Te vagy az – a férfi

Ablakon át nézek kifelé, gyönyörű tájra. S nem is vágyom most semmi egyébre, mint nézni kifelé egy ablakon; képzeletben odakint vagyok. S képzeletben talán gyermek is vagyok. Mit kezdek most a tóval? Meghódítom? Ahhoz már hideg van. Kavicsokat gyűjtök, és kacsáztatom őket? Meglehet, hiszen az egész tó az enyém.

Az enyém… Az ablak, az idebent, az odakint, a táj, a tó, a kavicsok, a képzelet, a pillanat, a perc, mindez az enyém. Mindez szabadság. A tér és az idő egy pillanatnyi megnyugvása.

Nem tudom, e percben mi is vagyok. Bizonnyal olyan lény, amely aligha ismeretes a Földön. Mert ezen a bolygón minden tökéletlen és minden boldogtalan… mert itt minden véges. Minden perc és minden pillanat. Minden apró mosoly.

Ez a perc is elmúlik, és a következőben már ember vagyok újra: kisétálok a garázsba egy doboz fabrikettért. S most valóban kint vagyok. Friss, hűvös a levegő, a tó vizének illatát nyughatatlan szellő keveri bele, mégis friss marad, a Nap szikrázó, de már nem perzsel, ősz van. Ahogy átvágok a kevéske gyepen, alig találok utamba eső lehullott falevelet, de rálépek mindre. Imádom az ősznek ezt a hangját, ezt a halk, puha ropogást. Néhány pillanat most ismét csodálatos. Aztán belépek a garázsba, és máris feledésbe merülnek.

Kilépve szembe találom magam a Nappal. Talán azért próbál elvakítani, hogy ne lássam az asztalt, a padot, a meredélyt… s valóban nem akarom látni. De ha meg akarok változni, nem szabad eltakarnom a szemem. Hunyorgok. A Nap vádol, folyton menekülsz!, s én felszólalok: hagyj békén! Könnyű neked! Körülötted forog minden. De én? Nekem mennem kell. El kell mennem, érted?

Amint visszatérve leteszem a két dobozt (valamiért kettőt halmoztam egymásra, mintha húsz éves volnék), nagyot nyögök hozzá. Mire a te álmatag szemeid kinyílnak, mi az? hol vagy?

Kiegyenesedem, s miközben afelett dohogok, hogy vigyáznom kellene a derekamra és micsoda hülyeség volt két dobozt egyszerre behozni, már azon mosolygok, amin igazából sajnálkoznom kellene: minden ébredésed ugyanolyan riadt. Még mindig keresel, még mindig áhítasz, sóvárogsz és még mindig nem hiszed el, hogy itt vagyok. Ilyenkor én mindig odalépek, ahogy most is, és csak azért vagyok erős, hogy te gyönge lehess. Itt vagyok, kedves. Csak hoztam be tüzelőt. Hűvös van.

Ilyenkor te már nem szólsz, csak kinyúl értem a két karod. Nem, nem te nyúlsz ki a két karoddal, a karjaid önmaguktól nyúlnak ki felém. Ez is a te egyik attribútumod. Én most melléd ülök, te átölelsz, önzőn, mohón, éhesen, mint aki már sohasem lakhat jól, aki mindig éhes marad egy kicsit, és ezt pontosan tudja. Te vagy az, suttogod, mmmm… te vagy az.

Én vagyok, kedves. Csak a garázsig mentem. Mindjárt befűtök, csinálok neked fürdővizet, aztán bemegyünk a városba. Vasárnap van. Vásárnap. Shoppingolunk egy nagyot. Jó lesz.

A karjaid szorosan tartanak, ne még!

Kérd meg őket, hogy engedjenek el, mosolygok.

Egy csók az ára, feleled pajkosan, talán mert már egészen fölébredtél.

Vasárnap este. Vasárnap este te mindig gyászolsz. Muszáj menned? nem maradhatnál csak még egy napot? mikor veszel már ki egy egész hetet?, záporoznak a kérdések. Ma este mintha meg se' hallanám őket. S te nem érted. Amitől pedig még idegesebb vagy. Végül megállsz előttem, és komoly tekintettel rám meredsz: elmész.

Én megsimítom útonálló, elszánt arcodat, és őszinte akarok lenni, ami jól is ment mindeddig, de most vasárnap este van, és én mondani akartam valamit, de ez a perc már eltörött, eltört ott a szemedben, és most jobb lenne csak egy kis tréfát csinálni inkább. De lehet-e? Vagyunk-e annyira felnőttek, hogy egy kis tréfa ne rontsa el a vasárnap estét? S felkacag bennem egy hang, olyan, mint a zokogás: te tényleg a vasárnap estét félted?

Soha nem akartalak próbára tenni, mindez az én próbám volt, s még nem tudom, elbuktam-e. Menni vagy maradni… a tekinteted kiszívja belőlem az erőt, ami a döntéshez kellene. Ezért a sodrás visz csak tovább mindent. Téged, engem és ezt a vasárnap estét. El hát, emelem meg az utazótáskámat, de a szemeid sarkában már könnycseppek remegnek, mert te folyvást azt retteged, hogy én elmegyek. Hogy végleg elmegyek, ahogy elment mindenki, 'míg végül teljesen magadra maradtál. S akkor a tréfát lenyelem, majd' belefulladok, és tudom, hogy be kellett volna gyakorolnom ilyen helyzetekre legalább néhány fontos mondatot, mert ilyenkor csöppet sem vagyok gördülékeny, még az kell, hogy hebegjek, de hát kimondom snasszul, sután, mert gyorsan ki kell mondanom: de csak, ha te is velem jössz.

…

Kimondtam valamit. Amit nem terveztem, mert nem akartam. Kimondtam, és neked remeg bele az ajkad. Előttem állsz, és látlak. S most úgy érzem, egyek vagyunk. Most érzem ezt, amikor már épp el akartam menni, mert ezt az egyet nem találtam bennünk, és úgy hittem, általad sem fogok megváltozni soha.

Az egyik könnycsepp már túl kövérre hízott, végiggördül az arcodon. De csak az egyik. Én eltörlöm az ujjammal, s mosolygok, mintha mosolyognék, hé', az egyik szemed sír, a másik meg nevet. Mire a karjaid kinyúlnak értem, s végül hozzám szorítanak téged. Erre én bután beszélni kezdek, és nem tudom, ez most mind hazugság-e, vagy épp most kezdek igazat beszélni: nem gondolhattad, hogy itt hagylak a télnek. Itt még meleg víz sincs. A kis kerti csap meg úgy el fog fagyni, mint a parancsolat. Ez a nyaraló majd jó lesz nyári menedéknek. De télen… Tudom, hogy meg kellett volna kérdezzelek… még nem beszéltünk róla, de… épp itt az ideje, hogy… khm… hogy hozzám költözz. Érted. A városomba. Még sohasem jártál a városomban. Felfedezheted. A tiéd. Ahogy az otthonom is. Na, meg én. Ha akarod.

Nehezen jön ki belőled a szó, valósággal préselteti magát, kínnal születik. Mintha útját állná valami. Mintha útját állná a sok szemét, ami évek alatt gyűlt benned gyilkos torlasszá, ami ott rekedt meg a torkodban, hogy fojtogasson. Most ennek a markáns szónak kell mindent kimosnia onnan, egyetlen erős rohammal. Ha kijön végre, ha kiszabadul, új élet kezdődik. A te új életed. S már nem bánom, hogy a gyáva szavak csakis rólad szólnak, hogy én máris megszűntem létezni bennük, mert ez talán a változás feltétele; ünnepélyesen hallgatok. Tanúja szeretnék lenni, ahogy a te szavad megszületik. S a hangod most annyira más: akarom.

Én most már bármi lehetek, hiszen megszűntem. Már csak az vagyok, akit te látsz, és már csak az leszek, akit te szeretnél. Beszélhetek ostobán, mint aki sosem akarja befejezni a szövegelést, mert közben már minden szavamat elhiszem. Szóba hozhatom, milyen jó pletykaanyag leszel a környezetemnek, olyan leszel, mint egy új celeb, majd csak integess, mint egy ünnepelt díva a sok idióta paparazzinak. És hogy a szüleim mennyire örülni fognak neked, hidd csak el! Ők már letettek arról, hogy megérik a napot, amikor újra páromra találok. Meg ami még eszembe jut eszetlen sorrendben: hogy hány helyre viszlek majd el; hogy tiéd lesz a lakás, formáld csak a saját ízlésedre, én megbízom benned; hogy tiéd lesz az egész világ, hisz neked adom; és hogy ha eddig száműzött voltál is, mostantól felfedező lehetsz. Érted? Száműzött téged az óvilág? Hát istenem! Akkor légy az újvilág felfedezője…

Te nagyokat sóhajtasz, karjaid fáradhatatlanok, szorításuk szüntelen, és csak néha hallak belesuttogni a hadarványomba: te vagy az, hát tényleg te vagy az…