Tavaszi tünetek – A nagy kisfiú – 02.

Amikor még csak a legfiatalabbak számára voltam bácsi, egészen más világ járta mifelénk. Akkoriban még kizárólag a jó öreg vállalati Lada Nivákkal zötykölődtünk a bányautakon, s olykor hatalmas birkanyájakba botlottunk. Beszállás előtt mindig átvizsgáltuk a kasznit, nem kúszott-e be az ülések közé kísérőnek egy karcsú homoki vipera, aki a legváratlanabb pillanatokban hajlamos jelezni ottlétét. S mondhatni, mindig csukott szemmel jártunk, miközben állandóan nyitva tartottuk a szemünket, mert jól tudtuk, mennyi titkot őriznek a hatalmas csipkebokrok, a fenyves, az almás és a kökényes, s mennyire ártalmas olykor a tudás e változó idők gyermekeire nézve. Igyekeztünk is nem beleütni az orrunkat senki más dolgába. Akadt azonban néha-néha egy-két kivétel.

Egyik kellemes zötykölődésem során, egy tikkasztó nyári napon furcsa párra lettem figyelmes, és azonnal tudtam, hogy valami rossz történik, mert iszonyat kellemetlen érzések kezdtek kerülgetni. Menten lelassítottam a járművet, s mintha csak balsejtelmeimet akarná igazolni a pár domináns tagja, jól látható kanyart kezdett leírni, jól láthatóan felgyorsított lépteivel. Egy alaposan megtermett, barna férfi vonszolt magával kézen fogva egy kisgyereket, aki alig tudta tartani vele a lépést. Éreztem a bűnt, a tapintható romlottságot a levegőben. Az ilyesmit valahogy megérzi az ember, ha némi jóérzés szorult belé.

Letértem az útról, be a legelőre, fel a dombnak, s imádkoztam, hogy a hálás szörnyeteggel ne akadjak el valami kátyúban. Más járgánnyal hasztalan iparkodtam volna, de a Niva könnyű, és a felezővel ugyan lassabban, de képes volt a kényszerű hegymászásra a laza talajon. Hála neki, még azelőtt beértem az iszkoló párost, mielőtt bevették volna magukat a bozótosba. Le sem állítottam a motort, csak elébük cövekeltem, és kiugrottam az autóból. – Megállj csak! – vettem elő a leghatározottabb bányamesteri hangot. – Hová lesz a séta?!
– Mi közöd hozzá?! – volt a válasz, nem is vártam egyebet. Láthatta, hogy nem vagyok erdőkerülő, de nem tudhatta, hogy a nagyapám az volt, s rám ragadt a hajlama meg valami a rutinjából is talán. A fickó innentől már csak holmi akadály volt, amit le kell küzdeni, semmi több. A zsákmányt kell erre felhasználni, ezért ösztönös reflexszel a kisfiúhoz fordultam. Akkor láttam, hogy a kisgyerek egy nagyon helyes, ugyanakkor nagyon szegényesen öltözött kisfiú. – Kisfiam! Ez a bácsi az apukád?
– Az vagyok! Mi közöd hozzá?! – felelt a felnőtt, de figyelmeztetőleg intettem.
– A gyereket kérdeztem! Szóval kisfiam? Ki ez a bácsi?
– Nem az apukám! A barátom! – jelentette büszkén a kis lurkó.
– A barátod? És mondd csak, mióta a barátod? Régóta? Ismerik őt a szüleid?
Ma sem tudom, honnan jöttek ilyen célra vezető kérdéseim, de soha nem lehetek elég hálás a sorsnak, hogy mindez így történt.
– Neeem, nem ismerik a szüleim – mondta vidáman a gyanútlan kisgyermek -, csak most ismertem meg.
– Szóval most ismerted meg – néztem a gazfickóra, aki ugyancsak nagyon csúnyán kezdett nézni rám. – Akkor ő egy új barát. És mondd, kisfiam, most éppen hová mentek ti ketten az új barátoddal?
– Viszem haza a gyereket a szüleihez. Elkódorgott. Mán biztos keresik.
– Nem is! – leplezte le a kisfiú. – Azt mondtad, gombázni megyünk!

Iszonyatos pillanatok következtek, olyan gyomortáji nyomással, amit sohasem lehet megszokni. Akkor vesz elő engem ez az érzés, amikor a testet öltött gonoszsággal találom szembe magam. A legfenyegetőbb, halkan szűrt hangomat erőltettem, hogy elérjem a célomat: – Tudod, hogy csak egyetlen esélyed van!

A fickó hétpróbás gazember lehetett, értett a szóból és nem sokat teketóriázott; némi farkasszemezést követően elengedte a kisfiú kezét, és futásnak eredt. Bevette magát a bozótba, és soha többé nem láttam. Ottmaradtam a kisfiúval. A megkönnyebbülésem leírhatatlan volt, miközben az adrenalin majd kirepítette a fejem búbját, a szívem pedig veszettül kalapált. Igyekeztem, hogy a gyerek felé mégis nyugalmat sugározzak.

– Mondd csak kisfiam, mi a neved?
– Andorka!*
– Andorka… Nem a Takácsék** fia vagy te?
– De! A Takácsék!
– Akkor én tudom, hogy te hol laksz! A "Kiserdő" mögött, a "Sár-tónál".
– Ott, ott!
– Jó messzire elhozott téged ez az idegen, hallod-e! Miért álltál szóba vele? Nem tanították meg neked, hogy ne állj szóba idegennel?
– De ő nem idegen! – mutatott a gazfickó hűlt helyére Andorka. – Azt mondta, hogy ő barát!
– Ejnye, te fiú! Hát attól még nem barát valaki, hogy azt mondja magáról! Ha valakivel először találkozol, akkor az idegen, megértetted?!
– Akkor te is idegen vagy! – mutatott rám Andorka piszkos kis kezével, amin jót nevettem.
– Okos kis fickó vagy, Andorka. Igazad van, én is idegen vagyok. De… mondd csak, hallottál már a rossz emberekről?
– Hát persze!
– Hát persze… Na, figyelj! A rossz embert arról ismered meg, hogy ha kérdezik vagy rászólnak, akkor elfut.
– Tényleg?
– Tényleg. Láttad, hogy elfutott ez is?
– Láttam.
– És még arról ismered meg a rossz embert, hogy nem mondja meg a nevét. Ez megmondta neked a nevét? – kérdeztem, azon drukkolva, hogy a válasz "nem" legyen.
– Nem mondta meg – felelte Andorka csillogó szemekkel, s arca a felismerés töprengését tükrözte.
– Én megmondom neked a nevemet. Engem Lacinak hívnak. Szia!
Kinyújtottam felé a kezemet, bár ma sem tudom, hogy ezt jól tettem-e. Mindenesetre a kisfiú begyakorolt mozdulattal belecsapott szutykos kis kezével, s jól megrázta az enyémet.

A férfias kézfogás után sietve elengedtem a gyerek kezét, hogy semmiképp ne hasonlítsak arra a rossz emberre, aki egészen idáig csalta magával ezt a kisfiút, és csak az ég tudja, milyen aljasságot készült elkövetni ellene. Nem tudtam volna megmondani, vajon jó vagy káros, hogy Andorka ebből jószerével semmit nem érzékelt, mindenesetre én örültem miatta. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Lesz még elég ideje felnőni és megérteni a világot, rácsodálkozni, mekkora veszélyben volt bizonyos pillanatokban, s nem is sejtette. Az én dolgom annyi, hogy most hazavigyem a szüleihez és épségben átadjam.

– Ültél már autóban Andorka?
– Még nem ültem kocsiba'! De mindig látjuk őket a "Hármason"! Ami csillog, az metálos! Az nyugati! – büszkélkedett a kis lurkó a kifejezésekkel, amiket a szüleitől meg a nagyobb gyerekektől felszedett, de amiket még aligha érthetett.
Megveregettem a jó öreg Niva motorháztetőjét. – Hát, ő nem nyugati. Éppenséggel keleti. De tudod, igazából ez mindegy is. Mert itt a hegyen azok a csillogó, metálos kocsik…
– A lapos kocsik!
– Igen, igen, a lapos kocsik, szóval ők semmit nem érnek.
– Semmit nem érnek?
– Nem, bizony! Azoknak olyan szép, sima aszfaltutakat kell építeni, igen drága pénzen, mint a "Hármas", hogy tudjanak hol gurulni. De ez… ez elmegy akárhol.
– Akárhol?
– Akárhol! Na de, figyelj ide! Akarsz autózni?
– Akarok hát!
– Akkor ülj be, Andorka! Megkocsikáztatlak, jó? Megyünk haza anyádékhoz.
– Jó!

Az úton aztán elmesélte, hogy otthon eltört egy tányért, és abból nekik nem sok van. Az ominózus fogyóeszköz ráadásul egy régi darab volt, a dédié, tehát Takács anyuka igen csak haragudni fog érte, biztos jól elfenekeli a tettest. Andorka ártatlannak érezte magát, nem akarta ő eltörni a szép porcelánt, csak valahogy kifordult a kis kezéből. Formálódó kis lelki világa még csak elviselte volna a jogos elfenekelést, de hogy mindezt ártatlanul szenvedje el, ilyetén gondolattal nem bírt megbarátkozni; legjobbnak látta hát elbujdosni. Így keveredett messzire a "Sár-tói sortól", s így botlott bele az a ki tudja honnani idegen, aki még számomra is idegen volt. Előbb elragadtatott némaság lett úrrá rajta, azután úgy megeredt a nyelve az utazás izgalmától, hogy be nem állt a szája, míg csak haza nem ért. Zötykölődött, dobálódott, hujjogott az ülésen, tiszta, gyermeki nevetéssel, s ugyanaz a világ, amely az imént még sötét végzetének közömbös helyszíne készült lenni, egy színes, szagos, zamatos vidámparkká lett. Amikor azonban felbukkant a nádas, mögötte pedig az ismerős háztetők, akkor aztán megkukult, eszébe juthatott a törött tányér meg az elfenekelés.

Kissé távolabb álltam meg. Kiszálltam az autóból, és gyorsan kiszedtem őt is. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam amiatt, hogy csaknem ugyanúgy magammal cipeltem a kisfiút, mint bármelyik gyerekrabló, de nem tudtam okosabbat kitalálni, akkor még nem voltak mobiltelefonjaink, amivel azonnal hívhatnánk a rendőrséget, jelentve, hogy találtunk egy elcsalt kisgyereket. Cselekedni kellett. Nem mondhattam neki, hogy na, kisfiam, eredj haza azonnal! Mert ki tudja, hazatalál-e, ki tudja, nem ragadja-e újra a markába az a gazember, aki talán továbbra is ott leselkedik a bozótban. Haza kellett vinni, nem volt mese. Ettől függetlenül nagyon feszélyezett a dolog, úgy éreztem, még melegében rendbe is kell tennem ezt az ügyet. Leguggoltam hát a kisfiú elé, és a szemébe néztem.

– Figyelj rám, Andorka, és jól jegyezd meg: senkivel ne menjél egy lépést se, akit nem ismersz, mert az idegenekkel nem szabad szóba állni! És ha valaki azt mondja neked, hogy gyere, szállj be az autóba, kocsikázunk egyet, akkor azonnal fussál haza, megértetted?!
– De miért? Te is azt mondtad!
– Azt bizony! Te meg beültél! És ha én is idegen vagyok?! Ha rossz ember lettem volna?! Mi van, ha megeszlek, mi?!
Andorka kezdett nagyon megijedni. És én azt is akartam, hogy megijedjen. Hogy tanuljon valami fontosat.
– Na, figyelj! Ha eltörsz egy tányért, amiatt sose menj világgá! Ha eltört, hát eltört, nem szabad miatta elbújni. Nem szabad letagadni. Meg kell mondani.
– De akkor megvernek!
– Nem fognak megverni, Andorka. Anyukád jobban szeret téged, mint egy tányért. Megszid? Lehet. Ráhúz a fenekedre? Kibírod. Tudod, miért a fenekedre üt anyu?
– Nem tudom!
– Azért, mert szeret téged. Mert nem akar benned igazából kárt tenni. Csak meg akar tanítani a jóra. Úgyhogy menjél csak be szépen, és mondjál el neki mindent, ami történt.
– Mindent?
– Mindent.
– A tányért is?
– Azzal kezdjed!
– Az idegent is?
– Az idegent is.
– Téged is?
– Engem is.
– A kocsizást is?
– Azt is. És meglátod, anyukád nem fog téged elfenekelni. Hanem szorosan magához fog ölelni. És jobban fog rád vigyázni, mint valaha.
– Tényleg?
– Tényleg. De most már sipirc! Különben megeszlek!

Andorka úgy szaladt befelé a házba, csak úgy porzott mögötte az udvar. Én pedig nem vártam meg, hogy bárki előjöjjön a ház közelébe leparkoló autó zajára, nem tartottam igényt semmiféle köszönetre onnan.

Még láttam a visszapillantóban, ahogy egy tagbaszakadt férfi megjelenik az ajtóban, amin nyár lévén csak egy retkes ponyva lifegett. Akkor is láttam, amikor néhány évvel korábban az iskolánk akadályversenyt rendezett, és külön kikötötték, hogy a Sár-tói sort messzire kerüljük el. Az ott lakók mégis beavatkoztak a versenybe, összezavarták a rendezők által elhelyezett jelzéseket, félrevezetve ezzel a lelkes kisdobosokat és úttörőket, s engem például lépre csalva jól meg is vertek hárman, csak úgy kedvtelésből. Egy hatalmas vadászkéssel kényszerítettek, hogy maradjak a földön; le akartak vizelni, azzal bizonyítandó egymás előtt a közös dominanciájukat, meg hát milyen jó dolog így megalázni egy laposra vert gyereket. De én feltápászkodtam, mert sehogy sem akartam pisiszagú lenni, mire ismét jól elvertek. Másodjára persze már nem kellett kés ahhoz, hogy fekve maradjak; ha kényszerítenek, akkor sem biztos, hogy fel bírok állni. Csak azért nem sírtam, mert még ahhoz is alig maradt bennem szufla. Az is csoda, hogy ezek után egyáltalán még visszataláltam az iskolások egy csoportjához. A tanároknak persze nem mondtam el, mi történt; szégyelltem magam, hogy így megvertek. Erre jól felpofozott a tornatanár, amiért ilyen szörnyen összekoszoltam magam, és egyáltalán hogy lehet ilyen bamba az ember gyereke, hogy lehet így eltévedni egy tízéves nagy lónak! Mindenki rajtam röhögött. (Utólagos csatolás: csak a kis Piroska és az egyik Heni vigasztalgatott.)

Makacs ember vagyok, akit nagyon sokszor megvertek, de amilyen hülye, mindig talpra állt. Ezek fontos tanulmányai voltak életemnek, s megtörténtüket semmiféle későbbi gesztus nem teszi meg nem történtté. Akik az akadályverseny napján atrocitáltak, azoknak egyike talán éppen Andorka akkor még siheder apukája volt. Akárhogy is, ők voltak a Sár-tóiak, én pedig az voltam, akiknek ők csak ne hálálkodjanak soha semmiért. Andorka persze más tészta. Azonban, hogy mi lesz belőle, ha majd ő is nagy lesz… remélem, hogy ember.

*

Én ezt a kis epizódot akkor és ott lezártam. S ím, húsz év múlva tudhattam meg, végülis milyen eredménnyel zárult az a nap Andorka számára. Felugrottam és kézfogás helyett szorosan magamhoz öleltem a nagyra nőtt kisfiút, akinek így a szájmaszk azonnal fel is tolódott a szemére.

– Andorka! – ujjongtam, kissé megfeledkezve az illemről. – Hát mondd csak meg Laci bácsinak, elfenekelt vagy megölelt téged anyukád?

Piros tátott szájjal nézett minket, mit sem érthetett az egészből. A "kisfiú", aki szemlátomást emberré lett, ragyogó arccal felelte: – Megölelt.

***