Jeromos úr világéletében vaskos testalkatú ember volt. Már gyerekkorában nagyobbra nőtt, mint a vele egykorúak, felnőtt fejjel pedig szintén az átlag söpredék felé magaslott. Fizikai erejét sokan megirigyelték. Most azonban egy kicsit gyengének érezte magát. Szemei előtt karikák táncoltak, a tüdeje szurkált, a vállát pedig nyomta az az átkozott kereszt, igen erős fájdalmat okozva neki. A dombtető sajnos messze volt még. Pihennie kellett egy kicsit, de sejtette, hogy figyelik odalentről, ezért nem állhatott meg – nem láthatták rajta a fáradtságot.
Kezdte már megbánni, hogy belement abba az átkozott fogadásba. Amikor ivott, mindig hajlamos volt ostobaságot csinálni. Jó nagy ostobaságot! És volt, aki ezt kihasználta. A köpcös kocsmáros például rendesen ráérzett arra, hogy most bolondot csinálhat belőle. Na, azt már nem hagyja!
Megtorpant egy pillanatra, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön. Szusszannia kellett. Muszáj volt beosztani az energiát. A lábai remegni kezdtek. Itt minden az akaraton múlik! Megmutatja annak az átkozott, bajkeverő kocsmárosnak! Egy jó sör, az mégiscsak egy jó sör! Hatalmas a tét! Továbbindult. Muszáj volt stabilan tartani a keresztet, mert ha kileng valamerre, akkor elveszti az egyensúlyát, és akár le is csúszhat vele a domboldalon. Nem hiányzott egy gerinctörés. A veríték végigcsorgott az arcán.
– Koncentrálni, csak koncentrálni – motyogta az orra elé.
– Koncentrálni a vécén kell! – vigyorgott mellette a kocsmáros tízéves forma kisfia.
Jeromos kis híján elejtette a terhét meglepetésében. Nem számított rá, hogy válaszolnak neki.
– Mi van, apád utánam küldött? – kérdezte ingerülten. – Felesleges volt! Megmondtam neki, hogy egyedül is felviszem, méghozzá anélkül, hogy letenném! Engem nem érdekel, hogy három emberes munka!
„Csak ne látná rajtam, hogy mennyire izzadok!” – gondolta közben.
– Nyugalom, Jeromos bácsi! Miért nem dobod le azt a vacakot?
– Ne tegezz, az anyád hétszentségit! Azért küldtek, hogy idegesíts? Ez már mindennek a teteje! Az apád egy átkozott csaló!
– Nem küldött senki. Magamtól jöttem.
– Mi a fenének?
– Hogy megmondjam neked, mekkora nagy szamár vagy!
– Ne szemtelenkedj velem, fiú! Úgy se tudsz eltéríteni a célomtól!
– És vajon, miért nem? Más már régen ledobta volna a felesleges terhet.
– De én nem teszem! – nyögte az izzadó férfi, és mintha még elszántabbá vált volna a tekintete. – Hiába küldtek utánam, hogy felbosszants! Ez a munka egy cseppet sem felesleges. Valakinek fel kell vinnie a keresztet a dombtetőre! Sok embernek… sok embernek örömet szerzek vele.
Lihegett egy kicsit.
– Az egyházközösség hálás lesz érte.
– De miért nem hagyod, hogy mások is segítsenek? Jézusnak is segítettek, amikor már nem bírta tovább.
– De én bírom… bírom egyedül is!
– Te erősebb vagy, mint Jézus?
– Testileg biztos. Csak ne lennénk olyan messze…
– Ha Krisztus urunk átadta a keresztjét, te miért nem hagyod, hogy segítsenek?
– Menj már a francba, kölyök! Hagyj békén a hülyeségeiddel! Úgy sem térítesz el a célomtól! Meg tudom csinálni!
– Lehet, hogy meg tudod, de muszáj is?
– Igen, muszáj! Nagyon muszáj!
– Valóban?
– Apám szerint sosem fejezek be semmit. Most majd megmutatom! Megmutatom neki, hogy nem vagyok semmirekellő, hiába mondogatta éveken keresztül!
– Lehet, hogy nincs igaza. Sőt biztos, hogy nincs. De éppen itt kell ezt bebizonyítani?
– Fogd be a szád, kölyök! – lihegte Jeromos. – Mit tudsz te a szenvedésről? Most is csak nyugodtan lépkedsz itt mellettem! Gyűlölöm az apámat, de nem veled fogom ezt megbeszélni!
Megtorpant és lihegni kezdett.
– Nyugalom – csitította a gyerek. – Ehhez a feladathoz semmi köze sincs a múltnak. Próbáltál már megbocsátani?
– Megbocsátani?! – hörögte Jeromos. – Az lehetetlen!
– De hát miért?
– Te még nagyon fiatal vagy. Semmit se tudsz az életről. Fogalmad se lehet róla, mennyire a lelkembe gázoltak oly sok éven át!
– De ami volt, az már nincs! A múltad nem a jelened, és főleg nem a jövőd! Talán nem véletlenül lettek kiválasztva a szüleid. Talán meg kellett tanulnod valamit.
– Az emberi aljasságról?!
– Önmagadról inkább! Szabadulj meg a fájdalomtól!
– Tudod, kölyök, egy baj van csupán… nem tudok megszabadulni tőle!
– Miért?
– Mert nem, és kész! Hagyj már békén, te istenátka! Fel kell vinnem a keresztet!
– Ez a kereszt maga alá teremthet téged… de mégiscsak jobb lenne, ha egyszerűen eldobnád! Ha legyőznéd a gőgödet, sokkal könnyebb lenne.
– Na, most már, tényleg elegem van! Takarodj innen, te kis mocsok!
A fiú megtorpant.
– Én csak segíteni akartam.
– Segíts másnak! Nekem nem kell!
A masszív izomzatú férfi továbbvonszolta magát. A gyermek már nem ment vele, csak szomorúan figyelte.
– Vajon felviszi egyedül? – suttogta maga elé. – Teljesen lényegtelen. – válaszolta meg végül az önmagának feltett kérdést.
Aztán a másik irányba fordult, és megcsóválta a fejét. Egész kis csődület gyűlt össze a domb legalján. Az emberek kíváncsian bámészkodtak. A szemüket leárnyékolva figyelték Jeromost, aki már közel járt a céljához. A kisfiút persze nem látták – ő csak annak mutatta meg magát, akinek akarta. Bánatosan felsóhajtott, majd a levegőbe emelkedett, és eltűnt a felhők között.