Tavasz 1945-ben

Sztálin-eke

Történetem visszanyúlik több mint fél évszázadra. 1945-öt mutatott a naptár. A falu rettenetes látványt nyújt. Minden mozgó állattól és mozdítható tárgytól megszabadították a falut a megszállók; éléskamrák kifosztva, üresen állnak. Alig lehet ép házat látni. A kis faluban eddig rend volt, most mindenütt romhalmaz, szemét. Nehéz eltakarítani, a front borzalmait, rendbe tenni a szétlőtt házakat, az egész falut és környékét. Három civil ember halt meg a háborús események miatt. Ilyen kicsi községben!
A ránk köszöntött hosszú tél lassan múlt el, eddig soha nem érzékelt súlyos háborús eseményekkel.
*
Aztán kezdett melegedni az idő, amikor egy alkalommal rémülten láttam a közvetlen szomszédunk virágoskertjében – a front idején csak úgy septiben – az oda eltemetett orosz katona két lábfejét, amint az olvadó hó alól kilátszott a földből. Megborzongtam. Ki gondolta volna, mikor ide menekültünk, hogy haditerület lesz ez az istenháta mögött eldugott falu, aztán két hétig állt a front, akarom mondani, hol németek, hol az oroszok foglalták el a 44 házból álló települést, mintha valami ki tudja milyen fontos támaszpont lenne.
A háború már elmúlt, de a házból alig mertünk kimozdulni, mivel nem volt biztonságos, csellengő idegen katonák, és a lehetőségeket kihasználó senkiházik járkáltak mindenfelé. Akik valahová mégis kimerészkedtek, még mindig csak rossz hírekkel érkeztek. Március végefelé még mindig, rendszeresen idegen emberek jelentek meg, és fosztogatták, ijesztgették az itt lakókat és a még megmaradt (jól eldugott) élelmiszert, jószágot és minden megfoghatót elvittek. Akkor erre azt mondtuk, hogy zabrálnak.
Négy-öt nap óta csend volt a faluban, aztán megint érkezett egy csomó szekér. Teljesen kifosztják a falut. Már alig van néhány portán tehén, és ló a faluban, de gabonát, szénát-szalmát, mindent elvisznek, amit találnak a kellemetlen látogatók.
Az ágyúdörgést ismét közelről lehet hallani, ami újabb rettegést okozott, de a front állásáról semmit sem tudtunk.
*
Nélkülözéssel töltött szomorú hónapok után, néha ránk mosolygott a jó Isten. Ma (1945. április 7. szombat) valami öröm és meglepetés ért bennünket! Végre hazajött Apukám! Utoljára 1944. szeptember 10-én láttuk kedves otthonunkban, Marosvásárhelyen, amikor kikísért bennünket, az utolsó menekülteket szállító vonathoz.)
Milyen nagy boldogság mindnyájunknak, hogy végre hazajött. Nagyon fáradt, kimerült, csontig lesoványodott. A falu végén találkozott korábbi szomszédunkkal, aki legalább onnan segített a hátizsákját hozni. Később elmondta, milyen viszontagságok között jutott haza a Nyugati határról. Jó hírt hozott, Guszti bátyámról, akitől március elején kapott levelet; Siófokról írta, hogy oroszok tartják fogva. Azt írta, jól van, és reménykedik, hogy sorstársaival együtt hazaengedik. (Sajnos hiú ábránd volt, mivel csak 3 évi fogság után jött haza, nem igazán szép emlékekkel.)
*
Aztán mégis eljött a tavasz, nekem is mindjárt szebb gondolataim támadtak. A nap már kezdi ontani melengető sugarait. Kedvet éreztem egy kellemes sétára. Ebéd után Pajti kutyusomat magam mellé füttyentettem, és egy pulóvert vállamra dobva, elindultam a határba.
A máskor rendezett szántóföldek, és az egész láthatár mindenütt tele van hulladékkal, egy helyen elpusztult ló maradványai, inkább csak a csontjai láthatók elszórva. Nem messze mély lyuk emlékeztet a sárba beragadt tankra. Eszembe jut az a rettenetes nap, amikor a lerészegedett tatár tankosok beállítottak a faluba, s mivel a tankjuk befagyott, sokáig – amíg ki nem olvadt a föld – ittrekedtek az egész környéket rettegésben tartva. Továbbsétálva, helybeli gazdákkal találkoztam, akik nagy csapatban, vállukra vetett ásóval-kapával vonultak ki a határba. Köszöntöttük egymást.
– Hova mennek a szerszámokkal? – kérdezem tőlük.
– Földet szántai a „Sztálin-ekével” – válaszolták a falusi népre jellemző humorral, közben a vállukon vitt szerszámokra mutogatva. Szinte vidáman masíroztak a földúton, akik még ilyen nagy felfordulásban is, szinte természetesen fogták föl gondjaikat. Eddig ezt a kis falut jómódú, szorgalmas gazdák lakták, minden portán tartottak igavonó állatokat: lovakat, ökröket. Nem kellett szomszédba menniük munkaeszközökért, amikor szántani, dolgozni kellett a mezőkön. Most meg ilyen könnyedén veszik az ásót-kapát a vállukra, hogy művelni kezdjék a határt, hogy ősszel már a nehéz munkájuk szerényebb termését is learathassák.
*
Csak azért ástam elő ezt a régi történetet a naplóimból, mivel magamat is vigasztalni akartam, hogy lám, a mostaninál nehezebb időket is átvészeltük…