Találkozás

A kislány boldogan várt, amikor a vonat fémesen csikorgó hangon fékezett az állomás egyetlen vágányán. Kezét a fülére tapasztotta, hogy tompítsa az éktelen ricsajt. Amikor a zaj megszűnt nagyot sóhajtott nyugtázva a csend jóleső érzését.
A vonat második kocsijának ajtaja lassan kinyílt és egy öreg, ráncokkal barázdált, kissé sápadt arc jelent meg a várakozók előtt. A kislány elmosolyodott, mindkét kezével megszorította mellette álló édesanyja kezét.
– Ő az anya? – kérdezte izgatottan.
A nő nem válaszolt gyermeke kérdésére, csak hallgatott és tekintetét a régen látott megkopott arc felé fordította.
– 15 év. – gondolta. – Ki hitte volna, hogy még látni fogom.
A kislány egy pillanatra megérezte anyja komor tekintetét, de kicsiny gyermeki szíve miatt csak az örömöt és a boldogságot tudta felfogni.
– Ugye Ő az anya? – kérdezte meg még egyszer édesanyját, aki csak állt és bámult.
Az anya kifejezésében ott ült a megvetés, a gyűlölet, de ugyanakkor a szánalom és a csodálat is, amit az öregasszony iránt érzett. Viaskodtak egymással az érzelmek a női lélekben. Mintha egy vihar tombolt volna bensőjében érzelemáldozatokat szedve. A vihar egyre jobban enyhülni kezdett. A komor tekintet megváltozott, és egy aprócska gondolat kezdett el növekedni az asszony szívében. Azt gondolta odafut régen látott édesanyjához és halomra csókolja és öleli. De régen szerette volna megtenni.
– Anya! – rázta meg a kislány a karját. – Ugye Ő az?
Az anya lenézett a lányra és meglátta rajta az önfeledt gyermeki mosolyt, amit mindig is szeretett volna magáénak tudni, de az az utolsó nap, amikor elvált édesanyjától örökre kiűzte belőle. Ahogy a mosolyt nézte az ártatlan arcon vonásai lassan acélossá váltak, pupillái kitágultak, s mint egy vad oroszlán megfeszítette minden izmát, hogy a legkisebb mozdulatra lecsaphasson áldozatára. A vihar újra elkezdett tombolni a lélek erdejében. Sokkal nagyobb erővel söpört végig, mint bármikor, eltüntetve mind a gyermeki, mind az anyai szeretet legkisebb foszlányát is.
A kislány még nem sokat érzékelt ezekből az érzésekből, mert csak mosolygott és felváltva hol az édesanyjára, hol a még nem látott nagymamára nézett, akin végül meg is nyugodott a tekintete. Látta, amint a gyenge idős nénike kezében hatalmas kosarával remegő lábakkal megteszi az első lépést a vonat lépcsőjén. Mintha évek teltek volna el a gyermek számára olyan lassan haladt az idő.
– Anya menjünk, segítsünk neki! – húzta anyja karját a gyermek.
A legkisebb mozdulat megtörtént. Recsegve omlott össze a tomboló érzések alatt a gyenge lélekszerkezet.
– Nem! – üvöltötte habzó szájjal és vicsorgó ábrázattal a fenevad.
A kislány a váratlan dühkitörésre összerezzent. A levegő megfagyott körülötte, még a pályaudvar órájának a zakatolása is elhallgatott. Arcán a mosoly hihetetlen gyorsasággal változott át a döbbenet és a félelem ábrázatává. Még soha nem látta ilyennek édesanyját, de nem mozdult, mert tudta, hogy azzal óriási hibát követne el. Nem tett semmit csak rémült tekintettel szemlélte tovább az idős hölgy mozdulatait. Ebben a szorongással teli pillanatban vette csak észre, hogy nagyanyja milyen sápadt és gyenge valójában. Segítségre szorul.

A vasúti kocsi második lépcsője szemmel láthatóan problémát okozott az egyetlen leszálló utasnak. Nem tudott gyenge lábain megtámaszkodni, ezért csak állt ott halvány kísérleteket téve a leszállásra. Félig felemelte lábát, hogy lejjebb lépjen a szilárd támasztékot jelentő lépcsőre, de nem sikerült. Visszahúzta lábát, majd újra próbálkozott. Nem vette őr észre senki. Csak a kislány nézte kétségbeesve. Már harmadjára próbálta meg a hajmeresztő mutatvány, amikor is a vonat füttye jelezte az indulást, majd szép lassan a kerék előrelendült a síneken és mozgásba hozta a vonatot. A váratlan fordulat meglepte az idős asszonyt, aki a lendülettől elvesztette egyensúlyát és előre esett.
Az idő megállt egy pillanatra. A kislány csak nézte a testet, amint előrezuhan a peronra, majd mozdulatlanul elterül a kemény földön. Körülötte apró kicsi gömbként gurultak szanaszét a kosarában lévő gyönyörű piros almák, mint akik most készülnek meghódítani az anyaföldet.
– Nagymama! – törte meg a csendet a lányka vékonyka sivító hangja. – Nagymama!
Most a fenevad rezzent meg a gyermeki sikoly hallatán és a másodperc töredéke alatt zuhant újra a valóság mezejére. Ráeszmélt, hogy hibázott és hibájáért most más fizetett meg.
Csak nézte a mozdulatlan testet, kinek ősz, megkopott haját felborzolta a szél. A kislány kitépte kezét anyja kezéből, majd futásnak eredt, hogy segítsen a sebesültnek.
– Nagymama! – kiáltotta, miközben leborult az idős hölgy fejéhez. – Nagymama! – szólongatta, de az asszony csak hallgatott. Szeme az égre meredt és kitartóan nézte a kék mezőt, melyen egy-egy kusza felhő jelent meg néha utat törve nagyobb testvéreinek.
Könnycsepp csillant a gyermek arcán, amint a földön heverő pirosan pompázó almák közül felemelt egyet.
– Nagymama kérsz almát? – kérdezte zokogva.
– A nagymama nem kér almát. – szólalt meg halkan egy halk bűntudattal teli hang a háta mögül.
A kislány megfordult. Az édesanyja állt előtte.
– Gyere, menjünk. – mondta az anya, majd kézen fogta lányát és elindultak a pályaudvar előtt várakozó autó felé.
Ahogy elérték a pályaudvar kapuját a gyermek még utoljára megfordult. A test még mindig ott feküdt a peronon, körülötte az állomás személyzete és az ártatlanságát bizonygató mozdonyvezető sürgött forgott.
– Köszönöm az almát nagymama. – mondta nagyon halkan a lány, majd becsúsztatta zsebébe az egyetlen emléket, amit TŐLE kapott.