Tábor

Az buszmegállóban várok. Nyüzsögnek az emberek, töbségük tini. Ők is a táborba jöttek. Ügyet sem vetek Nórára, az osztálytársamra, aki mint mindig, most is szekálni akar.
Én várok valakire.
Egy energikus csaj ugrik le a buszról. Integet nekem. Lehetetlen, hogy ő legyen az! De a szemei teljesen olyanok… De annyira megváltozott!
Két éve találkoztunk. Akkor még duci lány volt kerek arccal, a haja szépen fésült volt, hátul összefonva hordta. Félénk volt, mindenhova magával hurcolta a plüssállatait. De nekem kinyílt. Barátok lettünk. Mindig vidáman újságolta, hogy kitalált egy új mesét, amit mindig el is mondott nekem.
Amikor el kellett válnunk, megfogadtuk, hogy tartjuk a kapcsolatot. E-mailoztunk. Eleinte kétszer annyit írt vissza, mint amennyit én írtam neki, és ennek nagyon örültem. Aztán már egy kicsit rövidebbeket. Egyre kurtábbakat. Végül csak egy-két mondatban válaszolt. Amikor megkérdeztem, mi a baj, azt mondta, ez így nem az igazi. Neten nem lehet normális a barátság, élőben lenne jó… És amikor egy évvel az elválás után nem mentem el a táborba, beszüntette a válaszokat, hiába írtam bocsánatkérő leveleket ezrével. Mind a kukában landoltak.
És most mégis… kicsattanó örömmel köszönt. Jó sokat nőtt, mióta nem láttam. Már nálam is magasabb. Most vékony, energiabomba lány, hosszú, kócos haját két copfba köti. Úgy beszél és jár, mint egy utcakölyök, és fiúsan öltözködik. És képtelenség leállítani.
Azt mondja, hívjam csak Taminak, a Tamara túl hosszú. Megkérdezem tőle, hogy még mindig írja-e a regényt a mozgássérült lányról. És jön a válasz:
– Luca, te nem vagy eszedné'! Azt a trágyakupacot? Az má' rég a süllyesztőbe' van!
Nem bírom nézni, hogy mi lett belőle. Elhatároztam magam.
Jövőre nem jövök táborba. Tami már nem a barátom.