Talán

Azt hitte, semmi sem fogja megállítani. Hogy minden pontosan ugyanolyan marad, mint a legelején. Azt persze tudta – hogyne tudta volna – hogy valami mégiscsak módosulni fog, hiszen az ember a korral bölcsebbé, megfontoltabbá, mondhatni érettebbé válik, csak éppen azt nem hitte, hogy minden a szöges ellentétébe fordul át majd.
Azt persze nem is vitatta, hogy részben ez az ő hibája. Igen. De nem teljes egészében. Mert hát nem lehet az érzelmeknek parancsolni, és amikor becsapott a villám… Tulajdonképpen kinek akar magyarázkodni? Magának? Hiszen ő maga nagyon is tisztában van azzal, hogy mit is tett. Esetleg neki? Őt meg már a legkevésbé sem érdeklik a magyarázatok. Igazából, már semmi sem érdekli Őt. Legkevésbé az ő személye, magyarázata. Hát igen. Pedig azt hitte örökké fog tartani. Tévednie kellett. Ez sem volt meglepő, hiszen igazából másról sem nagyon szólt az élete, mint a végtelen számú tévedések sorozatáról. Tévedett, amikor beleszeretett, és akkor is, amikor azt tette, amit végül is tett. Mert, hogy ez volt az igazság. Elárulta Őt – noha ezt akkor még maga sem tudta -, és ezért nem érdemel kegyelmet. Bűnbocsánatot igen, de kegyelmet nem. És ezt ő is tudja. Nagyon is, de hát mit tehetne? Semmit. Naná, hiszen az érzelmek…

Feltápászkodik az ágyból. Ha lehet, a napok múlásával egyre rohadtabbul érzi magát. Mintha valami kezdene kihalni belőle. Igen, a halál közelségének keserűsége tükröződik hangulatán. De nem a fizikai, valóságos, megváltó halálé, hanem a kiábrándítóan legyőzhetetlen, felfoghatatlan és megszokhatatlan, mindent és mindenkit elpusztító lelki halálé. Igen. Belül haldoklott.
És a fiú ezt érezte a zuhany alatt állva, a kávét szopogatva, és a liftben is, mely üresen zárta magába. És nem tudta, mi volt az a mozzanat, ami elindította ezen a lejtőn, ahol most meg már nincs megállás. Szélsebesen száguldott lefelé. És minél mélyebbre süppedt ebben a mocsárban, annál jobban undorodott saját magától. Undorodott, de mégis, valami megmagyarázhatatlan módon vonzotta is ez a fajta átváltozás. Valójában – bár ezt még magának se nagyon merte bevallani – élvezte ezt a kettősséget, annak ellenére, hogy nem nagyon tudta, mi is fog rá várni a szakadék alján. Puha és mindent elborító pázsit, vagy durva és gyilkolásra kész sziklák. Szerette volna már látni a végét. Hogy mi lesz utána. Igen, az utána érdekelte. A jelen, a most, a pillanat már nem vonzotta varázsával. A múlt már nem az volt, mint amit átélt, így nem maradt más, mint a jövő. A jövő vágyainak akart élni.

Hunyorogva szemléli a körülötte mászkálókat. A fény, mely a sötét lépcsőházból előbukkanva fogadta, elvakította néhány röpke pillanatara. Aztán hozzászokik a szeme ehhez is, és már nem csak homályos foltokkal tarkított világot lát maga előtt, hanem a rémesen színes és káprázatos valóságot. És benne Őt. Az élet durva tréfájaként bukkant fel éppen most, amikor már kezdte elfelejteni. A tömeg kellős közepén halad, hajába kapaszkodva nevet a szél, alakja fenséges, sugárzó, pontosan olyan, mint a legeslegelején. Mint amikor megismerte. Amikor még minden tökéletes volt. Amikor még azt hitte, hogy sose lesz vége…
A fiú hirtelen rájött, hogy tévedett, mert nem Őt látta a tömegben. Hófehér ruhája elvakította, de hamar rá is döbbentette tévedésére. Ő sose venne fel ilyet. Szégyenérzet kerítette hatalmába, ami igen kellemetlenül érte. Nem szerette a rajtakapottak érzését. Nem szerette a bűntudatot sem. Mégis érezte, és tudta, ezért senki mást nem terhelhet a felelősség, csakis Őt.
Hogy miért szégyellte el magát egy tévedés miatt? Hiszen már nem tartozik semmivel. Neki nem. Senki sem fogja számon kérni tőle, hogy miért tévesztette össze élete nagy szerelmét egy közönséges földi halandóval. Főleg Ő nem teheti meg, hogy felelősségre vonja. De akkor miért vörösödött el, mikor rájött a tévedésre? Miért érzi úgy magát, mint egy gyerek, akit rajtakaptak a leskelődésen? És miért jár még mindig lehajtott fejjel az utcán, mint egy megbélyegzett? Bárhol is keresi a választ, nem talál rájuk. A kérdések pedig elkísérik akárhova is menjen.
Tudta, hogy sohasem lesz már olyan, mint amilyen volt. Ezért is lett dühös, hogy még most is, ennyi idő elteltével is Őt keresi. Mindenhol. A víz tükrében, a madarak énekében, a zsúfolt bevásárlóközpontban éppen úgy, mint a kihalt parkokban. Vajon mit tenne, ha egyszer, valahol észrevenné? Ha újra magához ölelhetné? Ha érezné bőre bársonyát, hajának illatát? Semmit. Valószínűleg semmit sem tenne. Nem tehetne. Csak állna Vele szemben, nézné, és reménykedne. Talán. Talán még ennyit sem, csak elmenne mellette, és összefacsarodna a szíve, és életében először sírna, mint gyerekkorában. Talán…