Szvetlána akármikor jött, mindig volt egy kis lelkifurdalása a férjével szemben, de nem tehetett mást. Mióta megismerte Áront, és engedett a kísértésnek, nem tudott szabadulni a férfi varázsa alól. Ha vele volt, eltűnt az „úrinő” és előbukkant a szerelmes lány. Azóta se értette magát, mi vihette rá, hogy megcsalja a férjét, és már milyen régóta tartott. Már lassan egy éve, hogy titokban találkozik Áronnal.
Egy könyvkereskedésben találkoztak először. Emlékszik, a férjének keresett egy könyv ritkaságot, és az eladó nem tudott segíteni. Ekkor lépett oda mellé Áron és felajánlotta a segítségét. De régen is volt! Milyen nehezen adta meg magát, milyen küzdelmeket kellett folytatnia saját magával. Hány álmatlan éjszakájába került, mire engedett a kísértésnek.
Nem bánta meg, soha egyetlen percét se. És azóta se gondolta, hogy rossz az, amit tesz.
Pedig a családja és a férje mennyire elítélnék, ha rá jönnének, kitagadnák, a férje azonnal elválna tőle, és a gyerekeket is elvenné. Tehát volt mit kockáztatnia, de valahogy úgy érezte, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Bízott abban, hogy soha nem fog lebukni.
Most is a lelkében boldogsággal ment, hogy találkozzanak. A múltkor Áron nem tudott eljönni, közbe jött neki egy munka, és sajnos nem állt valami jól anyagilag így mindent el kellett vállalnia, festő volt. Nem éppen nagy tehetség, de meg tudott élni belőle. Persze Szvetlána ezt soha nem mondta neki, mindig dicsérte, és bizonygatta, hogy egyszer majd híres lesz, és az egész világon majd kapkodni fognak a képei iránt. De a lelke mélyén tudta hogy soha nem fog így lenni, hiányzott valami a képeiből. Ezért hát hazudott neki. Nem zavarta, hogy ilyent kell tenni-e, kegyes hazugságnak fogta fel. Ö maga értett egy keveset a művészethez, tudta hogy mi a jó és művészi és sajnos Áron nem tartozott azok közé a festők közé. Mindig is középszerű lesz. De ezt bölcsen elhallgatta. És egyébként sem a tehetségéért szerette.
Lassan odaért a házhoz, félve körülnézett és beosont. Futott fel a harmadikra, soha nem használta a liftet, félt, hogy meglátják. Hevesen dobogott a szíve mire beért a lakásba.
Lerángatta magáról a kabátot és kendőt, majd belépett a fürdőszobába, hogy megigazítsa a haját. Belenézve a tükörbe, hosszan nézte az arcát. Próbálta Áron szemével látni, világító kék szemek, rózsás arc, igen egy gyönyörű nő állt vele szemben, aranyszőke haját kiengedte, majd megfésülte. Lágy hullámokban omlott a hátára. Kilépve a fürdőből bement a parányi szobába. A komód tetejére pakolta ki azt, amit hozott: finom fehér kenyér, sajt egy kis hideg sült, és egy kis gyümölcsöt. Egy üveg jó minőségű bort, szerette kényeztetni, és elhalmozni ilyen finomságokkal. Tudta, hogy nem mindig van benne része. Lassan leült a fotelba, ezt még az elején hozatta, kényelmesen nagy volt, szeretett benne ülni és várni Áronra. Volt, hogy elbóbiskolt, és Áron csókjaira ébredt fel. de gyönyörűek is voltak azok a pillanatok. Szerette a férfit teljes valójával. Nem úgy, mint a férjét, az valahogy más volt. Tőle meg kapta mindazt a társadalmi pozíciót, rangot, gazdagságot, amire vágyott, de a szerelmet, azt csak itt Áron karjaiban ismerte meg, és mikor rá jött, hogy milyen is az igaz szerelem már nem tudott és nem is akart lemondani róla. Élvezte azt, ahogy a férfi szerette, vadul, gátlástalanul, mintha egy utcalánnyal lenne. Nem érdekelte, hogy Szvetlana magasan fölötte áll, talán épp ez volt, ami kihozta belőle ezt a nagyfokú durvaságot. Istenem hány bugyit szaggatott le róla, hányszor tette magáévá úgy, mint egy csődőr, ki nem azt nézi, hogy a nőnek örömet adjon, hanem csak saját vágyai beteljesedését tartotta szem előtt. És Szvetlana élvezte, minden percét, élvezte azt, ahogy Áron hozzáért, ahogy csókolta, ahogy a vágytól remegve az ágyra dobta és a kielégüléséig gyötörte, szerette. Mikor véget ért egy-egy ilyen vad, durva együttlét, Szvetlana percekig nem tudott mozdulni, sajgott minden porcikája, lüktetett a vére, zúgott a feje az átélt izgalmaktól és attól a kéjtől, ami át robogott a testén.
Most is érezte a gyomra tájékán azt a jól ismert bizsergést, amit az váltott ki, hogy itt ül és vár rá. Reménykedett benne, hogy ma el tud jönni, és akkor a teste, lelke megkapja azt, amit oly nagyon vár. Jóleső érzéssel gondolt arra, hogy már van itt egypár váltó ruhája, arra az eshetőségre, ha Áront túlságosan is elkapja hév és nem nézve letépi róla a ruhát. Ezt már az első időkben beszerezte.
Kulcs csördült a zárban, hát el tudott jönni, itt van, Szvetlana felugrott a fotelből és repült a férfi karjaiba. Az sugárzó arccal ölelte, és csókolta. Sose tudott betelni a nő szépségével. Még a mai napig se akarta elhinni, hogy ez a nő a szerelme. Oly hihetetlen volt számára, oly törékenynek érezte ezt a boldogságot, hogy mindig félve jött, félt attól, hogy egyszer csak nem találja itt. De ez idáig mindig itt volt. De kérdés hogy meddig. Olyan távol álltak egymástól és nem tudta, hogy mikor fog Szvetlana rá unni. Ezért mindig igyekezett jönni, amikor csak tudott. De sajnos néha a munkája nem engedte, nem tehette meg azt, hogy visszamondjon akár egy megrendelést is. Máról-holnapra élt, nem volt semmi pénze, csak az, amit egy-egy eladott festmény után kapott. De mostanában az is ritkán volt.
Megpróbált kibontakozni a nő karjaiból, hogy beljebb tudjon menni. Bent a szobában szeme észrevette a komódon az ételt és gyomra nagyot fordult. Akkor döbbent rá, hogy ma még nem evett semmit. Oda ment és vett egy falatot a húsból, töltött a borból mind kettőjüknek, majd kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. Szvetlana a lába elé kuporodott és nézte, ahogy elmélyülten eszik, közben kortyolgatta a finom bort. Belül remegett, várta, hogy a férfi befejezze és végre csak vele foglalkozzon. Izzott a teste a rá váró gyönyörtől. Ma különösen készült a találkozóra, hiszen már két hete nem találkoztak. Otthon sem volt semmi, ami le tudta volna kötni, vagy el tudta volna terelni a figyelmét Áronról.
Pedig a férje rossz híreket mesélt neki, valami felkelésről, lázongásokról. De nem figyelt rá, nem érdekelte az, ami az utcán történik a néppel, nem az ő problémája volt. Neki meg volt a saját élete a kapun belül. Nem tudta, hogy a nép már nem bírja azt az igát, amit a kormány rájuk rakott. Ő csak élte a megszokott életét. Csak azzal foglalkozott, hogy rendben menjen a háztartás, a gyerekek jól tanuljanak, és a férjének meglegyen minden kényelme. Részéről ezzel be is fejeződött a kötelessége.
De most csak arra gondolt, hogy Áron mindjárt befejezi az evést és akkor már csak vele foglalkozik. Felnézett rá, melegség öntötte el a szívét a szeretett férfi láttán. Mindent szeretett benne, a markáns arcát, amit mindig egy kis borosta fedett. A fekete haját, ami dús hullámokban omlott a nyakába és mindig kócos kinézetett kölcsönzött neki. Szerette az azokat a mély tüzű fekete szemeket, amik olyan gyengéden tudtak rá nézni. Állandóan simogatni akarta izmos testét.
A férfi érintésére riadt fel.
– Nagyon elgondolkodtál. Mi járt a fejedben?
– Semmi, semmi csak kettőnkre gondoltam. Arra, hogy mennyire szeretlek. És szeretnék mindig veled lenni, jó tudom, hogy ez lehetetlen, de olyan jó ábrándozni néha egy kicsit.
Mesélj milyen volt az új munkád? Hogy tetszett a megrendelőnek?
-El volt ragadtatva tőle. Azt mondta, hogy lehet arról szó, hogy még egy munkával meg bízzon. Mondjuk, nem bánnám, nagyon jó megfizetett. Ha még egy ilyen megbízást adna akkor talán egy hónapig is ellennék belőle. Ki tudnám fizetni a lakbért és még maradna is ennivalóra.
– Szvetlanat ezek a szavak nagyon elkeserítették. Annyira szeretett volna segíteni neki, de a férfi túl büszke volt és nem fogadta el. Akkor nem is jött két hétig, duzzogott. Így cselhez folyamodott. Embereket fogadott fel, akik munkát adtak Áronnak. Nem kevés pénzébe került ez neki, de így legalább tudott segíteni, úgy hogy Áron ebből semmit nem tudott meg.
– Örülök, hogy ennyire jól sikerült. Szorítok, hogy visszajöjjön. De nem lehetne, hogy most csak magunkkal foglalkozzunk. Mindjárt mennem kell, és alig maradt egy kis időm. Szoríts magadhoz, annyira hiányoztál.
– Azzal csókra nyújtotta ajkát és karjait a férfi nyaka köré fonta. A következő percben már megfeledkeztek mindenről és csak a szerelem forró és lüktető mámorába temetkeztek.
Hangos kiabálásra, és puskaropogásra riadtak szét.
– Mi ez? Mi történt?- Szvetlana rémülten nézett Áronra, aki kibontakozott a nő karjaiból és oda ment az ablakhoz.
– Lent az utcán az emberek lövöldöznek a rendőrökre. Kitört a forradalom! Tudod ez mit jelent? Megdöntjük a kormányt és a nép kerül hatalomra. Eltöröljük a kizsákmányolókat, és felszabadulunk. Többet nem kell a gazdagoknak dolgoznunk még jobban növelve a pénzüket. Ezen túl csak magunknak fogunk keresni. Érted ezt?
– Nem …nem értek semmit! Mi folyik itt? És te ezt honnan tudod?- kétségbe ejtve várta a választ. Félt hallani, félt, hogy az amit a férfi mondani fog neki az nem lesz jó.
Áron feldúlt arccal fordult felé, majd egy gyors lépéssel elé lépett, megragadta a vállát és erősen megrázta.
-Hát nem vetted még eddig észre, hogy én nem közétek tartózok, hogy nekem nem duzzad a bankszámlám, mint nektek? Hát hol élsz te, azt hiszed, hogy az élet csak abból áll, hogy a férjed kívánságát lesed, új ruhákat veszel, drága luxusnyaralásokra mész, majd hogy teljes legyen, az igényed lopva feljössz ide, hogy kegyet gyakorol velem, a csóróval?
-Csak úgy fröcsögött, szemében lobogott a mérhetetlen düh.
Szvetlana némán figyelte a férfit. Hát ez az a férfi, akit annyira szeret, akiért képes volt a férjét megcsalni és vállalni a botrányt is, ha kell? Tényleg ilyen lenne valójába? Ennyire nem ismerte meg?
Ránézett Áronra és csak a vak gyűlöletet látta a szemében. Eltűnt az a kedves, gyengéd férfi, már nem volt sehol. Összezavarodva és kiábrándultan figyelte, ahogy a férfi a kabátja után nyúl és sietve belebújik.
-Most mit csinálsz?
-Sikította riadtan.
-Hát még mindig nem érted? Megyek és segítek nekik, ha kell, barikádot építek, ha kell, puskát fogok, de nekem is ott helyem! Te csak menj szépen haza a férjedhez és felejtsd el azt hogy valaha is itt jártál.
-Azzal sietve kirohant a lakásból, hátra se nézve, ott hagyva a Szvetlanat.
1 hozzászólás
Szia, Eliza!
Húha, nem gondoltam volna, hogy a nagy szerelemnek ilyen vége lesz. Vagy még nincs is vége a regénynek?
Nagyon jól szövöd a gondolataidat egymás után, tehetségesen írod a regényeket (csak az a kár, hogy nem figyelsz eléggé a hibákra).
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel: Kata