Te vagy az – a férfi, a nő és a meghallgatás

A férfi kedvetlenül sétált fel-alá a fióképület impozáns halljában. Kezeit hol maga mellett lógatta, hol összecsapta a háta mögött. Markában egy prospektust szorongatott, amit egy reklámállványról vett el, de valahogy mégsem volt semmi kedve belepillantani azóta sem.

Hosszú utat tettek meg. Nem, nem az autóútra gondolt, ami legalább másfél órán át tartott és amely során a GPS segítsége ellenére is kétszer eltévedtek. Ő egy másik utazásra gondolt. Egy olyan útra, amire nem lehet autóval menni. Egy olyan utazásra, amire nem lehet egyedül elindulni. Igen, ezt a hosszú utat ők ketten együtt tették meg. Azelőtt még soha nem járt az életnek ilyen szép, meleg tájain; a társa mintha egyenesen a Paradicsomba vezetné őt, amelyhez közeledve is minden egyre csak szépül, gazdagodik körülöttük. De most tele volt aggodalommal. Úgy érezte, most letérnek az útról. Szerette volna, nagyon szerette volna elkerülni ezt. De nem tudta, sehogyan sem bírta megérezni, mihez van neki joga ebben az új ajándék-életben. Hol van az a pont, amikor meg kell torpannia, és hagynia kell, ha a másik tovább vagy másfelé akar menni. Nem bírta behatárolni, van-e joga megragadni a kezét, és visszatartani vagy épp vezetni őt. Néha megrázta a fejét séta közben; talán rémképeket lát.

Elindult a kávé-automata felé, de ekkor sarkak és platformok jellegzetesen szapora koppanásai hallatszottak mögötte, amire a férfifejek mindig odafordulnak. Két alak közeledett egy napfényes folyosón. A nőt egy magas hölgy kísérte, megtorpantak, váltottak még néhány szót, mosolyogva mindketten, meleg kézfogás, amit apró fejmozdulatok, némi arcjáték és a törzs enyhe előredöntése kísért, majd a magas hölgy megfordult és elkopogott. A haja, mintha be volna idomítva, légies eleganciával lobogott mellette. A nő nem akart szökdécselni, csak lélekben tette, de ahogy közeledett, úgy ragyogott, ahogyan a férfi még sohasem látta. Tehát a meghallgatás a lehető legjobban ment. A francba!

– Nos? – kérdezte a férfi, mintha nem tudná.

– Kellek nekik! – ugrott a nyakába a nő. – Kellek nekik! Kellek nekik! Kellek nekik!

Két szó. Két rövidke szó. De mennyi tartalom. A férfi egyszeriben megértett mindent. Elérkeztek ahhoz a kritikus ponthoz. Ahhoz a megveszekedett, átkozott ponthoz. Ahhoz a ponthoz, ahol a szeretet, a ragaszkodás le kell, hogy vesse magáról az önzést. Ahol el kell engedni a legszeretettebb kezet, ha annak a gazdája menni akar. S már biztos volt abban is, hogy nem rémeket látott. Bár úgy lett volna!

Egy elfogadható kis utca egyik vendéglőteraszán ültek, és a nő gyönyörű volt. A Nap sütött, de fodrozott a lehelet a hidegben, a kabátjukat sem vették le. De ott ültek kint, mert a nő így akarta. Tekintete mindent bejárt: az utcát, az épületek homlokzatát, a kék eget, az emberi arcokat. S a férfi tudta jól, miért: mert most minden sokkal szebb, mint előtte volt. Ő épp fordítva látta, de az már nem számított; magában kellett tartania.

A nő a hideg asztallapra tapasztotta két forró tenyerét. – Esküszöm, azt hittem, valaki fiatalabbat választanak majd. Egy ilyen feltörekvő cégnél… Ide energikus, törtető ifjak kellenek. Dinamizmus! Nem egy ilyen vén csoroszlya, ha-ha-ha! Tudom, hogy fiatalságkultusz van, és mégis…

– Kellesz nekik – fejezte be a férfi a mondatot azokkal a bűvös szavakkal, amelyeknek már felfogta és mélyen átérezte az értelmét. Rejtelmes mosollyal szorította két markába a meleg falú cappuccinos bögrét.

A nő boldog volt. Leplezetlenül boldog. – Jaj, ugye velem örülsz? Ugye örülsz te is?

A férfi szívesen kimondta volna, hogy számára minden úgy a legkielégítőbb, ahogy most van. Egymásra találtak, érzékeny összhangban vannak, szinte tökéletesen kiegészítik egymást, miért kellene ezt bármiféle változással felborítani. De nem mondhatott ilyet. Ahhoz önzőnek, érzéketlennek és kegyetlennek kellett volna lennie. És ő egyik sem volt. Ezek közül soha nem tudott egyik sem lenni. Talán épp ezért nem vitte sokra az életben, ahogy azt az anyjától oly' gyakran megkapta. – Ha te boldog vagy, akkor én is.

– Igazán? – meredt rá a nő, s mintha csodálkozás bujkált volna a tekintetében.

– Igazán.

– Igazán-igazán?

– Há-hát pe-her-sze-he! – nevetett vele a férfi. Egyszer azt mondta a nőnek, hogy hé'!, az egyik szemed sír, a másik meg nevet. Most ő érezte magát ugyanígy. Őszintén örült a nő boldogságának, annak, hogy végre láthatja őt ennyire ragyogni. De az ő boldogságát képtelen volt a magáévá tenni, benne a nő ragyogása baljóslatú árnyékokat vetett. – És… mikor kezdesz náluk?

A nő eddig is megfejthetetlen tekintete most még furcsábbra váltott. – Kezdeni? Én nem mondtam, hogy be is lépek.

A férfi hirtelen úgy érezte, a bolondját járatják vele. Az ő tekintete bezzeg tisztán megfejthető volt, az arcáról mindent le lehetett olvasni; a nő el is nevette magát. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy nevetése soha ne legyen bántó, most sem volt az. A férfi mégis kezdett nagyon kényelmetlenül fészkelődni. A nő sietve fogta meg és ujjaival masszírozta a kezét. – Jaj, te buta fiú! Hát azt hiszed, tennék én bármi olyat, ami téged elszomorít? Azt hiszed, hogy emancipálnám magam és elhanyagolnálak? Nem, édesem. De tudnom kellett. Tudnom kellett, hogy érek-e én is valamit. Tudnom kellett, hogy kellek-e bárhova a világban, érted? Mert engem az élet eldobott. Mint egy elhasznált vacakot, ami már semmire se' jó. Kilökött magából, mint egy idegen testet. Tudnom kellett… hogy még nincs vége. Hogy rajtad kívül is, hogy rajtunk kívül is, érted?, hogy kint a világban, hogy… nincs még vége. Erről szólt az egész. Ez volt az én meghallgatásom… Megfeleltem… Még nincs vége… Most már tudom. Hazamehetünk… Nézd… én valóban nagyon szívesen dolgoznék. Mindig is az volt a létem értelme, hogy megdolgozzak érte, hogy letegyek valamit az asztalra újra meg újra. De… tudnod kell, és most nagyon jól figyelj rám… ha bármikor választanom kell valami más, legyen az bármi, és te közötted… én mindig téged foglak választani. Mert… bármit ajánljon fel az élet, én már megtaláltam azt, amiről biztosan tudom, hogy soha nem akarom elveszíteni… Te vagy az.

A férfi arca kifejezetten komorrá vált, most lett megfejthetetlen. A perc meghittségéhez semmiképp hozzá nem illeszthető mozdulatokkal kotorászott a kabátja belső zsebében. Közben bosszúsan mormogott: – Itt hordom már mióta… és most meg… na, nézz oda… ne szórakozz már!

Végül egy kis dobozkát sikerült előhalásznia. Egy kis piros, bársonyfelületű dobozkát. Megfujkálta, lesöprögette kicsit az ujjával, nem mintha lett volna rajta zsebpiszok vagy bármi más, és mintha csak egy ceruzát vagy egy darab félbeharapott csokit tenne le, lerakta az asztal közepére.

A nő hatalmas szemeket meresztett rá, miközben ő visszarántotta a kabátja cipzárját. – Azt akarom, hogy dolgozz. És azt akarom, hogy légy a feleségem.