„Imára kulcsolt két álnok kézzel
emléket kérek sok feledéssel
Szólítom Istent vigyen vagy adjon
fordítson hátat rám ne virrasszon
(s ha elérne téged átok vagy ima
ne kérdezd kinek szabad majd sírnia).” /Zalán Tibor/
A tavaszi madarakkal együtt énekelve futok haza. Olyan gyönyörű ez a május! Fiatal vagyok, és még ha 1948-at ír is a naptár, nem számít, mert szeretek és viszontszeretnek. Alig várom, hogy feleségül mehessek Miklóshoz! Neki ugyan alig van valamije, de az én családom módosabb, biztosan kapok hozományt. Erzsébet, a nevelőanyám, aki édesanyám nővére, éppen ezért vett magához a tanyáról a szüleimtől, hogy mindent megadhasson nekem. Neki nem született gyermeke, neki csak én vagyok, a legjobbat akarja nekem – mindig. Hazaérve belököm a kaput, és már nyitom a számat, hogy hangosan köszöntsem Bözsi anyát, amikor egy éles hang üti meg a fülemet a „kiskonyhából”:
– Megvan a disznóparéj, amit kértem? És ez a sisakvirág holdtölténél lett szedve?
Ezt a hangot még sose hallottam, megtorpanok.
– Igen, holdtölténél a temetőben, ahogy kérte! Friss a kakasvér is! De aztán hasson ám a varázslata, hallja-e!
Ez a hang már ismerős, ez a nevelőanyám hangja.
Érdeklődve fülelek, s bár tudom, hogy nem rám tartozik, nem bírom megállni, hogy közelebb ne osonjak a beszélgetőkhöz. Lekuporodok a „kiskonyha” ablaka alá, hogy minél többet csípjek el a mondandójukból. A – most már halk – pusmogásból lassan rájövök, ki a vendég: Borbála, a falu boszorkánya, akiről úgy hírlik, hogy el tud átkozni, meg tud betegíteni embert, állatot – igyekszik is mindenki kitérni az útjából, vagy, ha véletlenül összefutnának vele, akkor módfelett tisztelettudóan viselkedni. De mit kereshet itt nálunk?
– Hatni fog, biztos lehet benne! Nem lesz több gondja, arról gondoskodom. Amennyiben tisztességesen megfizet…
– Ne féljen, megfizetem! Mennyire betegíti meg? Legjobb lenne, ha meghalna. El tudja intézni?
– Igen, el tudom! Biztosan azt akarja? Ha belekezdek a varázslatba, már nem tudom visszacsinálni.
– Nem is kell, biztosan ezt akarom. Annak a senkiházinak ez lesz a sorsa, ennek így kell lennie.
– Legyen hát. Még ma éjjel nekikezdek. A napjai innentől meg vannak számlálva.
Nyílik az ajtó, gyorsan arrébb kúszok, nehogy észrevegyenek. Borbála épp elrak valamit – fényes pénzérméket látok megcsillanni -, aztán eltűnik a kertünk végénél kezdődő kukoricásban. Könnyű abból az irányból észrevétlenül jönni-menni, senki se fogja meglátni. Bözsi anya egy percig csak áll az ajtóban, majd megérinti a keresztet a nyakában. – Isten bocsássa meg nekem! – mormolja, és a ház felé indul.
Csak nézek utána, a szívem szaporán dobog. Mi történt itt, kinek vannak megszámlálva a napjai? Szétfolyik a délután, nem tudom hova tenni azt, amit hallottam. Győzködöm magam, hogy biztosan félreértettem valamit. Bözsi anya nem akarhatta egy ember halálát… ez lehetetlen…
***
Miklós még azon a nyáron megbetegedett és meghalt, egy rejtélyes betegségben, amire az orvosok csak a fejüket csóválták. Nem láttak még ilyet. Hiszen fiatal volt és erős… Bözsi anya nem sokra rá bemutatta Lajost. Nagygazda fia, módosak, rengeteg földjük van, jó dolgom lesz mellette, duruzsolta. Sajnálja azt a szegény fiút, de az élet megy tovább, tette még hozzá, és ugye nem akarok vénlány maradni? Persze, hogy nem akarok, és Miklóst nem hozza már vissza semmi. 1949-ben megesküdtünk Lajossal. Bözsi anya csak úgy ragyogott az esküvőnkön, a lagzira hivatalos volt a fél falu. A menyasszonytánc előtt bementem a házba, hogy átvegyem a piros menyecskeruhát, de megütötte a fülemet Bözsi anya halk hangja, ahogy régi barátnőjéhez, Magdolnához beszélt.
– Most végre révbe ért egy gazdag fiú oldalán. Sokkal jobban járt, mint ha ahhoz a senkiházihoz ment volna hozzá! Akármit mondasz, jól tettem, amit tettem. Hálás vagyok Borbálának a segítségéért, bár ki tudja, lehet anélkül is meghalt volna az a fiú. De ha nem… Meggyóntam, fel is oldozott a pap. Nincs miről beszélni.
Szédültem, összefolyt előttem minden. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy mi is történt. Hogy ki volt az a „senkiházi”, aki jobb lenne, ha meghalna…
A menyasszonytáncon forgott velem a világ, azt sem tudtam, kik pörgetnek, mert egyre csak Miklós hullámos, szőke haját láttam és világító kék szemét, ahogy kiragyog a szép metszésű arcából… Istenem, mit tettek, mit tettek vele… És velem is…
1950-ben kislányom született. 1951-ben a férjem és a családja kuláklistára került, a birtokaikat, ingatlanjaikat elvették. Lajos onnantól kezdve kubikosként dolgozott, és gyakori vendég volt a falusi ivóban. Néha a keze is eljárt, átkozott élet, motyogta sokszor részegen. Az bizony. Elátkozott.
*
Vége
5 hozzászólás
Kedves Alaska!
Egy ilyen történet után nehéz megszólalni. Döbbenetes! Megrázó! Borzalmas! A bűnnek mindig következménye van és ehhez semmi köze nincs a pap feloldozásának. A bűn áldozata lett egy ifjú és nyilván áldozattá váltak a szülei is, akiknek az addig egészséges gyermekük sírja mellett kellett megállniuk. Nyilván egy életen át hordozták a szívükben ezt a gyászt. Áldozat volt a szerelmes lány. Áldozat a gazdag fiú, akinek elvették mindenét, amit talán az apjától akár az ükapjáig visszamenőleg ért el sok szorgos kéz, éjt-nappallá téve.(Erről természetesen nem Erzsébet tehet, ez nem az ő bűne). Nem egy ember lett öngyilkos, miután mindenüktől megfosztották őket. Isten a megbánt bűnöket bocsátja meg. A történetből nem úgy tűnik, hogy Erzsébet ezt valóban megbánta volna, mert az a pénz, amit eltett, Júdás pénz volt. Ezen nincs és nem is lehet Isten áldása. Ha megbánja, bevallja és a börtönt is vállalja a tettéért. Sajnos ma is sok “Erzsébet” él, aki önti az olajat a háború tűzére, beáldozva azt a sok szerencsétlen embert, aki élni szeretne boldogan a szüleivel, szerelmével, feleségével, gyermekeivel, de a “nagyok” eldöntötték, hogy meg kell halniuk, nincs az a pénz, ami ezt meg nem érné. Aki néhány fillérért brutálisan agyonver egy olyan embert, aki megbízott benne, és természetesen hosszasan lehetne sorolni a világban végbemenő gonoszságokat. Aljas a világ és benne az ember is, jobban mondva az embertől aljas a világ. “Mindannyian megromlottak, nincs köztük egy igaz sem”, mondja Isten. Viszont, ha elfogadjuk a helyettes áldozatot, akkor meglátjuk a gyarlóságaink, pontosabban a bűneink és képesek leszünk azt őszintén megbánni, elsiratni, Kegyelméből akkor valóban megbocsát, de nyilván ezt követően, már más útra tér a bűnös ember.
Remek írás, a gyermektelen “jólelkű” nevelőmama valójában egy brutális és kegyetlen gyilkos.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Köszönöm a kedves szavakat, nagyon örülök, hogy megérintett a történet. Igyekeztem hozni az akkori korszellemet, keverve kicsit a népi babonákkal. És igen, egyetértünk, sajnos ma is sok ilyen “Erzsébet” él, akik sosem bánják meg a mások ellen elkövetett bűneiket. A pénzt egyébként nem ő tette el, azt ő adta Borbálának, a varázslatért cserébe, de lehet, hogy félreérthetően írtam. És bizony eszében sem volt megbánni, ő ezt így látta jónak! Ez a legszörnyűbb az egészben…
Még egyszer köszönöm, hogy írtál nekem! 🙂
Kedves Alaska!
Egyik kutya, másik eb, mindegy, hogy ő tette el a pénzt, vagy ő volt a megbízó. Egyébként ez nagyon jellemző a mai korra is, hogy más a megbízó és más az elkövető. A megbízó nem “mocskolja” be a kezét. Aljas a világ, a kivételekért érdemes élni.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Alaska,
lélekföldrengéses történetet hoztál, a szeizmikus mozgás legalább 9 es.
Istent játszani, sorsokat átírni , ölni már nem csupán rossz, irgalmatlan cselekedet , nem egy “bűn” mert azt mindig meg lehet bánni, bocsátani, hanem létállapot ,nyílt állásfoglalás a gonoszság mellett. Ők emberi felelősségük tudatában követik el iszonyatos tetteiket .
A befejezés bravúros: “Átkozott élet”!
Köszönöm az élményt….katarzisos volt.
Szeretettel :
M.
Kedves Napfény!
Nagyon örülök, hogy tetszett a történet, és sikerült átélhetőre alkotnom! 🙂
Egyetértünk, ez nem csupán bűn, ez nyílt emberi gonoszság, és bizony sok a gonosz ember, aki mézesmázas álca mögé rejti az igazi arcát, és sokszor még a közvetlen környezetük sem sejt semmit…
Köszönöm, hogy olvastad a történetem és a kedves szavakat is! Nagyon jólestek! <3