalámit is. Meglepően gyorsan sorra kerültem, a pénztáros minden jót is kívánt, ez jó érzés volt, szívem megkönnyebbült. Már teljesen sötétben indultam hazafelé, iszonyú nagy tömegben. Senki sem rohant, az emberek higgadtak, nyugodtak voltak, lehet, hogy teljesen természetes így péntek este hétkor a tömeg, gondoltam. Hamar jött a 17-es, tömve volt. Nem érdekel, határoztam el, leülök, bármi lesz. Alig tudtam emelni lábamat, felhúztam magam a villamosra, és volt is egy hely, ahova azonnal leültem, bár tudtam, mögöttem egy botos idős néni szállt fel. Egyrészt nem érdekelt a néni, másrészt kíváncsi voltam, mi lesz, így, hogy neki nem jutott hely. Merev derékkal még a leülés is nehezen ment, lábamba belehasított a fájdalom, és senki nem érdekelt, csak hogy leülhessek, gyorsan, minél előbb. Ahogy ez sikerült, egy korombeli hölgyet vettem észre. Azt a felháborodást! Nyilvánvaló volt, mire gondol. Szerencsémre két fiatal serdülő kislány épp felállt, a botos néni leülhetett mégis. Ekkor fixálni kezdtem azt a hölgyet, ő is engem. Mondhatni, pimaszul néztem rá, s azt gondoltam, hát igen, ilyen rettentő neveletlen vagyok, leülök, pedig milyen idős a néni, milyen pici, apró termetű, és bottal van!
A nő nem mert megszólalni, csak csóválta fejét, amikor is észre vette a kezemen a csuklómerevítőmet. Tovább figyeltem reakcióit, láthatóan elvörösödött és elszégyellte magát, majd arcára ült a "de hülye vagyok" érzés, vagyis hogy gondolkodni kéne ítélkezés előtt vagy helyett. Elégedetten fordultam lábbal a néni felé, és figyeltem. Csinos volt és fiatalos. Bizony, bizony, hiszen a 2. kerületben utazgatunk mi itt a 17-essel! Szép ősz haján látható volt, hogy épp aznap járt fodrásznál, szép piros selyem sál a nyakában, aztán később, mikor két megálló után leszállt, mozgása könnyed, megfelelően gyors volt, a bot szinte felesleges, de hát miért ne? Rengeteg minden eszembe jutott, aztán keserű érzésekkel én is leszálltam. Headsetet betettem, ahogy mentem fel az emelkedőn, erős derék és lábfájdalmaimmal, lassan, nehezen. Talán mégsincs gerincsérvem! Másnap lett volna az MR, de reggel hívtak, hogy hibás a gép, áttesszük egy héttel későbbre. Nem baj, valamiért még jobbnak is éreztem, lehet, hogy az esti időpont miatt…
A három emeletet gyötrelmes kínok közt másztam meg, majdnem sírtam. A szobámban aztán ledobtam szatyraimat, kicsit megkönnyebbülve elkezdtem kóstolgatni, amit vettem, kis szalámi, chips, meg a többi. A szalámis zacskóra lopásgátló volt ragasztva…ajaj-gondoltam, hát így, szóval ez van! Nyilván! Lopunk. Mindenki lop. 15 deka szalámit! Miféle világ ez! Már 15 deka szalámira is ragsztanak ilyet, és még az őr is ott ült három monirorral. Mit feltételeznek rólunk?…
Hamar múlt el minden rossz érzésem, amit mai napom miatt éreztem, a lelkészre, Blankára, Szabira és a többiekre gondoltam és mosolyogtam, szívem megtelt reménnyel, szeretettel, és hálával.