Szüzek tánca

Az aratóünnepet mindenki megülte. A pincesor előtti széles, lejtős pázsiton kis csoportokat alkotva mulatott a falu népe. Ünnepelte az életet, a szerelmet, a nyarat. A pincékből jókora hordókat gurítottak fel a fiatalok, és minden, magára valamit adó család nagy asztalt terített, tele minden jóval.
Azzal telt a nap, hogy az emberek körül járták a barátok asztalait és beszélgetek, ettek-ittak együtt.
A hangokból ítélve délutánra néhányan már túl voltak a kifinomultabb körökben "szalonspiccnek" nevezett állapoton, és nem átallottak ordítozva nótázni, de ez sem zavart senkit, hely volt elég. Még a vadgalambok turbékolását sem zavarta meg a jegenyesoron.
Kálmán a sánta postás, ki tudja hányadik pohár bor után, arra esküdözött, hogy a trónörökös merénylet áldozata lett, de persze most sem hitt neki senki.
A kéz a kézben sétálgató szerelmespároknak vagy fél kilométert kellet mélán andalogniuk a legközelebbi cserjésig, hogy ott aztán kivetkőzhessenek mélaságukból.
Minden az évszázadok óta szokott módon zajlott. Nem is vette észre senki, hogy jött volna, egyszercsak ott volt köztünk az idegen, s ahogy útbaigazítást kért, majd szót váltott az egyik társasággal, már nem is tűnt annyira idegennek.
Hellyel, ennivalóval kínálták. Evett is, ivott is egy keveset. Nézte a mulatozó embereket, csendben hallgatta a történeteiket. Bert – ez volt a neve – néha kérdéseket tett fel. Akkor nem is találtam furcsának a kérdéseit, például hogy miből van az étel, amit eszünk, vagy hogy meg kellett-e ölni a disznót a húsáért, és ilyesmiket.
Naplementekor – mint minden aratóünnepen – kezdődött a "Szüzek tánca". A falu eladósorban lévő hajadonjai táncolták. A ruhájuk hímes, a hajukban virág. A lemenőnap utolsó sugarai és a tűz embermagas lángjai egészen különleges fényhatásokat hoztak létre. A táncolók mintha csak lebegtek volna ebben a misztikus fényben, virágkoszorúikkal úgy néztek ki, mintha valami tündérvilágból csöppentek volna ide. Pedig nagyon is evilági, húsvér lányok voltak. Érettek, fiatalok, teli vággyal, és hitemre a legforróbb tűz a szemükben égett.
A táncolók körét egy másik zárta szorosan körbe. Az első sorból vágyakozva néző legények vadul, sötéten izzó tekintete. Szemükben mint megannyi apró máglya tükröződött a középen lobogó tűz. S amikor egy pillanatra elsuhant egy-egy lány árnyéka előttük, akkor látszott a saját belső izzás. Tudattalan, ösztönös, állati.
A "Szüzek tánca" után, a legények derékon kapták a lányokat és a falu apraja-nagyja táncolt, mulatott bele az éjszakába.
Éjfélre a táncoló párok közül sokan elszökdöstek, az idősebbek elfáradtak, a legtöbb család felkerekedett, és hazaindult. Kiürült a pincesor előtti nagy pázsit. Nemsokára már csak mi öten ültünk körbe egy tábortüzet a barátaimmal és Berttel. Amikor egyikünk megkérdezte tőle, hogy mit keres erre, azt válaszolta, hogy különféle életformákat tanulmányoz. Úgy gondoltuk, hogy biológus hallgató – vagy kutató lehet. Mint később kiderült, nem jártunk messze az igazságtól.
A sokadik pohár bor után arra a kérdésre, hogy hová valósi, felnézett az égre és egy alig látható csillagra mutatott, még mondott is valami olyasmit, hogy az a kis fénypont nem egy magányos csillag, hanem egy galaxis de a többit nem értettem az általános derültség miatt. Nem sokkal ezután azt kérdezte, akarjuk e látni, honnan jött. Természetesen akartuk.
Azt hittem fotográfiákat fog mutogatni, ehelyett indítványozta, hogy fogjuk meg egymás kezét, kört alkotva a tűz körül, s elvisz bennünket egy érdekes kirándulásra. Elővett a zsebéből egy barack nagyságú gömböt, betette a tábortűz parazsába, és azt mondta, csukjuk be a szemünket, amíg elszámol háromig. Mielőtt lehunytam a szemem, még láttam, hogy a gömb nőni kezd, s mi már a belsejében vagyunk. Ahogy kimondta a hármat, hirtelen nagyon sötét, majd nagyon világos lett. Elvakulva nyitogattuk a szemünket a hirtelen támadt erős fény miatt. Az volt a legfurcsább, hogy ugyanott ülünk, ugyanúgy – azzal a különbséggel, hogy Bert nincs velünk -, és fényesen sütött a nap, pedig egy pillanattal azelőtt még este volt. Elindultunk haza felé. A falu szörnyű állapotban volt. Lerombolt, kiégett házak mindenfelé. Mozgás alig, néhány kiszabadult baromfi, egy-két kutya kóborolt gazdátlanul. Hosszú idő után, végre előmerészkedtek a megmaradtak. Az öregasszonyok ijedten hányták magukra a keresztet, kiderült ugyanis, hogy éppen öt éve nem látott minket senki. S ez alatt az idő alatt végigdúlta az országot egy hatalmas, kegyetlen vadállat, amit később I. Világháborúként emlegettek. Családtagjainkról sem tudtunk semmit. Nagyon zavartak voltunk, hiszen számunkra az aratóünnepnek csak percekkel azelőtt lett vége. Aztán teltek-múltak a hetek, s mi mindannyian kezdtünk furcsákat álmodni egy csodálatos világról, ahol béke van, és gyönyörű minden…