Tamás bécsi kunyhója

Mint minden nagyváros lakói, a bécsiek is megszokták az építkezéseket. Valahol mindig lezárnak egy utcát, feltörik az aszfaltot, házat bontanak vagy építenek, óriási szörnyetegekre emlékeztető toronydaruk grasszálnak a belváros szűk utcáiban. Az építési szenvedély olyan, mint az istencsapás, semmit sem lehet tenni ellene. De a Graben közepén, fényes reggel, ahol autók szeretnének elsuhanni vagy csak várakozni, ami még a suhanásnál is többe kerül?

A férfiak zordonra igazították a szemük állását, a nők rosszallóan csóválták a fejüket, a gyerekek bámészkodtak, egyszóval mindenki hozta a formáját. Nem szóltak egy szót sem, mert megengedő társadalom van, mindenki ott és úgy önmegvalósít, ahol akar. Egészen más a hivatalos szerv. A szerv tudja, hogy mindenre három törvény van, és ezek közül legalább négy ellentmond a többi kilencnek. Erre azért van szükség, hogy a jogászok se maradhassanak ki az önmegvalósítás össznépi játékából.

Hanem rendnek muszáj lenni, hát a szerv megigazította a derekán függő dísz-gumibotot, kitapogatta a zsebében a szimbolikus nuncsakut, és odabattyogott az egyszemélyes építkezési vállalkozóhoz.

Ember, maga mit csinál itt?

Házat építek, felelte a vállalkozó, a zavar legkisebb jele nélkül. Tudja, azelőtt is itt laktam, és megszoktam ezt a környéket. – Mikor lakott itt? – Nem tudom én azt, kérem. De ugyancsak régen lehetett, mert sok minden megváltozott. Nézzük csak, itt volt a légiósok tábora, a Graben, Naglergasse, Tiefer Graben, Salzgries, Rabensteig és Rotenturmstraße között. A 13-as, pannon légió kezdte el az építkezést. Amikor ide költöztem, már megvoltak az erődítmények és a csatornarendszer. Hosszú védelmi vonal volt a Duna mentén. Carnuntum, Vindobona, Brigetio, Aquincum… Csupa garnizonváros. – És maga itt lakott? – Itt hát. Miért csodálkozik? Legalább hatezer férfi lakott itt, meg persze az asszonyok, gyerekek, fegyverforgatásra alkalmatlan vének és szolgák. – Jóember, ez már nagyon régen lehetett. És aztán mi történt? – Mi történt volna? Ledöftek egy lándzsával. Meghaltam.

A római légiós akkurátusan keverte a maltert, hogy összetapassza vele a vályogtéglákat. Meglátszott, hogy alaposan előkészítette a nagyszabású építkezést. Pince nem lest, mert az sokba kerül. Vizet lehet hozni a Dunárül, a nap és a csillagok éppen eleget világítanak. Csak a falakat kell felhúzni, meg kell építeni a fedélszéket, lerakni a cserepeket, és éppen olyan jó lesz, mint a régi. Sőt még jobb, mert ezek a mai cserepek tartósabbnak látszanak, mint a zsúpszalma.

Ugye tetszik? Jól alakul, szerintem is. Csak zsúpszalmát nem kaptam hozzá, mindenhonnan elküldtek, azt mondták, ilyet nem árulnak. De mindegy, szegény ember ne válogasson.

A bécsiek megszagolták, hogy itt nagy látványosság ígérkezik, és odagyűltek az építkezés köré.

Való igaz, mondta egy bölcsészhallgatónak maszkírozott önmegvalósító, itt volt a canabae legionis. Sajnos a kelták nem az én szakterületem. – Uram, javította ki egy rendkívül csúnya hölgy, a kelták Noricumban éltek. – Hölgyem, összetéveszti Noricumot a hallstatti kultúrával. – Kérem, én ehhez jobban értek. Tanárnő vagyok. – Úgy, és mit tanít? – Matematikát.

Hirtelen mindenki úgy érezte, hogy hozzá kell szólnia a vitához. Kelta istennevek és római régiségek röpködtek a levegőben.

Kicsoda maga? – kérdezte szigorúan a hivatalos közeg, amikor egy pillanatra elcsendesült a konzílium. – Tamás, felelte magától értetődően a légiós, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene. – Mi a családi neve? – Nincs nekem családom. – Gondolom, nincsenek hivatalos papírjai sem. – MI az a papír? – Amire írni szoktak, magyarázta szenvtelenül a közeg. – Értem már! Maga a kőtáblákra gondol! Nem, kőtáblákat nem hordok magammal. Tudja, nehéz és kényelmetlen. – Hogy került ide? – Feltámadtam. – Persze, de azelőtt? – Arrabonában születtem. Fiatal koromban Brigetioban szolgáltam, aztán áthelyeztek ide. – Mikor volt ez? – Amikor meghalt Marcus Aurelius császár.

Néhány tinédzser lány vihogni kezdett. Marcus Aurelius! Meghalt! Ez nagyon jó! – A tanárnő rögtön rájuk szólt, foglalkozási ártalomból kifolyólag: Mi olyan vicces? – Semmi, felelte Babette, csak az a gáz, hogy nem tudjuk, ki volt ez a pasi. – Dán király, szólt közbe egy járókelő. – Nem, az egy másikn pasi volt, valami Omlett. – Hamlett! – kiáltotta szigorúan a tanárnő. – Igen, tudom, hogy egy szállodai reggeliről nevezték el.

A hivatalos közeg összeszedte az egész teljhatalmát. Nem volt könnyű, mert éppen erről az óráról hiányzott a rendőrakadémián. Emberek, oszoljanak szét, ne akadályozzák a forgalmat! – Már megint, kérdezte panaszosan a bölcsész, én a múlt héten voltam Oslóban. – Persze mindenki lehurrogta. Szakállas vicc! De úgy is néz ki ez a gyerek, egy sima, egy fjordított. – Elég volt a diszkriminációból, vagy mindenkit le fogok tartóztatni, dörrent rájuk a közeg. – Milyen édes, hogy tartóztat, mosolygott egy halaskofa, némileg fogatlanul. Hiába, ez még a jó nevelés, a régi iskola. – Kóla? – ismételte Babette bizonytalanul, ha lehet, én inkább egy Red Bullt kérek, de lájtosat, mert fogyózom.

A hivatalos közeg először Babette-re nézett, aztán az égre. Ez még neki is sok volt. Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is van itt.

Tamás, felszólítom, azonnal hagyja abba az építést. Azonkívül előállítom rendbontásért, és kötelezem az eredeti állapot helyreállítására.

Megáll az eszem, mondta Tamás, a saját telkemen építkezem, és ebbe még az aedilis úr sem szólhat bele.

A rendőr vérnyomása megemelkedett. Maga a dilis! Mit gondol, kié ez a földterület?

Az enyém. Koprophilus parancsnoktól kaptam, amikor meghalt a császár. Itt minden az enyém, a piros kirakattól a hirdetőoszlopig. Itt volt a házam, pontosan a védelmi sáncrendszer mellett. Nehezményezem, hogy nem őrizték meg. Még szerencse, hogy a kárpótlási jegyeimet be tudtam cserélni építőanyagra. – Ki adott magának kárpótlási jegyet? – Hát a jegyiroda. A városháza. – Magának megengedték a városházán, hogy a Grabenen építkezzen?

Tamár egykedvűen keverte tovább a maltert. Miért ne, ha egyszer itt van a telkem?

Az emberek élénken helyeseltek. Igaza van, a mi országunkért harcolt. – Nem, Pannóniáért. – Igen, de akkor Bécs Pannóniához tartozott. Kitüntetést érdemel. Tamás für Präsident!

Az autósok már jó ideje őrülten dudáltak, de az emberek ezt már megszokták, és senki sem törődött velük.

Tulajdonképpen nekem sokkal jobban tetszett Vindabona, amikor még katonai tábor volt, sóhajtott Tamás, hangulatos, csendes hely volt. Nem értem, miért kellett kitiltani a városból a quadrigákat. Ezt a mi régi császáraink sosem engedték volna meg. Alaposan becsaptak engem odaát, amikor aláíratták velem a feltámadási szerződést. Azt hiszem, visszamegyek, és benyújtom a reklamációt.

Ezért nincs a Grabenen ház vagy kunyhó – a következő feltámadásig.