Tanári tánckar

Már megint itt állok, összegabalyodnak a lábaim, nem kapok levegőt, a hajam a szemembe lóg és megint nem értem, hogy mit keresek én itt.
Ahogy nem értettem nyolc évvel ezelőtt sem, amikor a tanári kar először találta ki, hogy a tizenkettedikesek (lánykori nevükön negyedikes középiskolások) szalagavatóján táncolni fog. Ami egy kicsit furcsává tette akkor a helyzetet, hogy bár én nem tanítottam, de egy volt diákunk lett a táncoktatónk. Eleinte zavartnak tűnt, amikor el kell igazgatnia Kovács tanár urat, hogy merre is lépjen, vagy rá kellett szóljon Szerényi tanárnőre, hogy ne vihogjon és beszélgessen annyit, inkább figyeljen. Mindenesetre egész sokan összegyűltünk, és meg voltunk győződve, hogy teljes titokban próbálunk, mekkora meglepetés lesz.
A revütáncosokká avanzsált tanári kar hosszú heteken át próbált az átrendezett fizikateremben. Ott lehetett behúzni a függönyt, és ez volt hivatva hatalmas titkunkat megőrizni. Az első órák után szinte reménytelennek tűnt, hogy valaha is megtanuljuk az összes lépést, hogy összeáll a koreográfia, hogy nem keverjük össze a lábunkat meg az irányokat. Ha jól emlékszem, még a téli szünetben is próbáltunk, és a végén úgy éreztük, Josephine Baker és Fred Astaire külön-külön és együtt is órákat vehetne tőlünk. Hangulatunkat külön emelte a fekete és fehér frakk, amit kibéreltünk.
A szalagavató napján egy kicsit megroggyant az önbizalmunk, de ekkor már nem volt visszaút. A délelőtti próbán az is kiderült, hogy a végzősök, akiknek a meglepetést készítettük, már pontosan tudták, hogy mire számíthatnak. Még néhány réteg vakolat az arcokra, „erősebbre azt a sminket, a színpadi fény sápaszt!”, még néhány réteg hajlakk a fejre, „nehogy szétessen a frizura a cilinder alatt”, és irány a világot jelentő deszkák!
A színpadra tejes sötétségben kúsztunk fel, míg az este konferansziéja bejelentette a nézőseregnek az egyetlen, a megismételhetetlen és utánozhatatlan tánckart. Eddigre már a kezdő formációba merevedtünk, és Karinthy után szabadon ismételgettük, hogy tanárúrkéreménkészültem, én minden lépésre emlékszem. Semmi nem jutott az eszünkbe. Aztán egyszer csak felgyulladtak a reflektorok, a kamaszok torkából üvöltés harsant, és bár lehetett érezni, hogy poén, az ember egy pillanat alatt megsejtette, mitől borul el annyi reflektorfénybe kerülő agya, mitől vesztik el az önkontrolt. Látni nem láttunk, még az első sorokig sem, csak a videók apró piros fényeit és hallottuk a tomboló sikert. Elképesztő érzés. És minden lépésre emlékeztünk.
Nem is okozott gondot a következő évben összeszedni egy csapatot, akik egy előkelőbb táncba kezdtek, francia négyesbe. A hatás ugyan nem egészen az volt, amire számítottunk. Mert a roppant előkelő, földig csipke ruhás hölgyekhez, térdnadrágos, csatos cipős férfiúkhoz áhítatos ámulatot gondoltunk. Mivel ehhez a magasztos jelenethez nem illet a vakító reflektor, a szerényebb fényben egészen a harmadik-negyedik sorban ülőket is láttuk. És nem igazán értettük, miért fulladozik a röhögéstől a könyvtárosunk, miért törölgeti a szemét az igazgatónk és sok hasonló furcsaság. Körülnéztem és rájöttem. Az még csak hagyján, hogy a másodfokú egyenletek szigorú magyarázója kacifántos mondatokkal igyekszik a nagyérdemű tudomására hozni a táncrendet, hogy az angol segédigék kérlelhetetlen számonkérője befűzött derékkal próbál levegőt kapni, de hogy kedvenc rendszergazdánk szőrös lábáról lecsússzon a fehér zokni, és egy-egy szökkenés közben próbálja azt visszarángatni, az már minden volt, csak áhítatos ámulatot kiváltó jelenet nem. Nem egészen azt a hangulatú sikert értük el, amit szándékoztunk, de a jókedv, jó hangulat alapjait leraktuk arra az estére.
Mik is történtek még? Persze, egyszer megpróbáltunk valami újabb revüset előkeresni és hűtlenek lettünk régi diák-tanárunkhoz. Nem is mulattunk olyan jókat a próbákon, mert állandóan ránk szólt, hogy viselkedjünk rendesen. Aztán előkerült a charleston meg sok egyéb. Igazán nagy sikert még a Hófehérke és a hét törpe „némileg” modernizált változata hozta. A hangulat újra a régi volt a felkészülés időszakában: „Tanár úr, erre lépjél!”, „Tanárnő, ne vihogj a másikon!”
És most megint itt állok, összegabalyodnak a lábaim, nem kapok levegőt, a hajam a szemembe lóg és megint nem értem, hogy mit keresek én itt. Mit keresek én egy boszorkány-kánkán próbáin???