Garginev Malanko átölelte a Duna-parton a József Attila szobor lábát, aztán könnyes szemmel leült a partra, locsogva csobbant a víz, de már nem fecsegett a felszín sem, kusza felhők tömörültek a Nap köré; lencsefőzelék volt kolbásszal az ebéd az ingyenkonyhán, puha fehérkenyérrel, egy tálnyi, egy napra való, elegendőnek látszó, Dittácska, a nagyon fiatal, nagyon csinos önkéntes csurig töltötte edényét, mint mindig; egyszer majd elmondja neki az igazat, hogy ő valójában nem bolgár hadirokkant, hanem Kemecsei Gábor tanár, akit megtépázott a sors, akit nem védett meg az irodalom, aki banki károsult, hajléktalan, a lakásmaffia és az igazságszolgáltatás áldozata, munkanélküli, halálra ítélt, csak még gyáva felmászni a Szabadság híd korlátjára, hogy a Dunába vesse magát.
Fiatalok nevetgéltek mögötte, aztán lesétáltak ők is a partra, leültek a lépcsőre; térdére hajtotta fejét, még mindig a szégyen mardosta, egy férfinek meg kell védenie családját, egy férfinek el kell tartania gyermekeit, ő pedig csődöt mondott, mai napig sem érti, mi történt, valaki csőbe húzta őket, pedig mindent megpróbált, sorozatban fogalmazta a kérvényeket, a bírósági tárgyalásra felkészülten érkezett, na, de a tények, tanár úr, lobogtatta a szerződést a szigorú bírónő, és ő hiába állította, hogy semmiféle hitelt nem vett fel, a kirendelt írásszakértő megállapította, a szerződésen az az aláírás bizony az ő saját kezű aláírása. Senki nem nézett a szemébe, a tárgyalóterem falai összeszűkültek, akár egy börtöncella, akár egy elmegyógyintézeti gumiszoba, szürke falakkal, bezárva a tudatot egyetlen gondolat csörgő bilincsével.
A lakást, ahol gyerekkora óta élt, ahová gyerekei születtek, elárverezték, felesége anyósához költözött a két középiskolás lánnyal, ő meg két bőrönddel a kezében elbujdosott. Mindez hat éve történt, a szégyen azóta szétégette lelkét, egészsége megromlott, soha nem beszélt már senkivel, egyszerűen csak várta a halált.
– Apa! Apa, te vagy az?
Felemelte térdéről a fejét, mereven nézett a lány szemébe, az ismerős szemekbe, melyekben oly sokszor gyönyörködött, melyekben mindig ott csillogott az élet, a vidámság, a huncutság.
Rémületében alig kapott levegőt, szíve vergődött mellkasában, igen, igen, a lánya térdelt mellette, a kisebbik, ölelgette, puszilgatta, ő pedig csak ült, mint faszent a keresztre szögelve, lemállott festékkel, széthasadozva, de mégis a kereszten.
– Apa, édesapa – ölelgette lánya, a kisebbik, aki már nem is olyan kicsi, szinte már felnőtt nő, és gyönyörű, és most folynak szeméből a könnyek, és őt ölelgeti, a koszos, büdös hajléktalant, a bozontos szakállú öregembert, Garginev Malankot, a bolgár hadirokkantat, az egykorvolt édesapát, a tanárt, a szégyen üldözöttjét.
– Összekeversz valakivel, kislány – bökte ki hidegen, feltápászkodott a lépcsőről, elindult a Szabadság híd felé. Nem sietett. Nem nézett vissza. Már nem élt, csak gyalogolt. És semmit sem akart tudni a világról.
(Fotó: Blikk)
4 hozzászólás
Annyira szép volt, ahogy az a kicsi lány megörült az édesapjának, amilyen szeretettel ölelte akkor is, ha büdös, akkor is, ha hajléktalan és ő képes volt becsapni és eldobni az életét. Borzalmas. Miért? Persze én nőként másképp gondolkodom.
Miért nem lehet őszintének lenni, legalább a családdal, a szeretteivel? Ez számomra annyira érthetetlen és fájdalmas. Nem igaz, hogy nincs, hogy nem lett volna más megoldás. Akit szeretnek, akinek örülnek, az nem dobhatja el az életét. Nem okozhat ismét fájdalmat. Mit élhetett át az édesanyja, hogy eltűnt a tanult, művelt fia, a felesége, és a gyermekek? Mindez nem számít, csak a saját sérelmei? Kinek jó ez a menekülés? Még az ingyenkonyhán dolgozó szépséges Dittácska is csurig töltötte edényét. Még neki is tartozott egy vallomással. Szomorú vagyok. Nagyon lesújtott az írásod, hiába tudom, hogy csak az író műve, mert nagyon is valósághű lehet. A férfiak egy része annyira zárkózott, hogy nem enged magához senkit se közel, így segíteni se lehet rajtuk.
Természetesen megrázóan szép és igényes írás, amit érdeklődéssel olvastam.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita, köszönöm.
Mindenkinek más a sorsa, mindenki mást vállal fel. Igen, valóban, a férfigénekkel lehet a gond, netán a neveltetéssel. Ki tudja ezt?
Joc
Kedves Joc!
Sokáig nem válaszoltál. Engem nagyon megrázott ez a történet. A férfi is felelős a családért, nem csak a nő, akin egyébként is nagyobb teher van a gyermekvállalás, nevelés kapcsán, de ez a teher édes, hiszen akit szeret az ember, az fontos számára. Az ember nem magányos farkas, bár a farkas többnyire falkában él és ez védelmet jelent számukra. Számunkra is védelem kell, hogy legyen a család. Lecsúszhatunk, elveszíthetünk mindent, de a szeretteink – különösen, ha éreztetik velünk, hogy fontosak vagyunk – nem hagyhatjuk cserben.
Ne haragudj, tudom, hogy ez csak egy alkotás és igen, lehet így is. Bele lehet rúgni abba a kézbe, amelyik kenyeret ad, cserben lehet hagyni az áldozatot, de erre vagyunk hivatottak?
Köszönöm, hogy válaszoltál a felvetett kérdéseimre. Egyébként igazat kell, hogy adjak neked abban, hogy a neveltetés nagyon sokat számít. Engem nagyon vártak és szeretettek a szüleim, talán azért látom így a dolgokat. A férfigénben azért nem hiszek, mert édesapám árva volt, mégis nagyon családszerető lett, a fiam apa nélkül nevelkedett, mégis felnevelték a gyermekeiket a feleségével, akivel azóta is szépen él. Persze, hogy ki kitől és milyen géneket örököl, azt nem tudjuk.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Nyilván egy pszichológus tudná megmondani, hogy miért történnek a dolgok, hogyan jutunk oda, ahová jutunk. Döntések sora, melyek lehetnek jók, lehetnek rosszak. Én ezt mélységében nem tudom megítélni, legfeljebb mutatok egy képet, egy ellopott pillanatot az életből. És ez a kép néha szép, néha csúnya, de élő.
Joc