Nagy ritkán felutaztunk a városba anyám mostoha anyjához és édesapjához.
(apám egyszer sem jött velünk, valamiért nem)
Ezek a látogatások felértek bármilyen kirándulással, vagy kalanddal. Mint aprócska falusi fiúknak az maga volt a csoda, a város idegen zajaival és jellegzetes szagával, a néptelen vidéki utcákhoz szokott szemet kápráztató forgatagával.
Az utazás maga, a vidéki pályaudvar, a váróterem a nagy sárga cserépkályhával, aminek a csempéin úgy futottak szét az apró repedések, mint valami erek és aminek jó volt langyos bársonyához nyomni a tenyerem. A nyikorgó innen-onnan nyíló nagy, szárnyas ajtók, amik egymással szembe kakaskodva de egymást soha meg nem érintve, csukódtak vissza az érkezők és távozók után, vigyázva azt a kis langyot amit két ajtónyitás között összegyűjtögettek a helyiségben..
A kályhával szemben a bérlet és jegypénztár. Kazettás ablaka mögött sürgetőhangú pénztáros, akit sohasem sikerült meglátnom mert az üvegre és egymáshoz ragasztott hirdetmények, utazási feltételek és díjszabások magsárgult papírlevelei minden látnivalót eltakartak a kíváncsi szemek elől, mintha valami nagy titkot őriznének ezek az emberek ott a kockára osztott üvegfal mögött.
Talán apáról fiúra szálló titok a jegy letépésének mikéntje a tömbről, nem is beszélve annak szakszerű lebélyegezéséről, azzal a hosszú nyelű fémbélyegzővel, amit úgy kell fogni mintha egy kés lenne és nem is bélyegezni kellene vele, hanem valami szörnyet hátúról nyakszirten szúrni sietve, kihasználva az utolsó lehetőséget, még mielőtt valami rosszat tesz ennek a makulátlan, csupa jó világnak. Persze ennek is meg volt a maga rítusa, mármint a tépésnek és a bélyegzésnek, nem hiába rejtegették ezt annyira odabenn.
Egyszer, csak egyszer sikerűt kilessem a titkot. Anyám mögött állva félszemmel sikerűt belessek az egyik ablakkazetta nyitott szemén, ott a legalsó kazetta sor közepén ami mint valami ajtó működött két idegen világ között, s rajta ugyan úgy közlekedett a pénz befelé és a mindenféle formájú és színű jegy, bérlet és értékszelvény kifelé, mint ahogyan az állomáson a vonatok.
A pénztáros féloldalvást ült az ablakban szembe a fallal, amin mintha valami várost látna az ember egy magasan szálló repülőgépből, különböző jegyek, bérletek és mindenféle más szelvények fémkapcsokkal összefogott tömbjei alkottak utcákat, kereszteződéseket egy nagy fatáblára erősítve. Innen tépte le a pénztáros a megfelelő jegyet az utasnak, miután balkeze mutató és hüvelykujját megnedvesítette azon a szivacson, amit minden műszakkezdéskor megnedvesít és visszatoccsantott abba kis alumínium csészealátétbe amit évekkel ezelőtt az állomás restijéből csent el erre a célra, és aminek az eredeti színét már akkor sem tudná megmondani, ha tüzes vassal csalogatnák belőle a választ, pedig már jó idejét mártogatja itt a szivacsot reggelenként.
Két ujja közt tartva, arccal a jobb keze alatti vastag gumilapra teszi a vékonyka papírlapot, mutató ujját rajtahagyva, nehogy a huzat szégyenszemre elcsenje, jobb keze már markolja is azt a gyilkos szerszámot, két aprót koppint a festék párna fekete púpján, majd lesújt jegyre…pik-pik-baaaang. S a jegy hátoldalára már oda is sütötte azt a fekete karikát, közepén a címerrel és a napi dátummal, mint valami billogot egy állat nyakára vagy farára, talán még füstölt miközben kiadta az ablakon….
A várótermet és az elmaradhatatlan vasúti restit összekötő közlekedő végében aprócska kis dohánybolt, – ma már a nyoma sincs az épületben – ugyan olyan ablakkal, mint a pénztár, de az dohányárúval, szipkákkal, pipákkal olcsó műanyagjátékokkal, és még számtalan haszontalan dologgal volt telepakolva amiket csak az úti ember vesz meg magának, hogy aztán néhány év rakosgatás után kidobja. Mint a jegypénztárost, itt a trafikost nem lehetett látni a sok holmitól.
A fehér, pirosra lakkozott körmű keze járt ki s be az ablakon, eltüntetve az ablak előtti parányi pult üvegén koccanó aprót és helyette sietve odavetve a kért holmit és egy tompa, elharapott köszönöm-öt…
A legjobb nyáron volt menni. Akkor ki lehetett menni az állomás majd teljes hosszán végighúzódó teraszra, aminek az épület mögé kanyarodó vége jó időben a resti amolyan kerthelyisége ként működött.
A terasz fölött elöltető nyújtózott, egyik szélével az állomás falába, másik szélével csak úgy oszlop nélkül a levegőbe kapaszkodva, hogy a placc fölé lógathassa azokat a csúcsos aljú virágládákat, amikből piros muskátlik kandikáltak ki, mint kíváncsi gyerekek egy kerítés tetejébe csimpaszkodva s a nyári szellőben össze-össze súgva csóválták a fejüket az alant elterülő emberi világ történésein, tekintetükkel egyik másik távozó vagy érkező felé bökve.
Mi gyerekek a terasz felső korlátján lógva élveztük az állomás ingyen műsorát. Az éppen beérkező vonatot figyeltük, amint szuszogva megáll a peron mellett, a diesel mozdony hangja lágy lüktető zümmögésre vált, piszkos-zsíros ruhába öltözött ember jelenik meg a peronon, az ütközök alatt átbújva eltűnik a mozdony és az első kocsi között, fém koppanását, és valami furcsa szisszenést hallani, majd újra feltűnik a fekete ember, – mintha valami varázslat lenne -, kezében már egy piszkos, piros zászlót lóbálva, fél kézzel-féllábbal felkapaszkodik a mozdonyra, röviden megfújja a szája sarkában billegő fényesre kopott sárgaréz sípját, ami úgy hat a fekete arc közepén, mint valami dicsekvésből megvillantott aranyfog.
A mozdony megemeli a hangját, óvatosan nekilódul, szinte lábujjhegyen, nehogy elszórja valahol a csimpaszkodó potyautast. A mozdony eltűnik egy pillanatra az állomás mögött, a hajnali útjukon mélázó többi vonatszerelvény között, majd ismét felbukkan, egy másik sínpárom megkerülve a mi vonatunkat, majd a fekete ember füttyestéseire visszatolat az ember ismét eltűnik, és rákapcsolja a mozdonyt a kocsikra. A mozdonyvezető még megrántja a kocsisort egy fékpróbával, mint valami frissen fűzött orjás gyöngysort, hogy valami gyenge csomó mögött nem peregnek e le a szemek. Végigcsodálva ezt a kis előadást, felszállunk a mozdony mögötti első kocsiba, – mindig oda szálltunk -, és még le sem ülünk, el sem idült a vonat, már azzal nyaggatjuk anyánkat, hogy a városba érve ne villamossal menjünk tovább, hanem taxival, az sokkal jobb, ugye taxival megyünk…???
Taxival megyünk?
By Thuan